Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Gradski stadion / Varaždin / Horvátország
A koncert dátuma: 2009. július 12.
Látogatók száma: 8
Jegyár: 290,00HRK
Az utolsó pillanatban csúszott be a RockLine-csapat amúgy is „túlzsúfolt” hétköznapjai közé az idei, immár harmadik Radar festival meglátogatása. Ezúttal is, immár második éve a varaždini Varteks futballklub stadionjában zajlott a Radar festival. Méghozzá az első normális, szép, napsütéses napon, a csaknem háromhetes, megállás nélküli égi mosás után, ami júliusban közel sem azt az érzést keltette, hogy velünk van a nyár. Úgy tűnik, a Radar festival „megfogant”, gyökeret eresztett, és megéri belefektetni: az osztrák Nova Music ügynökségnél láthatóan hosszú távra terveznek. Az idei Radar festival régi vágású volt, és ennek megfelelő volt a közönség nagyobbik részének korösszetétele is. A Santana neve mérföldekkel kiemelkedett a fellépők listájából, és már emiatt is megérte megtenni minden araszát az útnak Varaždinig.
Horvátországban szabály szerint mindig eltévedek. A Garmint és a hasonló robotárulókat utálom, mert ízléstelenül mindent a tányérra tálalnak, amitől úgy érzem magam, mint egy tökéletes „kretén” egyetlen agyi gyűrődéssel. Így aztán a makacsságom miatt az olykor eltévedő útitársak is ártatlanul szenvednek az autóban, amikor a stadion helyett a közeli varaždini sportrepülőtér légi bemutatójánál kötök ki. A stadion keresése közben a Voodoo Lizards gyakorlatilag lejátssza a teljes showját. Így Leával csak az utolsó dal sóhajait kapjuk el a sajtóakkreditációs ablak felé tartva.
| VOODOO LIZARDS: 15.30 – 16.00 |
A Voodoo Lizards varaždini házigazdák, akik kemény riffekre épülő rockot nyomnak, ami azért nem szakad el az organikus hangzásvilágtól. Főleg akkor nem, amikor hozzájuk simul a kacér, dinamikus ritmusszekció, amelynek ragadozó, tömör „groove”-ja van. Egy csipetnyi garázsos zaj. Alternatív? Indie? Retró indíttatásokat merítenek a múltból, abból az időből, amikor a hetvenes évek és a rock még fiatal volt, az biztos. Ítéljétek meg ti magatok. Egyszerű és fülbemászó. Talán maga Bernard Fowler, a Rolling Stones amúgy kísérővokalistája hallott bennük valami Rolling Stones-osat, és felajánlkozott az első album producerének, amivel a zenekar máris nagy dobást ért el. A varaždini fellépés a zenekar számára annál fontosabb, mert Bernard Fowlert maga is színpadra hozta, különleges vendégként az egyik számban. Fowler a The Rolling Stones Projecttel egy nappal a Radar festival előtt lépett fel az ausztriai St. Viktringben, Klagenfurt mellett. Tehát egy fényévnyire sem volt Varaždintól, hogy ne tudott volna eljönni támogatni a zenekart. Rendkívüli gesztus. Sajnos lemaradtunk a koncertről, de a Voodoo Lizards zaja, amit nyomokban elkaptak a receptoraim, nagyon ígéretesnek hangzik. Kifejezésmódját tekintve semmi különös, de azért sikerül felkeltenie némi érdeklődést.
