Play It Loud! fesztivál II. (2008)
Helyszín: Orzinuovi (Brescia) / Buddha / Olaszország
A koncert dátuma: 2008. február 23.
Látogatók száma: 2302
Jegyár: 1100
Play It Loud! Festival II. 2008, a Brescia mellett, tőle 30 km-re fekvő kisvárosban, Orzinuoviban, néhány élő kövület főszereplésével! Nem lehet neki ellenállni! Ez főleg azokra igaz, akik évekig inaktívak voltak, vagy pihentek (Elixir, Cloven Hoof, Helstar, Steel Assassin, Sabotage), illetve akik főként az USA koncertszínpadaira koncentráltak (Manilla Road, Helstar). Ha az ördögnek kölykei vannak, a dolgok maguktól mennek a maguk útján, és elveszíted az irányítást. Ilyenkor a legjobb, ha mindent az árra bízol, aztán legyen, ami lesz. A leendő érdeklődők igen szép hányada ugyanis az utolsó pillanatban lemondta az olaszországi kirándulást erre a vonzó egynapos kis fesztiválra (befulladt orr, gyerekfelügyelet…). Sajnálhatják. De lesz még rá alkalom! Egyszer. A „Play It Loud festival II.”-t a My Graveyard Productions kiadó szervezte, és idén is jelentős hangsúlyt kaptak a hazai zenekarok. Ők főként a letisztított heavy metal hagyományra építenek, felturbózott, forrongó dallamossággal. Giuseppe Verdi operái iránti szeretet ma is megállíthatatlanul áramlik a feltörekvő olasz metalnemzedék ereiben. Az idei fesztivál sokkal erősebb névsort ígért, mindenekelőtt több érdekes legendás nevet a világ metalszínteréről, de természetesen a hazai színtérnek is kiváló támogatást nyújtott. A levegőben ott vibrált a varázslat.
Szerencsére a csapatunk derék tagja megmentett attól, hogy egyedül vágjak neki az útnak: a „beteg Rok helyett egészséges Rok” csere jegyében. Az egészséges Rok így átvette a koncertfotózást, a metált pedig rám, a magamfajta bakkecskére hagyta, hogy szabadon elmerülhessek a metalzene varázsában.
Az olaszok hihetetlen szervezők. Le a kalappal. Erről többet a záró bekezdésben. A Buddha Rock Cafe az a hely, ahol a „Play It Loud II. 2008” lezajlott. Egészen egyszerűen megtalálod. Amint Brescia felől beérsz Orzinuovi városkába, jobbra egy nagy táblát látsz felirattal és balra mutató nyíllal. A lehető leghamarabb kell lekanyarodnod, rögtön az első elágazásnál, a „Buddha Rock Cafe” tábla mögött, az ipari zónába. A bűnös élvezetek városa pedig nem kerüli el a figyelmedet. Persze elkéstünk! Mi ketten 16.00 óra körül érkeztünk, addigra a helyiek, a Berserker, a Tarchon Fist, a Frozen Tears és az Alltheniko már lenyomták a maguk műsorát a fesztiválon.
A Buddha Rock Cafe körülbelül 1500–1800 embert fogad be, az erkélyeket is beleszámolva. Remek hely, olyan befogadóképességgel, amely még éppen elfér a klubszcéna határain belül. Egy négyzetméterrel több, és már csarnokhangulatról beszélhetnénk. A klub szép belső térrel rendelkezik (a mellékhelyiségeket persze nem számítva), amely semmi másra nem való, mint fejrázós kikapcsolásra és a súlyos hangok lökéshullámának átadására. Mindenről gondoskodtak. A látogatók vehettek pólókat a leghírhedtebb zenekaroktól, válogathattak tengernyi felvarró és egyéb metálos cucc, bizsu közül, gyönyörködhettek a megvásárolható ritka CD-k halmaiban… egyszóval igazi metalünnep. Az olasz közönség egy testként működött. Bőr, kivarrt farmerdzsekik, katonai bakancsok, fehér, féligmagas szárú Pumák, testhez álló szűkített farmerek… Ennyi. És persze szorgalmasan töltötték magukba az alkoholt. A metalközönségnek ez a hűsége az előadók iránt, amelyet sehol sem élsz át olyan intenzíven, mint az ilyen pillanatokban, mindig különleges nyomot hagy.
