Előadó: Obscura
Kiadó: Relapse Records
Megjelenés: year_month
Játékidő: 57:56
Értékelés: 5/5
A német progresszív death metal csapat, az Obscura az elmúlt négy évben rengeteg változást élt át. Az „Omnivium” (2011) megjelenése után új basszusgitáros érkezett Linus Klausenitzer személyében, Christian Muenzner gitárosnál pedig idegrendszeri betegséget diagnosztizáltak a bal kezében, ami megnehezítette a rendszeres turnézást. Az állapota fokozatosan romlott, és 2014-ben Hannes Grossmann dobossal együtt elhagyta a zenekart, mert a zenei elképzeléseik eltértek az alapító tag Steffenétől.
Mindketten a szólóprojektjeikre koncentráltak, ugyanabban az évben egy-egy albumot is kiadtak, a „Beyond the Wall of Sleep” és „The Radial Covenant” címűeket, a következő évben pedig összeálltak, és az új zenekarukkal, az Alkaloiddal megalkották a „The Malkuth Grimoire” című debütalbumot. Így most egy helyett két nagyon színvonalas progresszív death metal bandánk van.
Az Obscurában viszont nem csillapodtak a dolgok. 2014 őszén meghallgatásokat tartottak az új tagok kiválasztására. A dobok mögé Sebastian Lanser érkezett a német jazz-metal csapatból, a Panzerballetből, a gitárok mellé pedig Tom „Fountainhead” Geldschläger. Az utóbbival való együttműködés azonban csak az album megírásának és felvételének idejére szólt, mert útjaik elváltak, és a helyére a jelenlegi gitáros, Rafael Trujillo került. Fountainhead azért így is erős hatást gyakorolt az Obscura új hangzására.
Szeretném kiemelni, hogy a sok tagcsere ellenére sosem robbantak ki azok az internetes balhék, amelyekhez mostanában már kezdünk hozzászokni. Miután tisztáztam a felállásbeli változásokat és azok lehetséges hatását az új lemez hangzására, térjünk rá magára az albumra.
Az Akroasis egy négy koncepcióalbumból álló ciklus harmadik tagja, amelyet erősen befolyásolt a német filozófia. Ezt az egyetlen megmaradt alapító tag, a frontember Steffen Kummerer a maga módján értelmezi, és sci-fi köntösben adja elő. A koncepció a ciklus első darabjának, a „Cosmogenesis”-nek az írása közben született, és az univerzum, valamint az élet keletkezéséről szól. A következő album, az „Omnivium” az általános evolúciót és fejlődést mutatja be, valamint az átmenetet a fizikai létből a szellemibe. Az „Akroasis” ezt a témát építi tovább, ugyanakkor a vég kezdetére is utal, erről mindjárt többet is.
Mindhárom albumot V. Santura (a Dark Fortress, a Triptykon és a Noneuclid gitárosa) producerelte, a grafikákat pedig Orion Landau készítette, aki korábban olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint a Dying Fetus, a Nile, az Origin, a Necrophagist stb.
A hangzás és a produkció kétségtelenül a legjobb, amit a zenekar eddig felmutatott. A tagcserék ellenére minden hihetetlenül Obscurásan szól, úgyhogy ha nem követtem volna végig ezeket a változásokat, azt hinném, hogy ugyanaz a felállás játszik, mint az előző lemezen. A dobok és a basszus remekül vannak felvéve, így a gitárok nagyon teltek, a mixben semmi nem „veszik el”, az összkép pedig meglepően tiszta ehhez a műfajhoz képest. Az ének nyers, és kiválóan ül rá a hangkulisszára, a zenekar hangzásához azonban természetesen a héthúros fretless basszusgitár adja hozzá a legtöbbet, amelyet Linus valóban kiválóan kezel. A legnagyobb dicséret részemről Sebastian dobosnak jár, aki elkerüli a modern death metal legnagyobb csapdáját, a túltelítettséget. A dobtémák a zenét szolgálják, a dinamikus kompozíciók pedig valóban értelmes egésszé állnak össze.