| ZORAN PREDIN & LAČNI FRANZ: 16.15 – 16.55 |
Hogy a szlovén rockzene nagy veteránjai honnan kerültek az idei Radar festival színpadára, azt soha nem fogom teljesen megérteni. Főleg azok után nem, hogy Predin továbbra is teljesen magabiztosan kitart, és az új évezredben is sikeresen dacol a szlovén „mainstreammel” önálló munkáival. De azért időt szakított rá. Bárcsak lebegne a levegőben legalább egy szikrányi remény az újraegyesülésre, legalább egy koncertalbum kiadására a régi kollégáknak, ismerősöknek és mindazoknak az átélőknek, akik még emlékeznek (emlékezünk) azokra az aranykorokra. Mindenesetre jó volt újra együtt látni őket a színpadon. Tényleg. Egy pillanat alatt magával ragadott a nosztalgia, amit több mint 15 évvel ezelőtt éreztem, amikor a ljubljanai Rožna dolina diákétterembe jártunk, ahol a zenekar nekünk, diákoknak számos szórakoztató rockestet adott, amikről nem is gondoltuk, hogy egyszer ilyen értékes és drága emlékek lesznek. A Zoran Predin (ének), Milan Prislan (gitár), Andrej Pintarič (dob), Mirko Kosi (billentyűk) és Zoran Stjepanovič (basszusgitár) alkotta felállás 40 perc alatt 5 dalt sorakoztatott fel, a Tiha voda (Vzemi si čas) című számmal kezdve. Ez rögtön megerősítette, hogy az ötös még nem felejtette el, kicsoda és micsoda. Predin bársonyos, meleg, nagy karizmájú hangja, közismert humorérzéke, amely egy szempillantás alatt ledöntötte a falat a zenekar és a közönség között, és persze a rövid, de édes, örökzöld dalokból álló repertoár. A horvát közönség mindenekelőtt azt mutatta, hogy még nem felejtette el a régi „jugó” slágerlisták szerkezetét a testvériség-egység felejthetetlen idejéből, amikor a Lačni Franz a Naj ti poljub nariše ustnice után az Ne mi dihat za ovratnik című számmal folytatta, amitől a színpad előtti tér alaposan felélénkült. Természetesen nem maradt el az egyik legszebb (hangszerelés szempontjából) alkotásuk, a Čakaj me sem, ami önmagában a zenekarral töltött idő csúcspontját jelentette. A Lačni Franz a „mini rekviemjével”, a Zadnja večerja című számmal zárta a fellépést, ami tovább szította a gondtalan, ifjonti játékosságú és nagy reményekkel teli napok múlhatatlan, nosztalgikus érzését. A dal, amelyben már maga a szöveg Predin egyedülálló kifejezőerejének szerepét hordozza, szétoszlatja az álmokat, és feltárja korunk keserű csattanóját. De az egyedülálló érzés megmaradt, és nem képes elárulni a szívet, még több mint 15 év után sem, amióta utoljára láttam a zenekart, egészen a Radar festivalos fellépésig. Sok szerencsét, fiúk, és köszönöm a látogatást.
Még ez. Zoran Predin, aki a lédús tréfa iránti született érzékéről ismert, „Kaj ti je Ivan?” feliratú pólóban vonult a színpadra. Bár tisztában vagyok vele, hogy a zenei művészetet nem szabad összekeverni a politikával, mégis megengedek magamnak egy saját asszociációt arra, hogy ez a kérdés Zoran pólóján, a horvát politikai színtér aktuális fordulatait tekintve, talán a volt horvát miniszterelnöknek, Ivo Sanadernek szólt?
| JOE JACKSON: 17.15-18.10 |
Az angol zongorista és dalszerző, Joe Jackson pályája elejéről származó régi cimboráival, Graham Maby basszusgitárossal és David Haughton dobossal lépett színpadra, akikkel az elmúlt három évben újra élőben koncertezik. A férfi, aki tavaly adta ki új stúdióalbumát, a „Rain”-t, a koncertet is ebben a stílusban kezdte, az újabb Invisible Mannel.
Joe Jackson hitelességet és meggyőző erőt szerez védjegyszerű hangjával és énekével. A hang természetesen különleges, felismerhető, ez a névjegye, egy csipetnyi vágyakozással és melankóliával, de csábító hangsúllyal, ami nem patetikus, és nem is bús-idegesítő. A gitár nélküli felállás különleges hangzásvilága teljesen korrektül szólt, ritkán hallható, és ami lényeges: torzításmentes és teljesen természetes volt. Hihetetlen, mekkora teret betölt pusztán Joe zongorajátéka és bársonyos hangja.
Ez egyébként olyan zene, ami főleg a zenei gurmandok számára volt érdekes. Joe Jacksont nem látod éppen gyakran koncertezni Európának ezen a felén. Az ilyen hozzáállás viszont kifejezetten unalmas előadásra van ítélve, főleg ha nem tudod beleélni magad Jackson zenéjébe. A dolog olyan érzést kelthet, mintha a férfi csak magának játszana. Joe nagyrészt a zongora mögé rejtőzik, a dobos és a basszusgitáros még egy vonallal hátrébb húzódik, Joe mögé. Ráadásul a férfi ritkán szól a közönséghez, vagy olyan kijelentésekkel rontja el az előadás képét, mint: „Nem tudjuk, hol vagyunk, mit csinálunk itt ebben az órában, amikor az emberek általában a kanapéjukon alszanak, de igyekszünk mindent beleadni!” Az ilyen kijelentések olyan érzést keltenek, mintha a Nagy-Britannián kívüli helyszínek és hasonlók… Joe Jacksont egyáltalán nem érdekelnék. Mindenesetre a fellépés, amelyen Jackson többek között a The Uptown Train, a So Low, az Is She Really Going Out With Him?, a Fools In Love és a Love On Your Radio számokat adta elő, a nap különlegessége és nagy zenei színfoltja volt. Hallgatható keverék, kiváló, kompakt anyag, amelyben az art pop különleges változatába közösen és rendkívül összeillően illeszkednek a jazz és a klasszikus zene elemei.
