Helyszín: Szene / Bécs / Ausztria
A koncert dátuma: 2008.04.10.
Látogatók száma: 650
Jegyár: 26,00€
Mivel a Rage koncertjét az eredetileg meghirdetett helyszínről, a Treviso melletti Conegliano városából 2008.04.10-re áthelyezték Firenzébe, kénytelenek voltunk valami járható alternatívát keresni, és ez a bécsi Rage-koncert lett, mint Szlovéniától a második legközelebbi úti cél. Bécsben? Az út odáig ezúttal egyáltalán nem volt könnyű, ami a stájerországi autópálya jelenlegi járhatóságának a számlájára írható: Ljubljanától Šentiljig újabban akár jó két órát is eltölthetsz rajta (feltételek: eső, ljubljanai csúcsforgalom, kétkilométerenként útszűkület az útépítések miatt, és az ebből adódó kolonok). Bravo, DARS! Le a kalappal. A padlógáz végül azt eredményezte, hogy 20.00-ra odaértünk a helyszínre, de Rokkal elvesztünk, mert a RockLine teljesen járatlan volt a Szene klubban: a Rage-dzsel ebben a klubban fedte le az első koncertjét. Így az orosz progresszív metálosok, a Freakozaks fellépését ki kellett hagynunk, amit őszintén sajnálok, mert az orosz zenészek nagyon érdekesek tudnak lenni, ha a klasszikus zene óriásainak műveiből merítenek ihletet, és ezt metálélménnyé olvasztják.
Az Edenbridge fellépésének elejét viszont éppen elkaptuk. Az osztrák power metal élvonalába tartozó, női énekessel a középpontban felálló kvintettnek két gitárosa van: az állandó tag Lanvall mellett kifejezetten erre a turnéra csatlakozott a csapathoz Dominik Sebastian gitáros. A zenekar rutinos és összeszokott, 2008 áprilisában, a Rage-dzsel közös turné alatt adja ki új, már hatodik stúdióalbumát, a „MyEarthDream”-et. A karizmatikus énekesnő, Sabine Edelsbacher beleélő színpadi játékával, angyali gótikus női hangjával, valamint azzal a tekintéllyel, ahogyan az ötösfogatot vezette és irányította a fellépést, elbűvölte a jelenlévőket. A kvintett 45 percben alaposan bemutatta a közelgő stúdióalbumot (a megjelenés 2008.04.25-re van kitűzve), a „MyEarthDream”-et, amellyel a fellépését is nyitotta, és epikus csúcsponttal, a My Earth Dream című dallal is zárta. A magasfokú, agyfacsaróan dallamos fogékonyság, a power metalos ütőerő és a bombaszt, epikusan megfűszerezett zenekari hangszerelések szárnyán a közönséget magasra emelte. Hogy az Edenbridge a koncert alatt rendkívül hangos támogatást kapott a közönségtől, annak az az oka, hogy ezúttal hazai közönség előtt léptek fel. A zenekar határozott lendülettel érkezett, különösen gondos játékkal és előadással – érezni lehetett, hogy otthon vannak, Sabine és a közönség között remek volt a kommunikáció. A zenekari hangszerelések és a billentyűk természetesen felvételről szóltak, az Edenbridge pedig előzenekarként nagyon szilárd és kiegyensúlyozott hangzást kapott. Háromnegyed óra power metal pompa maga volt a paradicsom a Nightwish-, Elis- vagy Epica-féle bandák rajongóinak. A közönség a végén kötelező ráadást követelt az Edenbridge-től, de erre már nem maradt idő.
A Rage pontosan 22 órakor foglalta el a színpadot. A zenekar idén februárban adta ki új stúdióalbumát, a „Carved in Stone”-t (Nuclear Blast). Ezt az új dobos, Andre Hilgers jelenléte jellemzi, aki Mike Terrana helyét vette át. Az új stúdióalbum tehát a turné fő apropója volt, minket Rokkal pedig elsősorban az érdekelt, hogyan illeszkedik be Andre Hilgers a Rage-trióba, és hogyan tölti be azt az űrt, amely az egyedülálló dobmester, Mike Terrana távozásával keletkezett.