Az Akroasis az ütős „Sermon of the Seven Suns” dallal indul, amely már az első pillanattól emlékeztet rá, mekkora hatással voltak az Obscura hangzására az olyan zenekarok, mint a Cynic, az Atheist és a Death. Hallható a ritmika továbbfejlesztése és a jazz-fusion elemek megjelenése is. A koncepció szempontjából viszont egyértelmű, hogy az album új irányba indul, hiszen a szöveg az élet önpusztításáról szól az evolúcióval szemben. Ezt a pusztító erőt a „The Monist” című dal mindenható kozmikus lényként ábrázolja, és ez a szám a zenekar klasszikus stílusában folytatja a lemezt. A Monist arra van ítélve, hogy újra és újra kudarcot valljon, és azon gondolkodik, hogy újrakezdi az élet körforgását, de valami tökéletesebbként, a hanyatlásra kevésbé hajlamosként. Ezt meg is teszi a következő dalban, az „Akroasis”-ban, amelyet minden újonnan érkező hallgatónak ajánlanék a műfajból. Ez a technikásság és a dallamosság tökéletes egyesítése: a szám villámgyorsan befurakodik a fülbe, mégsem áldozza fel a komplexitását. A „Ten Sepiroth” a magasabb rendű élőlény megteremtésének témáját folytatja. Az „Ode to the Sun” pontosan az, amit a címe ígér, témájában és zeneileg pedig néha egy technikásabb Gojirára emlékeztet. A „Fractal Dimension” az újonnan született élet csúcspontja, a tökéletességéről és harmóniájáról szól, futólag pedig Hannes Grossmann számait idézi. A „Perpetual Infinity” végül arra mutat rá, hogy erkölcstől és hittől függetlenül minden élet, még a legtökéletesebb is, halálra van ítélve.
A végén pedig egy tizenöt perces dal következik, a vég kezdete, a „Weltseele”. A Monist életteremtése egyfajta ördögi körnek bizonyul, és azt az érzést kelti bennünk, hogy ennek is előbb-utóbb vége lesz. Linus és Tom írta, utóbbinak valószínűleg nagyobb szava volt, hiszen ez az album legkülönlegesebb száma. Remélem, hogy nem keletkezett harag Tom és Steffen között, és a következő album sem pont ebbe az irányba megy majd. Steffen egy interjúban elmondta, hogy a következő album rekviem lesz, és szívesen megalkotná zenekarral együtt, ami egyébként éppen ebben a dalban meg is jelenik. A hallgatás közben az az összbenyomásunk, hogy ezzel a számmal kezdődik annak az univerzumnak a pusztulása, amelyet az Obscura az elmúlt nyolc évben felépített. A mindenható teremtő, aki képtelen elérni a célját, mindenhatósága ellenére pusztulásra van ítélve. Az üzenet, amelyet az album a végén átad, az, hogy vallástól, tudományos vagy filozófiai beállítottságtól függetlenül mindannyian halálra vagyunk ítélve, ami valószínűleg a következő album felvezetéseként is szolgál.
Persze mindenki a maga módján értelmezheti a szövegeket és a koncepciót, de sajnálom, hogy a zenekar rajongóinak többsége átsiklik a szövegek felett, mert csak a zenére figyel. A szövegek valóban nagyon összetettek, mégis szépen megformáltak és jól beépítettek.
Ha össze kellene foglalnom az egészet: az Akroasis más album, mint a többi, ami a sok tagcsere után persze érthető. Nem mondanám jobbnak vagy rosszabbnak, egyszerűen másnak. A zenekar nem valamilyen konkrét szélsőség felé tolta el a hangzását, hanem az összes olyan elemet továbbfejlesztette, amitől különlegesek.
Steffen Kummerer bebizonyította, hogy az Obscura igazi hajtóereje, az Akroasis pedig azt, hogy pontosan tudja, mit csinál. Olyan albumot hozott létre, amely egyaránt tetszhet a technikás death metal megszállottjainak és az „általánosabb” metalosoknak. A technikásság és a komplexitás jelen van, de nem olyan mértékben, hogy árthatna a zenének.
Személy szerint alig várom, hogy élőben lássam őket, és nagyon kíváncsi vagyok, mit tálalnak majd a ciklus utolsó albumán, de ehhez még várni kell egy-két évet.
Az Obscurát idén a Metaldays fesztiválon kaphatjátok el, a kisszínpad headlinereként, 2016. július 28-án, csütörtökön.
Felállás
Steffen Kummerer – ének, gitár
Tom Geldschläger – gitár
Linus Klausenitzer – basszusgitár
Sebastian Lanser – dob
Produkció
V. Santura és az Obscura
Dallista
1. Sermon of the Seven Suns
2. The Monist
3. Akróasis
4. Ten Sepiroth
5. Ode to the Sun
6. Fractal Dimension
7. Perpetual Infinity
8. Weltseele