| ERIC BURDON & THE ANIMALS: 18.45 – 19.45 |
Olyan név, amely ma már nehezen kerülhető meg a rockzene térképén, és amely jelentősen hozzájárult az elmúlt század hatvanas éveinek közepén Nagy-Britanniát és Európát elárasztó fehér blueshullám kialakításához: Eric Burdon énekes és a The Animals neve. A House Of The Rising Sun még ma is az egyik első dal, amit minden gitárra újonnan rákattanó lelkes kezdő megtanul lejátszani. A hattagú felállás az egyórás showban becsülettel talpra állította az idei Radar festival közösségét. Először az örökzöld klasszikus, a Don’t Let Me Be Misunderstood alatt engedtek szabadjára több zajt a látogatók, kellemes reggae-ringatózó felhanggal. A kvintettnek, amely Eric Burdont kíséri, láthatóan nagyon jólesett a sok „hangya” a színpad alatt, és be kell vallanom, szép adag szükséges kacér energiát lökött ki magából, ami talpon tartotta a rhythm and bluesban edzett rockklasszikusokat. Mindenesetre Eric Burdon nevét leszámítva ma már csak nagyon kevés maradt az igazi The Animalsből, ha egyáltalán maradt valami. Az évek megteszik a magukét. A legjobb idők már mögöttük vannak, sajnos. Az ember szívesen látott volna a színpadon Eric mellett még valami zenei ereklyét, aki az egykori The Animals elemi és létfontosságú része volt.
Eric egyébként elég ugrabugráló, életvidám volt, de főleg a hangjával győzött meg mindenkit a fesztiválon, mert az még mindig nagyon jól szolgálja. Bevált karizmával, egyedi érintéssel rendelkezik, amitől a The Animals életműve 2009-ben is meggyőzően élőnek hat a színpadon. De érezni, hogy a csapat többi tagjának a szíve nem bír többre, mint a rutinos statisztajátékra, akik kísérik és engedelmeskednek a főnöküknek.
A zenekar a hangszerelésében erősen átdolgozott, ultra-közismert House Of The Rising Sun-nal zárta a fellépését színpadias szellemben, amihez hozzájárult a színpad előtti tömeg extázisa, de visszatért a színpadra – ez kötelező volt, már csak a közönség zajos skandálása és tapsolása miatt is –, hogy ráadásként elővegye a We Gotta Get Out Of This Place-t, a zenekar második legnagyobb slágerét, amely a későbbi tanítványoknak, a Blue Oyster Cultnak is segített karrierjük áttörésében, a rockbolygón való ismertségért. A zenekar a már említett három számon kívül a When I Was Young, a Don’t Bring Me Down, a San Franciscan Nights, az I Believe To My Soul és John Lee Hooker Boom Boomja is előadta. A megjegyzéseim ellenére az összbenyomás felvidító volt, úgyhogy ne aggódjatok. Az új évezredben is érdemes meglátogatni Eric Burdont és kísérő vadállatkertjét valamelyik színpadon.
| SOLOMON BURKE: 20.20 – 21.20 |
A Santana mellett az idei Radar festival egyik fő attrakciója! Határozottan! Már a koncertspektákulum előkészületei alapján is. Solomon nagy sztárhoz méltóan szép késéssel kényeztette magát a fesztiválon. Úgy 15 percet. Az évek során nagyot hízott, az énekest különleges kocsival kell a színpadra hozni, és királyi trónra áthelyezni. Nyilvánvaló, hogy a lába már nem bírja a testsúlyát. Ah, szegény Burke. Van, aki éveket gyűjt, más kilókat. Burke a másik kategóriába tartozik, mert az évek a hangján egyáltalán nem látszanak.
Hogy a „plébániai legény” elfedje azt a felhajtást, ami a teste szállítása körül forog a kulisszák mögül a színpadi kirakatig, Burke a felállást főleg két hegedűsnővel és három énekesnővel töltötte fel, akik hiányosan öltözött nyuszikként „provokálták” a színpad alatti tömeget, és magukra terelték a figyelmet. Természetesen nem maradtak el az ismert trükkök sem, amelyek ugyanezt a célt szolgálják: Burke szétosztott egy csomó apróságot a gyengébbik nem első sorokban álló tagjai között, a show végén pedig rózsákat is. Nem csoda, hogy ilyen bevált „úriemberség” mellett 21 gyereke van – no, azok közül, akikről természetesen biztos benne, hogy hivatalosan elismerheti őket.