Mielőtt belekezdek a fellépés menetébe, feltétlenül meg kell említenem, hogy rendkívül pozitívan lepett meg, amikor beléptem a Szene klub termébe. A teremben ugyanis vidáman csicsergett vagy 600 fiatal power metal-hívő. Nyilvánvalóan meghozta az eredményét a Rage és a Nuclear Blast új szövetsége, a heavy metal elmúlt három-négy évben megnőtt felkapottsága, valamint az, hogy a menedzsmentet kizárólag a zenekar, pontosabban Victor Smolski gitáros vette a kezébe: nőtt a Rage neve. Ilyesmiről a Rage öt éve még csak álmodhatott. Még tavalyelőtt Grácban a szlovén metalrajongóknak kellett megmenteniük a helyzetet, hogy a zenekar koncertjén a gráci Orpheum színházban, 2006.04.09-én (RockLine-riport ITT) ne üres legyen a terem. Most persze figyelembe kell venni, hogy a Rage előtt a hazai Edenbridge lépett fel, amely jó néhány rajongóval többet hozott a terembe. Hogy a Rage rendkívül profin állt a dologhoz, és megnőtt a koncertturnéikra szánt költségvetés, azt a koncertszuvenírekkel bőven megrakott asztal igazolta, ahol pólók tömkelege és különféle személyes fétiskellékek közül válogathattál: gyújtók, felvarrók, kitűzők, matricák, aztán CD-k, de árultak még dobverőket, aláírt dobbőröket és Victor pengetőit is.
A színpadra pillantva a szem természetesen megakadt a kőből készült koponyaszerkezet hatalmas másolatán, a híres Rage-kabalán, amelybe a zenekar a „Perfect Man” kiadása óta kapaszkodik a lemezborítókon, és amelyen ez az idegen „karikatúra” a zenekar pályáján először hivatalosan megjelent. A „Speak of the Dead”-turné színpadain ennek nem volt nyoma.
Nos, térjünk végre a lényegre. Ahogy várható volt, a Rage az új lemezzel és természetesen a Carved in Stone és a Drop Dead! című számokkal támadta meg a Szene klubot. A zenekar pillanatok alatt kivételesen viharos fogadtatásra talált, amely már az elején bizonyította, hogy a „Carved in Stone” album remekül megfogott: a versszakokat, és főleg a refrének dallamait a srácok és lányok a teremben szépen tudták. A zenekar főnöke, az énekes és basszusgitáros Peavy Wagner megőrizte jellegzetes, éles hangját, amely az egész koncerten kiváló, parancsoló formában maradt. A tapasztalt zenész rutinosan vezette a közönséget dalról dalra, végig tartotta a szemkontaktust, hergelte a publikumot, a szünetekben pedig nem egy szaftos poénnal gondoskodott róla, hogy a közönség éber maradjon. A karizmatikus frontember persze nem felejtett el jellegzetes, dühös grimaszokat vágni, ami a zenekar esszenciájához tartozik, és vadul lóbálni a nyelvét, ami nagyon szórakoztató volt. Klasszikus. Egyúttal a fickó kiváló összekötő kapocs a Hilgers–Smolski–Wagner vonalon, így végig vigyázott, hogy a két társ véletlenül se térjen le arról az útról, amelyet a Rage koncertmegjelenésének pokolian felhúzott programja diktált. Ez ezúttal is hibátlanul végezte a dolgát.
Ahogy várható volt, a zenekar szorgalmasan ragaszkodott a „Carved In Stone” dalaihoz. Ezekből összesen 6 hangzott el a setlist 19 pontjából. A koncert elején azonban a Rage meglepett az „End Of All Days” (1996) albumról az Under Controllal, amellyel a pre-Smolski-éra Rage rajongói is megkapták a magukét. A trió ismét teljes mértékben meggyőzött arról, hogy kompakt, összeszokott egység, amely nem ismeri a kihagyást, és semmiféle színpadi ingadozást. Két óra alatt a Rage pokoli hangulatot teremtett, amelynek tüzét semmiképp sem lehetett eloltani. A zenekar mesterien sétált át ezen a tűzön, amikor az Under Control után felharsant a hatalmas Soundchaser („Soundchaser”, 2003), a Days Of December („XIII”, 1998), és még egy meglepetés-gyöngyszem, a Refuge („The Missing Link”, 1993). Az aktuális albumra és a Lord Of The Flies című dalra visszatérve csatlakozott a zenekarhoz a színpadon Jen Majura énekesnő, egy fotómodellnek született szépség. A Peavyvel alkotott duett igazi „Szépség és a Szörnyeteg”-érzést teremtett, nemcsak a látvány miatt, hanem az énekesnő angyali gótikus éneke és Peavy közismert „erőszakossága” kontrasztja miatt is. A Rage a bájos énekesnőt a Dies Irae („Unity”, 2002) erejéig is a színpadon tartotta, ami nagyon bejött nekik, hiszen így felkavarták a hangulatot, és szép adag színpadi színházról gondoskodtak.
Hogy a 18 – 22 évesek körében mennyire kevéssé ismert a „Welcome To The Other Side” (2001) album, azt a One More Time igazolta. Ez az egyébként kitűnő, dallamilag hibátlanul felépített szerzemény rendkívül langyos fogadtatásra talált a teremben, miközben a Rage-et a színpadon (az előadása alatt) maga az ördög hajtotta.
