Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Pordenone / Il Deposito Giordani / Olaszország
A koncert dátuma: 2016. május 7.
Látogatók száma: 500
Jegyár: 22,00€ (elővételben) / 26,00€ (a koncert napján)
Motorpsycho és az új album, a „Here Be Monsters”. Az album turnéján, a régi kontinensen, a szlovén területhez legközelebb eső koncert az olaszországi Pordenone városában. Sőt, ez volt az egyetlen fellépésük az Appennini-félsziget északkeleti részén. A norvégiai Trondheimből származó, hosszú életű háromtagú formáció, amely a messzi 1989 óta megszakítás nélkül működik, állandó művészi változó marad: folyton „elferdíti” és tágítja zenei mondanivalójának határait, nem hagyja magát kalapba zárni, és elkerüli a közhelyek csapdáit. A zenekar, amelyet legszívesebben a hatvanas évek végének és a hetvenes évek elejének régi pszichedelikus és progresszív rockbandáiból táplálkozó „revivalista” származékként címkéznek, művészileg teljesen szabadon, gátlások nélkül működik, és féktelenül kutató kalandvágyában végig egyéni, szerzői találékonyságú történetet ír.
A trió előzenekar nélkül lépett fel. Már maga a díszlet, az öt kiegészítő, rusztikus kialakítású reflektorral, megüzente, hogy szokatlan zenei látókörű banda érkezik a színpadra, amelyet határozott rajongótábor kísér. Két mellotron pedig még inkább. És valóban. A helyen nagyjából hatszáz rajongó gyűlt össze, akik a zenekar színpadra lépésekor mennydörgően köszöntötték a triót. A trió pedig – miután az énekes, basszusgitáros, gitáros és billentyűs Bent Sæther szellemesen megjegyezte, hogy ez a színpad állítólag extrém hangosságáról híres, és hogy a Motorpsycho különleges, alig hallható halk játékkal kezd, majd bejelentette a nyitó Big Black Dog című számot (rendkívül ambiciózus, csaknem 20 perces epikus szvit) – egy szempillantás alatt eggyé olvadt a közönséggel. Különösen az első sorokban álltak a zenekar igazi megszállottjai, akik a koncert alatt, főleg a hosszabb, ismétlődő dalrészeknél, valóságos delíriumos rohamokat éltek át, ahogy magával ragadta őket a Motorpsycho zenéjének transzcendentális–cerebrális pillanata. Sőt. A minimális szövegsorokat, amelyek gyakran csak alkalmi fűszerként funkcionálnak, néhányan kívülről is fújták. Szívből jövő közönség.
Ezt a zenekar is megérezte, és a szívélyességet viszonozta a közönségnek. A banda áthatolhatatlan hangfal-díszletet épített, amelyet kizárólag „csöves” erősítőkből és olyan régi gitármodellekből csalt elő, amelyek réges-régen megírták a rock’n’roll történetét. A dalok szelíd, szinte hibátlanul naiv szakaszait a Motorpsycho dühödt, masszívan zsíros, hangzásában „ropogósan romos” burjánzással váltogatta, ami a mellotronok támogatásával atmoszferikus, hipnotikus hatást, vagyis a megteremtett hangulatok „tripes” állapotát keltette (pl. az új I.M.S. – az Inner Mounting Shame rövidítése). A Pink Floyd pszichedelikus korszakának hatása (a „Meddle” albumra célzok) nyilvánvaló, főleg amikor a zenekar nekilátott az új Lacuna / Sunrise-nak, amelynél Hans „Snah” Magnus Ryan kétnyakú gitárt vett a kezébe, és főleg az elején a tizenkét húros nyakon játszva olyan hangokat csalt elő (sztereó chorus effektek, mérgezően elreverbelt hang), amelyek nagyon emlékeztettek a Pink Floyd pszichedelikus korszakának ősi hangzására. Hogy ne csak a Pink Floydnál maradjunk: nem újdonság, hogy a Motorpsycho mindig is lelkesedett a nyugati parti pszichedelikus pop/rock hagyományáért, amelyet egykor a Grateful Dead, az Iron Butterfly és mások műveltek. Így került a setlistára egy különösen izgalmas feldolgozás is, a Spin Spin Spin, amelynek eredetije Terry Callier nevéhez fűződik (1968-ban jelent meg az első lemezén), és amelyet később elsőként az amerikai pszichedelikus rockbanda, a H.P. Lovecraft dolgozott át, és a Motorpsycho változata sem távolodott el tőle hangulatában.
A hosszabb, ismétlődő frázisoknál a banda alaposabban kihasználta Kenneth Kapstad dobos ki nem használt tehetségét, aki aktívabban a tér kitöltésére koncentrált, többszöri tom-tom-körökkel. Kenneth, aki 2007 óta játszik együtt Hansszal és Benttel, egyúttal kivételes ügyességről és ötletességről tett tanúbizonyságot: hihetetlen lágyságot és rugalmasságot varázsolt elő, főleg azokban a pillanatokban, amelyek vérbő érzékiséget és érzékenységet kívánnak (a cintányérok kiaknázása). Már az sem lep meg senkit, hogy a Motorpsycho zenéje szégyentelenül kacérkodik a föld alatt egyre népszerűbb poszt-rock elemekkel, miközben fenntartja és építi a kiválasztott frázisok tripes díszletét, amelyen át olykor átvág egy-egy lüktető, szinte „dróno-sított” basszusgitár (I.M.S. című szám).
A banda két óra tizenöt percnyi kiadós repertoárt játszott le, amelyben nem feledkezett meg a régebbi dalkatalógusáról sem: kellemesen meglepett a Feel (a „Timothy’s Monster” album, 1994), valamint a harmadik albumról, a „Demon Box”-ról (1993) elhangzó három szám – ezek a Tuesday Morning, majd a koncert legvégén a Junior és a Nothing to Say. A banda rendkívül ambiciózus és koncerten félelmet nem ismer. Rendszeresen cseréli a koncertrepertoárját. Két koncert sem azonos, a setlisták estéről estére folyamatosan változnak.
Mit mondjunk a végére? Hipnózis, a „szépség” és a „szörnyeteg” különleges találkozásának varázsa egy önálló zenei csemegében. A koncert után révült állapotban maradsz, észre sem veszed, mikor és milyen hatékonyan szív be a Motorpsycho a zenei világába, a valóságon túlra. A Motorpsycho olyan zenekar, amely zenei dossziéja és vad kalandvágya, kihívásokkal teli megszállottsága alapján tökéletesen illene a CUK Kino Šiška koncertkínálatába. Ki tudja, talán a következő turnén nálunk is megállnak!
Setlista
1. Big Black Dog
2. Un chien d’espace
3. Blueberry Daydream
4. Sleepwalking
5. Lacuna/Sunrise
6. Tuesday Morning
7. Feel
8. Running With Scissors
9. I.M.S.
10. Spin, Spin, Spin
11. The Alchemyst
12. Wishing Well
13. Upstairs-Downstairs
14. Cloudwalker (A Darker Blue)
15. Junior
16. Nothing to Say
Képgaléria