Na de menjünk végre a színpadhoz.
ADRAMELCH:
Az olasz kvintett az egyórás műsorában klasszikus régiségek keverékét nyújtotta, a korai Queensryche „Warning”-korszakának dimenziójába öltöztetve. A középpontban álló énekes szándékosan Geoff Tate-et majmolta, megjelenésben (egy maréknyi brillantin, hátranyalt frizura, sötét szemüveg) és énekstílusban is. A gitárospáros harmóniákban brillírozott, a zenekar pontos és rendkívül tüzes volt, a mozgás viszont meglehetősen statikus, ezért unalmas nézni. Az énekesnek jót tenne egy képváltás (amikor színpadra készül), de a többiek sincsenek messze ettől. A stúdióban végzett rengeteg gyakorlás láthatóan felemészti az idejüket. Pedig a külső is ugyanolyan fontos, amikor az ember a nevét építi. Technikailag a srácok tökéletesen felkészültek. A hangzással az volt a gond, hogy a gitárok teljesen elnyomták az éneket, amire az énekes többször fel is hívta a figyelmet a színpadról, és a csuklóit a füle köré fonva próbálta meghallani magát, amikor a legmagasabb sorokat énekelte. Az Adramelch egy újabb olasz zenekar, amely megerősíti az olaszországi klasszikus heavy metal jelenlegi, erőteljes reneszánszát, epikusan szimfonikus beütéssel. Szép produkció.
Az Adramelch szetlistája:
1. I’ll Save The World
2. Cluny Calls
3. Zephirus
4. Broken History
5. Tides
6. Dreams
7. Was Called Empire
ELIXIR:
A New Wave Of British Heavy Metal legendái a fesztivál egyik fő attrakciói közé tartoztak. Két éve ismét feltámadtak az élők sorába! A tavalyi comeback albumuk, a „Mindcreeper” bizonyítja, hogy az Elixir még mindig vérre szomjazó fenevad, amely nem adja meg magát egykönnyen. A kvintett rendkívül magabiztosan, rutinosan, sőt kifejezetten rutinból nyomja. A srácok arcáról leolvasható, mennyire élvezik, hogy újra együtt állhatnak színpadra. Az énekes kivételes karizmájú figura, a frizurájával akaratlanul is a mi Avtomobilunkra, Marko Vuksanovičra emlékeztetett, a Saxon frontembere, Biff Byford érett éveinek bájával és színárnyalatával. A klasszikus detonátorok, igazi kis heavy metal bibliák a kezdetben kissé visszafogott közönséget – hiszen a színpadon angolok álltak, egy csipetnyit kevésbé ismert név – gyökeresen a levegőbe röpítették, és vágtára fogták! A kvintett kiváló hangzást, rengeteg színpadi dinamikát és tüzet hozott. Az Elixir fütyül a dupla lábdobra. A két gitáros egyenrangú szólista, a harmóniákban végig összehangoltan vágtáznak egymás mellett. Az Elixir neve, amely ma gyakorlatilag feledésbe merült, és mélyen a poros metalarchívumokban lapul, életre kelt. Az Elixir kivételes varázzsal bír. Srácok! Azt kívánom nektek, hogy minél előbb vissza tudjátok vinni a nevetekat a színtérre valami komoly turnéval.