Solomon, aki a színpadon 14 zenészből álló létszámos kísérőcsapatot gyűjtött maga köré. Lánya, Candy mellett, aki az egyik énekesnő a színpadon, a felállás érdekessége a Hammond-orgonás Rudy Copeland is, aki vak ugyan, de ettől semmivel sem ügyetlenebb a munkájában. Burke, aki alig több mint két héttel ezelőtt a mariborit Lent festivalt is meglátogatta, kivételes iskolapéldáját adta a soulnak, amit az erotika tölt meg, amit férfias, ropogós hangja vált ki, és persze a kísérőcsapat tökéletes ritmikai és hangszeres felkészültsége, amely olyan elsőrangú atmoszférát teremt, amelybe belefekhet ennek az egyedülálló soul-hedonizmuskirálynak a vokális bája. A fúvósszekció, a kacér énekesnők, a zongora szövevényei és persze a mennydörgő ének magasra emelte a közönséget a vállán, és egyedülálló élményt idézett fel, amelyhez egyáltalán nem kellett racionális gondolkodás. Csak teljesen ki kellett kapcsolni. Olyan dalok, mint többek között a That’s How I Got to Memphis, a Diamond in Your Mind, a Fast Train, a Soul Searchin’, a (Sittin’ On) The Dock of the Bay, a Stand By Me, az In the Midnight Hour, a Tonight’s the Night, az A Change Is Gonna Come, a Tutti Frutti, a Lucille, a What a Wonderful World, az Everybody Needs Somebody To Love,… átkozottul kihívták a következőt, akinek színpadra kell lépnie. A nagy Santanát.
| SANTANA: 21.45 – 00.15 |
Idén 40 éve annak, hogy Santana látványos fellépését adta a legendás Woodstock fesztiválon 1969-ben. Ezért nem meglepő, hogy a zenekar rögtön alaposan megforgatta a fogaskerekeit a Soul Sacrifice klasszikussal. Nagy monitor a háttérben, erős, színes átmenetekkel játszó színpadi világítás, a klasszikus felállás két ütőssel, két énekessel, egy kísérő ritmusgitárossal, aki tartja a gitárriffeket, miközben Santana maga improvizatív szólósétákkal szórakozik, egyhúros pötyögéssel és a húrok nyúzásával. A Soul Sacrifice önmagában is egyedülálló zenei élmény. Egy pillanat alatt bemutatja Carlos Santanát mint művészt, aki a blues és a rock elemeit egyesítette a hagyományos latin dallamvilággal, amit szilárd salsaritmusok vezetnek. A hallgathatóság rendkívüli keveréke, ami öntudatlanul rázza meg a testet. Mestermű már a koncert legelején! Mindenben lenyűgöző.
A turné jelenlegi felállásának kiemelkedő neve természetesen a sötét bőrű dobos, Dennis Chambers, aki olyan előadókkal való együttműködéséről ismert, mint a Steely Dan, John Scofield, John McLaughlin, Maceo Parker, végül pedig még a keményebb zene kedvelői is ismerhetik, hiszen a Niacin triójával, Dave Novello (Hammond) és Billy Sheehan (basszus) társaságában négy stúdióalbumot adott ki. A gitárlegendát kísérő csapat többi tagját pedig a következő nevek alkotják: Tony Lindsay (ének), Andy Vargas (ének), Bill Ortiz (trombita), Jef Cressman (harsona), Karl Perazzo (ütőhangszerek), Raul Rekow (konga, ütőhangszerek), Tommy Anthony (gitár, ének), Benny Rietveld (basszusgitár).
Térjünk szépen vissza a mi Carlosunkhoz. Világosabb, bő ruhákba öltözve, az új korszakban kötelezően sapkával és napszemüveggel felszerelve Santana ezúttal erőteljesen dinamikus és derűs játékkal szolgált, ami folyamatosan szította a jelenlévő kísérőzenészeket. Érdekes a viselkedése a színpadon. Amikor valaki a csapatából átveszi a szólót, és ezzel a főszerepet a színpadon, Santana teljesen a színpad szélére húzódik, vagy egészen balra, vagy jobbra, és így „még egyvalakivé” válik a felállásban. Teljesen szerénynek és mindenki számára elérhetőnek hat, maga a vele való együttlét a koncerten pedig a szeretet nagy iskolai prédikációja, azoknak az értékeknek a felidézése, amelyek hozzá és a békéhez vezetnek. Olyan értékeké, amiket nagyrészt már rég elfelejtettünk, és nem sokat foglalkozunk velük, amiért napi „pofonokat” kapunk, égbekiáltó figyelmeztetéseket, mégis keveset törődünk vele.
