Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés dátuma: 2022. 12. 9.
Producer: Rob Moratti
Az album hossza: 45.10 perc
Stílus: Melodic Rock / AOR Revival
Értékelés: 9.0/10
Rob Moratti, a kiváló kanadai énekes, aki a Saga kanadai art rock ikonnal és a Final Frontier AOR-szenzációval vált ismertté, ötödik szólóstúdióalbumával, az „Epical”-lal tér vissza. Aki követi ezt az énekest, tudja, hogy a melodikus rock, pontosabban az AOR-reneszánsz műfajából az új évezredben a legjobbat kapja tőle. Főleg az utóbbit. Rob Moratti – a Sagánál töltött rövidebb kitérőt leszámítva – mindig is az AOR/west-coast stílus érzelmes kiindulópontjai felé húzott. Már a kilencvenes években is a Moratti nevű saját zenekarával. És azon túl is. A szerzeményei felépítése gyakran még több tartalmat ad hozzá, szívesen tér el az AOR-szerzés kiszámítható receptjétől, ezért a lemezei art rockos karaktert is hordoznak, ami az előadónak egy nagyon áhított, azonnal felismerhető egyéni hangot ad.
Rob Moratti rendkívüli énekes. Már csak emiatt is megéri követni a zenei pályáját. A hangja elképesztő erejű marad a szélsőségesen magas fekvésekben is. Moratti a melodikus rock és az AOR-reneszánsz mai terepén az egyik legszélesebb hangterjedelmű énekesnek számít, különösen a legmagasabb régiók elérésében, amivel egyszerűen földbe állít. Mivel a hang végig tiszta marad, a dalok zenei hozadéka annál nagyobb. Ehhez jön még a hangulatos bombasztikus építkezés a pre-chorustól a refrénig, ahol a főénekhez egyre szélesebb vokális harmonizálás csatlakozik, és az eredmény a zene egészen kivételes megkapó ereje. A zeneiség szó szerint inváziós. Most is. Az ötödik lemezen tehát.
Moratti perfekcionista. Maga mellé ismét kiváló zenészeket gyűjtött. Reb Beachnek nem volt ideje (a Black Swannal, az új Winger-albummal foglalkozott, és ott volt a részben félbeszakadt Whitesnake-turné is), ezért Morattinak Beach Whitesnake-es társa, Joel Hoekstra (ex-Night Ranger, Trans-Siberian Orchestra) sietett a segítségére. A gitáros tökély tehát az „Epical” albumon is garantált. A szólók mindenképp a maguk nemében költészetet jelentenek, és külön fejezetet az album történetében. A produkció meleg, a hangkép spektrumát teljesen kihasználták. A basszusvonalakat ismét a kivételes Tony Franklin (ex-Blue Murder, The Firm) szállította. Immár sokadszorra. Az „Epical” rendkívüli (szív)ritmust hordoz. Az AOR-rajongóknak egyszerűen be kell tenniük ezt az albumot a lemezgyűjteményükbe. Gondolkodás nélkül.
A dalok az AOR-termékekre jellemző drámai színházi pompát árasztják. Moratti a Journey hangjain nőtt fel, ez vitathatatlan. Végül is 2015-ben kiadott egy Journey-feldolgozásokat tartalmazó válogatást „Tribute To Journey” címmel. De itt szó sincs másolásról. A hangulatról van szó (Hold On, Masquerade). Ez mélyen beszippant a nyolcvanas évekbe. Morattinak megvan a maga felismerhető énekesi fénye. Azonnal megismered. Ha összehasonlítási alapot keresel, kihez állhatna közel, akkor a néhai Tony Millsszel és főleg a Shy „Unfinished Business” (2002) és „Sunset And Wine” (2005) című albumainak karizmájával érdemes párhuzamot vonni. Itt egy kidolgozott karakterű zenészcsapat áll össze. A már említett sztárok (Hoekstra, Franklin) mellett még három tapasztalt svéd zenész közreműködik. Pete Borg dobol. Meghatározó viszont Pete Alpenborg (ex-Arctic Rain), akit kiváló zeneszerzőnek tartanak. Nézzétek meg, mennyi nagyobb névvel készült melodikus rock és AOR-reneszánsz albumon dolgozott. A billentyűk mellett a szerzői pecsétje mindenképp érezhető. Ott van még Fredrik Bergh (Bloodbound, Street Talk), egy újabb rendkívül tapasztalt és tehetséges zenész, aki szintén billentyűkkel járult hozzá a lemezhez. Egy ilyen csapattal és egy ilyen énekhanggal nyilvánvaló, hogy az „Epical” is a maga különleges zenei arcát és portfólióját hordozza. Nemcsak hogy megtartja Moratti korábbi eredményeinek kivételes minőségét, hanem ihletettséget mutat, és a kreatív kimeríthetetlenség újabb bizonyítéka.
A dalok elorozzák egymás elől a figyelmet. Egyik a másikét. Nehéz kedvenceket kiemelni. De azok a legjobbak, ahol a refrén drámai-bombasztikus crescendóba fordul. Valójában ez az AOR-ban általános megfigyelés, vagyis az „Epical” minden dalára igaz, de meggyőzőbbek azok, ahol ez a bombasztikusság már az első hallgatásra különösen intenzíven megragad. Ide tartozik a nyitó Can I Hold You For A While és a záró Strangers. Könnyedén csatlakozik hozzájuk (sorban): a Masquerade, a Nothing Left To Say és a viharosan pozitív Valerie, ehhez hasonló karizmával jön a For The Rest Of My Life és az album második kislemeze, a Love. Itt vannak a refrénjükben különösen drámai Hold On és Crash And Burn (mindkettő a Masquerade-hez hasonló karizmával). Ezzel viszont már majdnem az egész albumot felsoroltam, vagyis semmit sem mondtam (vagy éppen mindent).
Szóval? Rob Moratti az „Epical”-lal továbbra is olyan zenész marad, aki az új időkben a legjobb, a nyolcvanas évek AOR-zenéjének alapjaira épülő albumokat szállítja. A rendkívüli szerzői tehetségnek, a mélységes, párját ritkító énekesi erényeknek és a stúdióban mellette álló kiváló zenészsztárcsapatnak köszönhetően az „Epical” megőrzi azt a kivételes kreatív erőt és lendületet, amelyet 12 évvel ezelőtt a remek „Victory” album ragyogóan megtestesített. Higgyétek el. Ebben a műfajban 2023-ban nehezen lehet ennél jobbat csinálni.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Can I Hold You For A While
2. Masquerade
3. Nothing Left To Say
4. Valerie
5. Hold On
6. For The Rest Of My Life
7. Stay The Night
8. Love
9. Crash And Burn
10. You Keep Me Waiting
11. Strangers
Felállás:
Rob Moratti – ének, kísérő harmóniák
Joel Hoekstra – ritmus- és szólógitár
Pete Alpenborg – ritmusgitár és billentyűk
Tony Franklin – basszusgitár
Felix Borg – dob és ütőhangszerek, billentyűk a 11. dalban
Közreműködő zenész:
Fredrik Bergh – billentyűk a 6. dalban