Az Elixir szetlistája:
1. Star Of Beeshan
2. Trial By Fire
3. Don’t Trust The Preacher
4. Mindcreeper
5. Son Of Odin
6. Pandora’s Box
7. Sovereign Remedy
8. Death Toll
9. Knocking On The Gates Of Hell
10. Treachery
SABOTAGE:
Az est utolsó olasz zenekara a Sabotage volt. Emlékszik még valaki Morbyra, a Domine-ból? Láttuk őket 2000. január 30-án a ljubljanai K4-ben, a Riot, az Anvil és az Agent Steel társaságában egy csomagban. Hagyjuk békén a dicső múlt napjait. Adolfo Morviducci – mert Morbynak valójában ez a neve – a Sabotage-zsal 1981 óta jelen van az olasz metalszíntéren. A Morby (Domine, ex-Labyrinth), Marco Venutelli (gitár), Henry Caroli (basszusgitár), Dario Caroli (Bud Tribe) a dobok mögött felállás nemrég még egy gitárossal bővült (sajnos nem sikerül kiderítenem a nevét), így a zenekar újra kvintettként működik, feltámadva. Ez nyilván a puszta reunionök fesztiválja, hiszen a Sabotage éppen most írt alá szerződést a My Graveyard Production kiadóval egy vadonatúj album megjelentetésére, valamint az első két album, a „Hoka Hey” és a „Behind The Lines” újrakiadására. A teremben sokak számára a fesztivál egyik legjobban várt eseménye volt. A Sabotage az egyik legrégebbi olasz metalformáció. Ennek a fellépésnek hatalmas szimbolikus jelentősége volt az olasz heavy metal számára. Legendás zenekarról van szó. Mégis rendkívül epikus dallamosságba csomagolva, bár az N.W.O.B.H.M. alapjaiból merít. Morby az évek során egyre jobb. Az énekével szó szerint lehúzta a bőrt a közönségről. Rendkívüli felkorbácsolással az egész termet mozgásba hozta, a parkettet és az erkélyt egyaránt. A kezek a levegőben voltak. A zenekar kiváló, egyórás kivégzést rendezett a klasszikus anyagából, amelyre a helyiek hosszú éveken át vártak, hogy újra életre keljen a koncerteken. Temperamentumos, átélt, teljes erőbedobással nyomott fellépés. Szilárd, egységesen kompakt egység az „új – régi” Sabotage. Persze az i-re a pontot Morby gyilkos, operettes éneke teszi fel, amely a legmagasabb fekvésekben is ámulatba ejt. Hát mennyi erőt és dallamot préssel ki magából, amikor a legmagasabban jár! A közép- és mélyebb fekvésekben gonoszkás és sötét, ami egyenesen ideális a Sabotage-nak. Kiváló koncert! Srácok, hozzátok ki minél előbb az új lemezt!
A Sabotage szetlistája:
1. Hot Zone
2. Mothers
3. Riding Through The Dark
4. Anguish
5. I Believe
6. Promised Land
7. Victim Of The World
8. Nightkiller
STEEL ASSASSIN:
Az amerikaiak is tüzesek voltak. A piszkos, klasszikusan megélezett heavy metaljuk kopott, ódivatúan iskolás elemekkel, itt-ott sötétséggel természetesen nem hagyta hidegen a közönséget a színpad alatt. A Steel Assassin szintén legenda, a kezdetei még a hetvenes évek végére nyúlnak vissza. Sajnos a zenekarnak nem adatott meg a kivirágzás. A tagok ezért zenészként kűzdötték át magukat, különböző projektekben dolgoztak, és csak 2007 decemberében hozták ki az első hivatalos stúdióalbumukat „War Of The Eight Saints” címmel. A Steel Assassin körül persze nem volt olyan intenzív a hangulat, mint a Sabotage fellépésekor. A felállás: John Falzone ének, aki a Triphammerből érkezett, és a kiváló gitárpáros, Kevin Curran / Mike Mooney, akiket a kidolgozott ritmusszekció, Phil Grasso (basszusgitár) és Greg Michalowski (dob) egészít ki. A kvintettek jegyében telő este tehát bőven folytatódott. Az ének kissé mélyebbre hangolt, de a legmagasabb fekvésekbe is minden gond nélkül felugrik. A magasabb fekvésekben az ének inkább rikácsoló torokhangot kapott, több sötét színnel és kevesebb dallammal. A Steel Assassinnek elég sok baja volt a hangzással. A látott zenekarok közül messze ők húzták a legrövidebbet hangzás terén. Az első három számban a basszus csúnyán áttört az összes hangszeren, az ének időnként elsodródott, elnyomták a gitárok. Aztán a basszust túl jól rendbe hozták, úgyhogy gyakorlatilag már nem is lehetett hallani. Mindkét gitár tompa, fojtott, „összetaposott” hangzást kapott, amely a Flyin’ V Gibsonon át az amúgy rendkívül összeszokott munka szépségét egyáltalán nem engedte kibontakozni, ami a hangzás dinamikájában és lélegzésében is megmutatkozott. A zenekart ez határozottan nem zavarta. Kipréselte magából a maximumot, ahogy az elődei, és ahogy majd a fesztivál következő fellépői is teszik. A Steel Assassin végre mindent rendbe tett, és így ők is a színtér nagy visszatérői közé tartoznak! A bostoni kvintett tulajdonképpen nagy adósunk maradt, akinek megbocsátjuk, ha a következő években az új életművével minél jobban elkényeztet és becézget minket.