Sajnos a zenekar ezután nem tért el az új évezredben született saját anyagtól, ami nyilvánvaló bizonyíték arra, hogy a Rage rendkívül elégedett ezzel az anyaggal, amelyet élőben is a legszívesebben játszik. A No Regrets című dalban, a Suite Lingua Mortis részeként („Speak Of The Dead”, 2006), és különösen az Unityben („Unitiy”, 2002) a Rage bebizonyította, hogy remekül megkent gépezet marad, ami az összeszokottságot illeti, még ha éppen ennél a két számnál ki is derült, hogy Mike Terrana távozásával a Rage elveszített valamit a színpadi teatralitásból, a szellemességből, és ezzel a vonzerőből. Terrana átkozott sebességével és féktelen erejével, ugyanakkor hihetetlen pontosságával, robbanékonyságával és az átvezetések kitalálásában mutatott ötletességével kétségkívül jobb dobos az újonc Hilgersnél. Szerencsére a Rage nem a Dream Theater, és az ilyen veszteséget saját zenei felépítésük metálos kiszámíthatóságával könnyebben kiheverik.
Victor Smolski a szólószámában csak megerősítette a mesteri tudását, zenei sokoldalúságát és művészi kifejezőerejének egyediségét, amikor hihetetlen lágysággal száguldott végig a hangok egész csillagképén. A fickó egyszerre intenzív és ördögien hegyes a riffelésben, nyakatekert játéka pedig, amelyet Smolski látszólag hihetetlen könnyedséggel hoz, elállította a lélegzetet.
A zenekar érdekes koncertzárást választott: az aktuális albumról a Long Hard Road című számmal zárt, amelybe beillesztették a Don’t Fear The Winter („Perfect Man”, 1988) és a Higher Than The Sky („End Of All Days”, 1996) klasszikusok egy-egy szeletét.
A Rage ráadásra visszatért, és ismét a „Carved In Stone” albumot hallhattuk, az Open My Grave című dallal, amelyhez a zenekar videóklipet is forgatott. A koncert két óra és ötven perc után ért véget a Straight To Hell-lel („Welcome To The Other Side”, 2001). Igazán furcsa választás ráadásnak, akárcsak a koncert reguláris részének zárásához, de úgy tűnik, az okot az új album reklámozásának hangsúlyozásában, a zenekar iránta érzett lelkesedésében és az újabb, Smolski-korszakos lemezek büszke előnyben részesítésében kell keresni.
Mindenesetre a Rage továbbra is kiváló formában van. Egy óra és ötven perc, ami hihetetlen gyorsan elszalad, miközben a trió rendkívül dinamikus előadását figyeled, amely csak triónak működik ilyen hihetetlenül tökéletesen. Smolski annak ellenére, hogy a zenekar egyetlen gitárosa, lefedi a hangzás zömét, Peavy és Andre Hilgers pedig, aki meggyőzött róla, hogy kiérdemelte a dobszéket a Rage-ben, ügyesen teremt dús ritmikus vágtát. A zenekar kémiája és mágiája 2008-ban is szeplőtlen.
Van azonban valami, és ez nem újdonság. A zenekar Smolskival nagyon megváltozott. Mindenben megérett, különösen szerzői szempontból. Az új Rage sokkal érdekesebb a hallgatónak, mint tíz évvel ezelőtt volt. Mégis úgy vélem, hogy az anyaggal szembeni mostohaanyai viszony a „Ghosts” lemeztől egészen az elsőig, a „Reign Of Fear”-ig indokolatlan, és a klasszikus Rage-anyag az új évezredben is megérdemelne több koncertfigyelmet. A bécsi Rage-koncert élménye szép összevetési alapot ad majd a zenekar idei, már megerősített fellépéséhez a szlovéniai Tolminban, a Metal Camp fesztiválon.
Setlist
EDENBRIDGE:
1.The Force Within (intro)
2.Shadowplay
3.Remember Me
4.Wild Chase
5.Shine
6.Evermore
7.The Undiscovered Land
8.Fallen From Grace
9.My Earth Dream
RAGE:
1.Carved In Stone
2.Drop Dead!
3.Under Control
4.Soundchaser
5.Days Of December
6.Refuge
7.Lord Of The Flies
8.Dies Irae
9.Beauty
10.One More Time
11.Lost In The Void
12.No Regrets
13.Guitar solo
14.Unity
15.Down
16.Set This World On Fire
17.Long Hard Road (incl. Higher Than The Sky & Don’t Fear The Winter)
—ráadás—
18.Open My Grave
19.Straight To Hell
Képgaléria
