Riblja čorba a brežicei sportcsarnokban (2016)
Szerző: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Brežice
A koncert dátuma: 2016. 03. 19.
Látogatók száma: 500
Jegyár: 18 € / 20 €
Mit várhatunk egy olyan zenekartól, amely 38 éve, többnyire a volt Jugoszlávia területén írja a jó öreg, szórakoztató rock´n´roll történetét? Erre a kérdésre március 19-én, szombaton a brežicei sportcsarnokban kaphattunk választ.
A helyszín már a koncert előtt sejtetni engedte, hogy a közönség között jó néhány horvát is lesz. A brežicei sportcsarnok szimpatikus helynek tűnik nekem koncertekhez. A látogatottság viszont meglepett, mert nagyobb érdeklődésre számítottam, főleg a viszonylag elfogadható jegyárak miatt. A csarnok végül alig valamivel telt meg félházon felül. A közönségben a 35 év felettiek korosztálya dominált.
Már belépéskor kellemetlenül ért a meglepetés, mert a láthatóan szerény hangosítás nem sok jót ígért. És nem is tévedtem. Csak két lehetőség volt: vagy halk lesz a hang, vagy hangosan lesz rossz a minőség. Sajnos az utóbbi következett be, így a koncert hangosítását nem tudom megdicsérni. Még ott is, ahol általában a keverőpult áll, valahol a csarnok második harmadának közepén, nehezen kivehető volt a hang. Főleg az ének csalódást okozott. Csak miután kicsit befogtam a fülemet, hallottam jól, mi jön ki az előzenekar énekesének és a Riblja čorba énekesének száján.
Enyhe késéssel, 20:45-kor lépett a szerény színpadra a zenekarával Dražen Markotić, aki Dražen Vega néven lép fel. Érdekes felállás volt, egyáltalán nem szólt rosszul. Valamivel több mint fél órát kaptak, hogy jól bemelegítsék a türelmetlen közönséget.
Ezután jött az együttes, amiért Brežicébe utaztunk. Bevallom, kissé szkeptikus voltam, hogy a karizmatikus Bora Đorđević és társasága ennyi év után tud-e még meglepni egy minőségi fellépéssel. Utoljára jó tíz évvel ezelőtt láttam őket élőben. El kell ismernem, hogy nem sok minden változott. A Riblja čorba, amely utolsó lemezét Uzbuna címmel 2012-ben adta ki, még mindig rendkívül színvonalas zenekar, ahol egyértelműen a 64 éves „leader”, Bora, valamint a 61 éves gitáros, Vidoja Božinović – Đinđer viszi el a show-t. Mindkettőjükön határozottan meglátszanak az évek. Szerencsére csak a külsejükön, mert a jó öreg karizmából és a megszokottan kiváló szövegekből most sem volt hiány. A felállásban továbbra is ott van Miroslav Aleksić – Miša basszusgitáron, Nikola Zorić – Nidža billentyűn és Miroslav Milatović – Vicko dobon. A vokálban ezúttal egy fiatalember segített a többiekhez képest, akinek a nevét sajnos nem sikerült elkapnom. Bora a koncert alatt neki is szánt pár percnyi hírnevet, amit ő egy remek balladával, akusztikus gitáron játszva ki is használt. Bora a fellépéseken láthatóan visszavett provokatív és gyakran nacionalista megnyilvánulásaiból, amelyekkel a zenekar az évek során már jó néhány gondot szerzett magának. Ezúttal még egy horvát zászlós sálat is a nyaka köré tekert, amit egy látogató dobott fel neki a színpadra. Ez valószínűleg várható is volt, tekintve, hogy a koncert a horvát határ közelében, egy határ menti városban zajlott. Enyhébb provokatív megjegyzések nélkül most sem ment, Bora, mint már oly sokszor, világosan kifejtette a nézetét a homoszexualitásról, de azt az éles csípősséget, ami évekkel ezelőtt még jellemezte a fellépéseit, most nem lehetett érezni. A teljes műsort könnyedén nevezhetném „Best of”-nak is, hiszen a Riblja Čorba eljátszotta nagyobb slágereinek többségét, például: Draga ne budi peder, Poslednja pjesma o tebi, Avionu slomit ču ti krila, Amsterdam, Nemoj da ideš mojom ulicom, Dva dinara druže, Zelena trava doma mog ( med pesmijo izvirna izjava Bore: Trava može biti štetna ako nije kvalitetna), Kako je lepo biti glup, Svirao je Dejvid Bowie,…
A koncertet jó két órányi játék után zárták, és jó benyomást hagytak a közönségben. Bora és társasága még mindig tudja, hogyan mozgassa meg a híveit, és úgy tűnik, a közelgő, elkerülhetetlen évek sem fogják megállítani őket.
Egy érdekesség, amit gyakran észreveszek a volt Jugoszlávia rockzenekarainak koncertjein: sehol egy aprócska stand sincs, ahol a látogatók vehetnének egy pólót, CD-t vagy bakelitlemezt. Én optimistán konkrétan arra is költségvetést szántam, hogy bakelitlemezekkel bővítsem a gyűjteményemet. Végül üres kézzel mentem haza. Remélem, ez egyszer megváltozik.
szöveg és fotók: Klemen Udovč
Képgaléria
















