A Steel Assassin szetlistája:
1. Spartacus
2. Hawkwood
3. Curse Of The Black Prince
4. Attila The Hun
5. Sword In The Stone
6. Crusader
7. Barabbas
8. Hill Of Crosses
9. Merchants Of Force
10. Executioner
CLOVEN HOOF:
A Cloven Hoofot türelmetlenül vártam. Újabb kiásott N.W.O.B.H.M.-bajnok. Igazi kincs! Kvartett! Rus North (ének), Lee Payne (basszusgitár, vokál), Ben Read (gitár) és Jon Brown (dob). Hihetetlen látvány volt a bemelegedett első sorok feje, akik fejből tudták a nem is olyan régen még Isten háta mögé szorult zenekar kövületté vált nyolcvanas évekbeli klasszikusainak verseit. Nincs szebb érzés, mint amikor ennyire egyszerűen bánhatsz a közönséggel, amely megállíthatatlanul átadja magát neked. A Cloven Hoof semmiképp sem spórolt az energiával. Rus, a vezér és a közönséggel való fő kommunikátor, a kollégáihoz hasonlóan hihetetlenül frissnek és elkötelezettnek hat a színpadon. A színpadon Rus és Lee a legfürgébb. Főleg Lee, a basszusgitáros sugárzott hihetetlen elszántságot, ahogy vadul tépte a húrokat, és rohangált a színpadon a koncert alatt. Talán Ben Read gitárosnak nem ártana egy kicsit kevésbé visszafogott hozzáállás. A koncert alatt megállás nélkül egyetlen magányos ponton állt, ahonnan nem sokat mozdult. Közönségkapcsolat nélkül, ami kár. Ha egy heavy metalt játszó zenekarban a gitáros pozíciójában állsz, elengedhetetlen az aktív mozgás, amely alól csak Tony Iommit lehet felmenteni. Ben persze a harmóniákat effekten keresztül játszotta, a szólókban pedig bőségesen vastagította a hangzást wah-wah effekttel. A zenekar büszkén köszöntötte új albuma, a „The Definitive Part One” megjelenését, amely csupán egy héttel a fesztiválos fellépés előtt (2008. február 15.) jött ki, és az új anyaggal fűszerezte a szetlistát. A Cloven Hoof a „Play It Loud II.” fesztiválon. Még mindig csipkedem magam, hogy tényleg igaz-e? A Cloven Hoof maximálisan kihasználta az egyórás műsort. Kiváló hangzást nyújtottak néhány fenomenális klasszikussal. Rendkívüli összefonódása az ütős riffelős száguldásnak a megnyugtató, epikus passzázsokkal. Rus éneke szívesen átugorja a középső fekvéseket. Amikor aztán ugrásszerűen a legmagasabbra ér, megkapja a tipikus „Halfordesque” sikoltozást a legtisztább fajtából. A Cloven Hoof visszatérése a színtérre jelenleg az egyik legszebb hír! A metal úttörői feltámadnak a sírjukból! Kár, hogy a meghirdetett N.W.O.B.H.M. fesztivált Athénban le kellett mondani. Ott már megerősítették a fellépésüket: a Tygers of Pan Tang, a Jaguar, valamint a „Play It Loud Festival II.” hősei, a Cloven Hoof és az Elixir.
