Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2019. 03. 01.
Producer: Chris “Zeuss” Harris
Az album hossza: 43.44
Stílus: Heavy Metal / Progressive Metal
A Queensryche karrierje utóbbi éveiben, vagyis a Geoff Tate nélküli korszakban két kiváló új stúdióalbummal védte meg a hitelét. Az első a 2013-ban megjelent „Queensryche” volt, 2015-ben pedig csatlakozott hozzá az utódja, a „Human Condition”. Mindkettőn újra a gyökerek felé kacsintgattak, hangzásban és stílusban egyaránt felidézve a nyolcvanas évek alkotói energiáját. Abban az időszakban adták ki azokat a lemezeket, amelyekkel örökre bebetonozták magukat a metalvilágban mint az egyik legfelismerhetőbb zenekar, amely színre lépésekor jövőbe látó, sőt bizonyos mértékig úttörő és újító módon működött. Ez a nosztalgikus öröm azonban nem jöhetett volna létre, ha nem csatlakozik hozzájuk a kiváló énekes, Todd La Torre.
A „The Verdict” más album. Sötétebb mindkét elődjénél, és már nem feltétlenül „vissza a gyökerekhez”, nem „old school” Queensryche-os, ahogy az két előző lemez retrót szólt. Érdekes, hogy a „The Verdict” helyenként meglehetősen leegyszerűsített a megkomponálás formájában, a vezető gitártémákban pedig kifejezetten mélyebben és „recsegősen, duzzogva” szól, ami azt jelenti, hogy valahol mélyen a frázisok alá van csomagolva egy „grunge-os” akcentus (Bent, Propaganda Fashion, a záró Portrait), amellyel a seattle-i Queensryche akarva-akaratlanul vérrokonságban áll. Valami, amit a Queensryche-nál már megízleltünk és megtapasztaltunk, és ami a kilencvenes éveikhez tartozik. Ez a zenekar rajongóinak megint kétélű kard lehet. Az albumnak nem szabad igazságtalanságot tennünk, mert jó. Kiválóak az alapjai. Az ötletei. Ezért lehetett volna még jobb is. A Queensryche időnként még egyszerűbben közelít a dolgokhoz, mint amit merészeltünk volna várni. De van benne valami. Minden szám magas fokú zeneiségről árulkodik. Azokban a részekben is, ahol a leengedett húrok és a „szabadon mélyebben zúgó” vagy „recsegő” frázisok dominálnak, és ahol erőteljesebben idézik fel a komorságot, a Queensryche a refrénben hatásos hangulati fordulatot hoz, erős dallamos zeneiséggel, ami a Bent és az azt megelőző Dark Reverie dalokban is jelen van.
A Launder the Consequence kicsit több szerzői kísérletezést hoz. Mintha átemelt volna valamit a „Rage For Order” (1986) hangulatából, vagyis a „vidám” nyolcvanas évek energiájából, majd 2019-ben produkciós szempontból teljesen átalakította volna. Különleges atmoszferikus törés követi a meghosszabbított hangszeres részben, ahol a billentyűs kulisszák különleges atmoszferikus rugót adnak a dalnak, és ahol a komor karakterébe fénylepel szűrődik be. Ebből a szempontból rendkívül érdekes az előbb említett szám előtt az Inner Unrest is. Ez a két pillanat különleges karaktert ad az albumnak mint egésznek. A legkedvesebben és leginkább old school hangzással a Man the Machine szól, és főleg utána a Light-Years, hihetetlenül jellegzetes és pompázatos refrénjével, amely ebből a szempontból a Queensryche-rajongók albumkedvence lehet.
Ez tetőtől talpig Queensryche-lemez, olyan, amilyet csak a Queensryche tud kihozni magából. Bár nem kevéssé lepi meg az embert ez az elmozdulás az előző két album hangzásától, egy olyan albumot, mint a „The Verdict”, csak a Queensryche tud összehozni. Ha addig nem, hát a (kevésbé figyelmes) hallgatót arra figyelmeztetik a jellegzetes tercett-harmóniák, amelyekkel az albumot „megbélyegezték”, és amelyek old school módon, tipikusan queensrychesan szólnak. Rögtön elvisznek az 1982–1990-es korszakba.
