Helyszín: Tolmin
A koncert dátuma: 2014. 08. 05.
A beach stage-et a hazai Start At Zero nyitotta, őket sikerült épp a műsoruk legelején elcsípnem. A Start At Zero időnként ugyan szétesett, de így is rengeteg energiával jó benyomást tett a közönségre, amely minden szám végén melegen megtapsolta őket. Utánuk a francia hardcore punk csapat, a Bigblast foglalta el a színpadot. A 40 percük alatt a Big Blast igencsak keveset mutatott: a ritmusszekció még úgy-ahogy megtartotta a dallamos részeket, a gitárok viszont többször elcsúsztak, és hamisan szóltak az énekdallamok mellett. Főleg az elején a rendkívül jellegtelen színpadi mászkálás és az éneklő remegő hangja riasztott el néhány hallgatót, akik inkább a Soča vizébe lógatták a lábukat. A szett vége felé a zenekar valahogy ráérzett a jó vibrára, és helyrehozta a kezdeti benyomást.
A Bigblast finomabb, dallamosabb világának éppen az ellenpólusa volt a Wolf x Down: az az énekesnő, aki az imént még hamisan szólt, most a színpadon tomboló amazonként állt ott. A technikai gondok ellenére a koncert zsúfolásig tele maradt a félelmetes Larissa (Wolf X Down) jóvoltából. Az agresszív ének és a kissé a trashes műfajok felé hajló hangszerelés jellemezte a beach stage záró koncertjét, ahol a kutyaforróság ellenére hemzsegtek az emberek és a stage diverek.
Az esti program a tegnapival ellentétben nem mutatott ennyire összpontosított képet, főleg azért, mert nem egyetlen zenekart vártak egyedül. A The Real McKenzies és a punk rock meg a duda különleges keveréke előtt a közönség már türelmetlen hullámokban érkezett, és teljesen átadta magát az est hangulatának. A The Old Firm Casuals ugyanis lemondta a fellépését, így a The Real McKenzies a jelenlévők nagy örömére csaknem egy jó órásra nyújtotta a sörös hangulatú szettjét. A hangzás a keverőpultnál valamelyest tisztult a tegnapi sárosság után, szebb színeket és kontúrokat adott a hangszeres alapnak; a jól kivehető gitárokat és a dübörgő mély frekvenciákat a színpad közvetlen közelében is, a keverőpultnál is meg lehetett őrizni. A duda magas hangja ugyanakkor elveszett a hangszerelésben színesebb részeknél, és meghúzódott a többi hangszer alatt. Bravó a The Real McKenziesnak, mert a meghosszabbított szettet több mint magabiztosan nyomták végig (talán némi alkoholos segítséggel is).
A koncertnap csúcspontját sokak szerint (a későbbi backstage-beszélgetések alapján) a H2O hozta el. A New York-i hardcore punk csapat már a színpadra lépésekor teljesen megőrjítette a hallgatókat. Hosszas dumálás és felkonferálások nélkül a H2O telitalálatot ért el szinte testvéri hozzáállásával a közönség felé. Külön említést érdemel a What Happened, amelynél körülbelül 40 ember ugrott fel a színpadra, és a zenekarral együtt végigtolta a számot az elejétől a végéig. Rusty Pistachio így kommentálta a történteket:
Ilyesmi már történt velünk néhány koncerten, ezért inkább átmentem a színpad túloldalára, amíg a többieket elnyelte a közönség.
Az „incidensről” szóló rövid kérdés aztán rövid beszélgetéssé bővült a hardcore punk színtérről, és arról, hová helyezi magát ebben a H2O:
Rengeteg inspirációt kapunk DC-től (Washington), Kaliforniától és New Yorktól, meg a helyi színtereiktől, ezért mindhármat keverjük, mint a hardcore punk valamiféle szent háromságát.
Hasonló közönségrohamra került sor a Sick Of It All alatt is; ez a még trashesebb, ütősebb New York-i hardcore punk csapat végleg leiskolázta a publikumot. Az első perctől az utolsóig a zenekar meglepően kemény gitárerővel szolgálta ki a stage divereket és a keverőpultnál álló nyugodtabb embereket is, Pete Kollernek köszönhetően. Az ő fizikai performanszára közelről a harcművészetek emlékeztettek; Koller az utolsó akkorddal együtt megpördült a tengelye körül, és majdnem leverte Lou Kollert, aki épp Pete monitorja közelében járt. A hangzás a koncert során a kiegyensúlyozott hangszerekből a gitárok kiemelése felé billent el, de ez az első sorokban állókat persze nem zavarta. A káoszban az emberek tömege visszatámadta a színpadot, és csatlakozott a Sick Of It All-hoz; néhányan annyira bátrak voltak, hogy a stage diving tudásukat egyenesen a nagy oldalmonitorokról mutatták be, ahonnan a színpadon álló tömegre zuhantak, az pedig gond nélkül levitte őket a földre.
A koncertek utáni beszélgetések közös témája a zenekarokkal való őrjöngés. Itt rögtön párhuzamot vonhatunk a keleti és a nyugati parti zenekarok között. A közönség és a zenekar közötti kapcsolat számít a legtöbbet, és a mai nap pontosan ezt bizonyítja. Kinézettől és ízléstől függetlenül minden látogatót nem a szerelem, hanem a műfajhoz való hűség köt össze. Itt derül ki igazán, milyenek is a színpadon fellépő zenekarok. A mai kiváló előadók nem az erőszak (akár ilyen, akár olyan) szükségességét hangsúlyozták, csupán meg akarták osztani az üzenetüket a hasonlóan gondolkodókkal.
Képgaléria