A Cloven Hoof szetlistája:
1. Inquisitor
2. Nova Battlestar
3. Astral Rider
4. Kiss Of Evil
5. Gates Of Gehena
6. King For A Day
7. Mistress Of The Forest
8. Road Of Eagles
9. Mutilator
10. Layin’ Down The Law
HELSTAR:
A klasszikus „hevisek” számára talán a fesztivál csúnya kiskacsája, hiszen a Helstar azok az acélos „old school speed” metalosok, akik megállíthatatlanul a legnemesebb „thrash”-úttörés elemeivel foglalkoznak, és semmiféle sablonosan dallamos szépséget nem ismernek. A zenekar csak egy sebességet ismer. Azt, amelyet még fel sem találtak. A hatodikat. Epedtem a vágytól, hogy végre megláthassam ezt a fenomenális formációt, amely a nyolcvanas években négy klasszikusával, a „Burning Star”, a „Remnants Of War”, a „A Distant Thunder” és a „Nosferatu” albummal írta be magát mélyen a szégyentelenül arrogáns rohamot tisztelők szívébe, azt a rohamot, amelyet metalos haragjukban ultrahangosan csak az egyedülálló Helstar képes megvalósítani. A zenekar a „Remnants Of War” korszakos felállásában gyűlt össze: James Rivera (ének), Larry Barragan (gitár), Rob Trevino (gitár), Jerry Abarca (basszusgitár) és Russell DeLeon (dob). Mágikus. A houstoni texasi srácok Ennio Morricone „Egy maroknyi dollárért” című zenéjének intróján át vonultak színpadra, aztán kíméletlenül, minden eszközzel a terem képébe csapták a robbanószerüket. A zenekar tavaly kiadta a „Sins Of Pasts” című lemezt, a régi anyagot teljesen újrajátszva. Ez kiválóan szolgált előzetes összeszokásra. Hasznos lépés. A lemez anyagának zömét élőben is előadták. Emellett a „Sins From Past” két vadonatúj Helstar-számot is tartalmaz. A zenekar Olaszországban a fellépésére közülük a Tormentort választotta, amely a jellegzetes „Nosferatu – A Distant Thunder” era elemeket tartalmazza. A srácok ledöntötték a falakat a klasszikusokkal: Evil Reign, Angel Of Deathe, Tyrannicide, Dracula’s Castle, Harker’s Tale, Run With The Pack, King Is Dead, Rhapsody In Black, amely átfolyt a végleges Helstar-klasszikusba, a Baptized In Bloodba, majd a Burnig Star és a Scorcher következett. Őrület. Az intenzitás akkora volt, hogy a terem valódi moshpit-gyakorlótérré változott, ahol semmilyen eszközt nem válogattak a vérontáshoz. Háború és teljes káosz! Az embereket darabokra szaggatták!
A Helstar a színpadon messze a legvadabbul hatott az összes zenekar közül. Zömök, apró, majdnem mexikói ördögfiókák, annyira elszántan gyúrták a hangszereiket, hogy már csak idő kérdése volt, mikor kezd el repülni belőlük a faforgács és a fűrészpor. A Trevino/Barragan páros kompaktságban, rendkívüli egymásra hangolódásban és egymás követésében ragyogott. Az őrült basszusgitáros, Jerry Abarca messze a legtöbb energiát égette el a színpadon a Helstar tagjai közül. Tele volt vele a színpad. A hangzás fantasztikus volt. Ebben a nemesen megvámpírosodott riffelésben a basszusgitár mérgesen, vastag vágással dübörgött át a hangzáson. Jerry dupla riff-kvintjei is jól kivehetően robbantak. A Helstar igazi megtestesítője, az első figura, a pótolhatatlan James Rivera teljesen magabiztosan vitte végig a fellépését. Az éneke elállította a lélegzetet. A fickó egy szemernyit sem veszített az erejéből és az énekes képességeiből. James a színpadon nemcsak hihetetlenül karizmatikus személyiség, hanem a Helstar zenéjéből áradó sötét, mérgező agresszió ellenére rendkívül érzékeny, meleg, nyitott kommunikációjú kapcsolata van a közönséggel. James egyetlen nagylelkű mosollyal pillanatok alatt ledönt minden korlátot közönség és zenekar között. Valóban kivételes személyiség! James bejelentette a zenekar új albumát, és azt, hogy a Helstar tagjai rettentő boldogok, hogy ennyi év után újra együtt lehetnek. Közben Larry kinyitott egy üveg Heinekent, amely annyira habzott, hogy az egészet a gitárjára és a kezére zúdította. Hja, miért nem Uniont iszik, magának köszönheti. Az az óra, amíg a Helstar a napalmját szórta a közönségre, rendkívül gyorsan elszállt. Ez volt az a pillanat, amikor személyesen kihirdethetem a fesztivál erkölcsi győztesét. A Helstar-koncert után az emberek teljesen kimerültek, és a fesztivál végéig már nem volt lehetséges a teljes regenerálódás a Helstar-harag következményeiből. Felejthetetlen!