La Torre „állat”, vokális „szörnyeteg”. Párszor ledöbbent a magasságával, mert extrém magasságokba is átviszi azt az erőt, amelyet a középső fekvésekben kifejt. A Ronnie James Dio-féle régi iskolához tartozik, és hihetetlen, hogyan idézi fel szent egyszerűséggel a „tate-es” dolgokat az egész albumon. Ugyanakkor korántsem Tate-klón, csak néha kellemesen „ugrat”, hiszen ilyen énekhanggal meggyőzően idézi fel a zenekar aranykorának nosztalgiáját. Egyébként La Torre egyre inkább „önmaga”, mint az előző két Queensryche-albumon.
Az albumon nincs ott Scott Rockenfield, a dobokat maga az énekes, Todd La Torre játszotta fel. Ez érezhető. És itt veszít az album a plusz művészi potenciálból, amelyet a dalok kibontakoztathattak és elérhettek volna. Az átvezetések szűkszavúak és nagyon minimalisták, ha egyáltalán vannak. A dobolás nagyon egydimenziós, nem hoz különösebb mozgalmasságot és dinamikát, hát még szellemességet és azt a jellegzetes hangzást, amely a máskülönben kiváló Rockenfield dobstílusára egyedülállóan jellemző. Scottot hiányolni kell az albumon. Bárhogy védelmezzék is Wilton és társai az új album víziót, vannak rajta olyan szerzői alapok, amelyek még jobb megvalósításban és kidolgozásban rejtenek potenciált. A Queensryche tehát beérte La Torre dobos teljesítményével, pedig segíthetett volna vendégként legalább Casey Grillo (Kamelot), aki a zenekar jelenlegi turnéin amúgy Rockenfieldet helyettesíti, ezt 2019. 07. 28-án a ljubljanai CUK Kino Šiškában is megtapasztalhatjuk. Rockenfield teljesen a családjának szentelte magát, és azt sem mondta ki világosan, hogy visszatér-e valaha a zenekarba, vagy sem. Státusza a Queensryche-nál tehát átmenetileg befagyasztott.
A „The Verdict” jó album. Hordozza a zenekar összes felismerhető védjegyét. A számok tömörek, kompaktak, és híján vannak azoknak a kísérletező kalandoknak a posztmilleniumi „Geoff Tate”-érában, amelyek feldühítették és megosztották a rajongótábort. Van viszont benne elég sok olyan anyag, amelyben megvan a lehetőség, hogy a Queensryche mondanivalója szempontjából jóval többet hozzon ki belőle, mint amennyit kihozott. Az album egyébként más karaktert hordoz, ami jó, de megint csak előfordulhat, hogy néhány rajongó fintorogni fog tőle. Éppen a hangsúlyos atmoszferikus sötétsége és a gyorsan kielégítő szerzői kifutása miatt hallgatás közben a felszínre tör a „Promised Land” (ebből a szempontból nem kevéssé lep meg a nyitó Blood of the Levant, amely hamar jelzi, hogy az új album más történet, mint amire számítani lehetett), a „Q2K”, és ha tovább „ugratok”, egy fátyolnyi erejéig még a „Here In The Now Frontier” enyhe, nagyon enyhe akcentusa is, amely mint a múlt démona, a mai napig szép sok éven át lapult a Queensryche-történet föld alatti rétegeiben.
szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 7.5 / 10
Számlista:
Blood of the Levant (3:27)
2. Man The Machine (3:50)
3. Light-years (4:09)
4. Inside Out (4:31)
5. Propaganda Fashion (3:36)
6. Dark Reverie (4:23)
7. Bent (5:59)
8. Inner Unrest (3:50)
9. Launder the Conscience (5:15)
10. Portrait (5:16)
Felállás:
Todd La Torre – ének, dob
Michael Wilton – gitár
Parker Lundgren – gitár
Eddie Jackson – basszusgitár