A Santana kiváló hangzást nyújtott. Érdekes Carlos mostani döntése, hogy ezen a turnén az élő repertoárba nem veszi fel a csaknem kötelező Samba pa ti című számot. Ezt a hiányzó dalt pedig teljesen magabiztosan helyettesítette egy hasonló erogén kaland, a keringő ritmusában csábító, instrumentális Europa. Carlos Santana koncertje egyetlen nagy slágerparádé. A férfi megengedheti magának. Az elején rögtön belelőtt az Into The Lightba, amit a poszt-grunge nyafogók, a Nickelback rajongói is ismernek, majd újra átkapcsolt az abszolút sziesztaörvénybe a Life Is For Living-gel, aztán fokozás következett az idei setlist egyik cukorfalatjával, az Incident At Neshabur-ral („Abraxas”, 1970), ami alaposan felforrósította a Santana zenekar hangszeres érzékét a nagy harmonikus együttélésre a színpadon, Carlosszal teljesen a középpontban. Az ilyen pillanatokhoz a zenekar még sokszor visszatért, mert a dalok alapját hosszabb, lédús improvizációs részekké nyújtotta, ahol tökéletesen kibontakozhatott és kiteljesedhetett. Röviden: a repertoár valahogy gyors, majd utána nyugodtabb dalok sorozatából állt.
Amikor az Evil Waysen át a fiúk áttértek az A Love Supreme-re, ahol Carlos a színpad alatt az egész közönséggel az „A Love Supreme” sorokat énekeltette, a teljes kikapcsolás szele fújt. Ez a Black Magic Womanre következett be, mert Santana innentől kezdve a legismertebb örökzöldeket sorolta, és kezdődhetett a mulatság. A tömeg táncra lendült, Santana a csapatával kiválóan fel volt töltődve, rendkívüli energia mindenfelé! Szinte nehéz volt elbúcsúzni a látványosságtól, a zárás pedig különösen fűszeres volt, amikor a roadie-k kb. tíz gyereket vittek a színpadra, tamburinokat nyomtak a kezükbe, és így segítettek a zenekarnak szórakoztatni a jelenlévőket a záró számban, a Jingóban.
A latin ritmusok, a latin dallamok, a rockenergia egyedülálló keverékébe zárva szinte hipnotikusan hatottak, és az embernek nem volt ideje arra gondolni, hogy egyszer csak eltelt bő két és fél óra a gitársámánnal való együttlétből. Ő a csapatával bebizonyította, hogy még mindig tele van életenergiával, amit önzetlenül oszt meg a zenei prédikáció egyedülálló nyelvén. Ha szórakozást kerestek, ne gondolkodjatok kétszer, hová menjetek, ha a környéketeken van a nagy Carlos Santana a csapatával.
A varázslatos estét, a varázslatos együttlétet azonban a zárás után pont egy szerencsétlen incidens árnyékolta be. Amikor az emberek már hazafelé indultak, valaki halálra gázolta Darko Glavan horvát zenekritikust és művészettörténészt, ezért az „after show partyt” is megszakították, amellyel az idei Radar festivalt szerették volna lezárni. E fekete folt ellenére szeretném kiemelni, hogy a nap a zenei energia egyedülálló megosztásában és kiváló szervezésben telt, ami hosszú távon természetesen azt a tényt támogatja, hogy a Radar festival egyszer kinőheti magát Európa egyik nagyobb és fontosabb nyári fesztiváljává.
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist
SANTANA SOLOMON BURKE ERIC BURDON & THE ANIMALS JOE JACKSON ZORAN PREDIN & LAČNI FRANZ VOODOO LIZARDS SANTANA setlist: 1. Soul Sacrifice 2. Into The Night 3. Life Is For Living 4. Incident At Neshabur 5. Maria Maria 6. Foo Foo 7. Africa Bamba 8. Love Of My Life 9. Batuka / No One To Depend On 10. Europa 11. Evil Ways / A Love Supreme 12. Hot Pants Power 13. Black Magic Woman / Gypsy Queen 14. Oye Como Va 15. Smooth / Dame Tu Amor 16. Corazon Espinado 17. Jingo
Képgaléria