MANILLA ROAD:
Késő volt már. 00:15! Az embereknek alaposan kiült az arcukra, hogy lassan kifogynak az erőből. Elfáradtak a robotolástól. Nincs mit tenni. A színpadon végre a Manilla Road. A koncert headlinerei, egy óra negyven perces műsorral. Meglepődtem, mert triót vártam. Azt a triót, amely a legújabb albumot, a „Voyager”-t is felvette, amely még meg sem jelent. Egy héttel a zenekar olaszországi fellépése után jön ki (2008. február 29., My Graveyard Records kiadó). De a színpadon kvartett állt! A mikrofon mögé így Bryan „Hellroadie” Patrick került, aki egyébként Harvey Patrick (basszusgitár) testvére, akit „Crow” (varjú) becenévvel illettek. Itt van a kicsit fiatalabb Corey Christner (dob) és persze az ember, akinek hiányában a Manilla Road holnap bezárhatja a boltot! A halhatatlan gitáros, a fejlődés ideológusa és a zenekar főnöke, Mark „Shark” Shelton. Egyszóval a zenekar hajtómozdonya. Menet vár ránk az epikus sötét metalon át, ahogy azt csak a Manilla Road ismeri. Patrick kivételes szerzemény. Shelton teljesen a szólózásnak és általában a gitárjátéknak szentelhette magát. Patrick egyben jobb énekes is, aki Sheltonhoz hasonlóan artikulálja a hangját, és variál az epikusan tiszta, főleg a középső fekvésekben kifejező hang között, magas, tiszta „scream” kitörésekkel fűszerezve, valamint brutálisan elővett hangokkal is. Extrém haragot, amelynek semmi köze a véletlenszerű growlinghoz. Semmivel sem kevésbé karizmatikus ének Shelton énekénél, színében rendkívül szerencsés, és összeegyeztethető a zenekar stílusirányával. Hiba nélkül! Új, kiváló hangzás. Régimódi metalhangzás, kalandvágyó, felfedező ritmusszekcióval, amely állandóan helyet keres az átmeneti fordulatoknak, kiemelt mélységekkel, az intenzíven, enyhén torzított, zörgő basszuson át. Fenomenális platform. A Manilla Road a kettős, fekete-fehér atmoszféra ismert mestere. Két alapvető megközelítés van, amelyek tökéletes egésszé olvadnak össze. Az egyik az, amelyet könnyedén megteremtenek, amikor a kevésbé dallamos riffelésbe menekülnek, amelyet sötét ének vezet, a nap pedig már csak Shelton gitárszólóiban süt ki, amelyek hihetetlenül dallamosak, teljesen klasszikus formákban. Shelton a szólók közben brillírozott, amikor teljesen belemerült, megfeledkezett magáról, és már-már durván bánt a gitárral. A komor motívumok egészen hirtelen teljesen más irányba fordulnak, az epikus dallam felé. Vonzó az olasz közönségnek, amely megőrül az áriákért!
Egyébként a Manilla Road tagjait elég unalmas nézni. Ha becsukod a szemed, kiváló a banda. Vagyis maga a megnyilvánulás fantasztikus. A hangulatteremtésük valami egészen különleges: elvisz a saját világukba, amilyet semmilyen más koncerten nem élsz át. Ami viszont az „imidzset” illeti, igazi „árvák”: úgy néznek ki, mintha az első kínai piacon vásárolták vagy cserélték volna össze a ruháikat, amelyik épp útjukba került. Rok ugyan azzal nyugtatott, hogy ezt szándékosan csinálják. Az anyag, amit játszottak, keresztmetszet volt a zenekar egész pályájáról, a srácok pedig beleszőttek néhány teljesen új számot is a „Voyager” (2008) című albumról. A telt színpad látványát mérhetetlenül élvezték. A közönség lelkesen köszöntötte a dalaikat, kívülről fújta a sorokat, és Patrick el is ismerte nekik, hogy ők a legjobb közönség messze földön. Patrick remekül szórakozott azon is, hogy a koncert közben kézbe vett egy videokamerát, és felvette az őrült rajongókat a színpad alatt. A koncert vége kifejezetten intenzív volt. Patrick bejelentette: „It is time for you to get lost!” Mintha az egész tömeg a teremben a Road Of Kingsre és a Necropolisra várt volna. Az emberek közösen robbantak be a teremben, a Manilla Road alatt moshoztak, el sem hiszed. A fejek megint repkedtek és gurultak át a termen. A Manilla Road a rendes műsort jó másfél órányi, pontosabban 1 óra 40 perces játék után zárta le, és elköszönt. Patrick azonban, aki végig önfeledten szórakozott a koncert alatt, hamarosan visszatért a színpadra: „Do you want one more?!?!” A teremben senki sem ellenkezett, így a srácok búcsúzóul még rácsaptak az Up From The Crypt című számra, és a végén még egyszer alaposan felfűtötték a láthatóan kimerült közönséget.
A Manilla Road setlistje:
1. Masque Of Red Death
2. Death By The Hammer
3. Hammer Of The Witches
4. Witches Brew
5. Riddle Of Steel
6. Ressurection
7. March Of The Gods
8. Mystification
9. Divine Victim
10. Guitar solo
11. Flaming Metal System
12. Blood Eagle
13. Voyager
14. Road Of Kings
15. Necropolis
—ráadás—
16. Up From The Crypt
A Play It Loud fesztivál második kiadása többet nyújtott, mint amiért az ember eljön. Elsősorban azért mész, hogy feltöltsd az akksidat. A másik a szervezés. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. A zenekarok a két fellépés közötti 15 perces szünetekben teljesen maguk készültek fel a koncertre. Nem volt roadie, aki a gitárokat, a basszusgitárt és a mikrofonokat hangolta volna. A fesztivál szervezőcsapata segített nekik. Az összes zenekar ugyanazt a dobfelszerelést használta, csak a cintányérokat cserélték. Időt nyertek azzal is, hogy egyik zenekarnak sincs szüksége billentyűsre.
A szervezés kiválóságát a színpadon álló zenekarok is láthatóan érezték, és egymás után köszönték meg szívből a szervező Giulianónak a színpadi beszédekben. A helyszín tele volt mindenféle szórólappal, amelyek az olasz klubszíntér különböző metalkoncertjeit hirdették. Ez azt bizonyította, hogy ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben különböző szervezők és promóterek találtak egymásra. Reméljük, hogy ez a fajta szervezettség minél előbb nálunk is meghonosodik. A közönség az igazi fajtából való volt, a fesztiválnál is szűkebben specializálódott. Ez a specializáltság rendkívüli bátorságról tanúskodik: olyan neveket hívni meg, akik a pályájuk során az életművükkel nem arattak túl nagy kereskedelmi sikert, inkább a periférián tengődtek, gyorsan feladták vagy megszűntek (a remek zene ellenére, amit csináltak). Pedig éppen az ilyen fesztiválok adnak esélyt arra, hogy az ember egyáltalán láthassa őket. Ezért lép fel több ilyen zenekar együtt a névsorban, mert ez garancia arra, hogy több látogató érkezik. A fesztivál közben többé-kevésbé megőrzi műfaji egységét és ezzel a szigorúan felismerhető arculatát, vagyis nincsenek benne nagy halak, amelyek elvennék és megölnék a hitelességét. Ide mindig szívesen eljövünk!
Setlista
MANILLA ROAD (USA) HELSTAR (USA) CLOVEN HOOF (Egyesült Királyság) STEEL ASSASSIN (USA) SABOTAGE (Olaszország) ELIXIR (Egyesült Királyság) ADRAMELCH (Olaszország) TARCHON FIST (Olaszország) FROZEN TEARS (Olaszország) ALLTHENIKO (Olaszország) BERSERKER (Olaszország)
Képgaléria






































