Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: San Dona Di Piave / Revolver Club / Olaszország
A koncert dátuma: 2018. február 11.
Látogatók száma: 200
Jegyár: 20,00€
Miért volt érdemes elmenni erre a friss Pestilence-turnéra? Egyszerű: az alapvetően old school setlist miatt, amit a zenekar az aktuális, európai „Fight the Plague” turnéján játszik. Nemcsak azért, mert a hamarosan megjelenő új stúdióalbumukkal, a „Hadeon”-nal – amely digitális formában idén január végén jött ki – stílusában kacsintgat az 1990-es évek első felére, hanem mert a banda két éve újjászületett, megújította a felállását, totálisan „resetelt”, és gyakorlatilag a nulláról indult, vagy ahogy mondani szokás, visszatért a működésének bölcsőjéhez, ami az újítók pedigréjét, a technikás death metal alműfajában pedig bizonyos fokig egyenesen úttörő szerepet hozott neki.
A holland death metal úttörők elpusztíthatatlan vezére, Patrick Mameli tehát immár harmadszor támasztotta fel a Pestilence-et. Az új felállásban a román dobos, Septimiu Hărşan, a (semmivel sem kevésbé) román gitáros, Calin Paraschiv – mindketten korábban együtt játszottak a Necrovile-ban –, a basszusgitárt pedig a szlovén Tilen Hudrap püföli, aki láthatóan egyre becsültebb és keresettebb név a nemzetközi metalszíntéren. Tilen 2013 óta az amerikai old school speed/thrash metal nagyágyúk, a Vicious Rumors állandó tagja, segített néhány koncertet lehozni a legendás Testamentnek is, ahol azért tudjuk, hogy kevesen tudják betölteni Steve DiGiorgio helyét. Tilennek viszont sikerül. A német thrash metal régi motorosai, a Paradox legújabb inkarnációjának is tagja lett. Szóval? Sok magyarázat nem kell: gyorsan kiderül, hogy a mi Tilenünk kivételes szlovén zenész, sőt tulajdonképpen az első szlovén muzsikus, aki a metalban igazi profivá vált, aki nem ismer pihenőt, és fiatal kora ellenére a turnékon szerzett tapasztalat tekintetében már rendes nehézsúlyúnak számít. Remélem, egyszer a szülőhazájában is megkapja a megérdemelt elismerést, ha a világ többi része már úgyis becsüli és tiszteli. Őszintén szólva már emiatt is kötelező volt számomra, szlovén drukkerként, elmenni a Pestilence koncertjére San Dona Di Piavébe, a Revolver Clubba!
De menjünk sorjában. San Dona Di Piave viszonylag közel van Trevisóhoz, Venetóban fekszik, és onnan Velence sem esik messze. Megint vasárnap. Kicsit fura időpont, de ebben a klubban előszeretettel pakolják vasárnapra a koncerteket. A következő minket érdeklő buli az egyik márciusi vasárnapra ígérkezik, amikor a legendás egykori Motörhead-gitáros, Phil Campbell lép fel ott a fiaiból álló zászlóaljjal.
Fél nyolckor nyitottak az ajtók, és ugyanakkor rázendített az első zenekar is a színpadon. Ezúttal rögtön két helyi banda nyitott. Az első közülük a Psychotomy. Olasz death metal kvartett, vegyes, vagyis férfi–női társaság. A férfiak felelnek a ritmusszekcióért, a nők a gitárokért. Héthúros „evezők”, mély hangolás, mélyebb zúgás és dörgés. A legnagyobb attrakció az énekesnő hörgése volt, kifejező, egyéni growllal, egyébként viszont a banda jelenleg kissé hendikepes, mert többé-kevésbé csak a hangulatteremtésre koncentrál. Szólók például nincsenek, érdekesebb futamok sem. A női growl viszont látványos, ezért van némi potenciál a zenekarban, de a fejlődéshez több érdekes saját szerzeményt kellene írniuk, és be kellene vonniuk legalább egy technikailag képzett gitárost.
A második zenekar a műsorban tulajdonképpen felesleges volt. A Gravestone hat kifent, iskolázott zenészből álló szextett, akik power metalt játszanak growl énekkel, amiből viszont hiányzik az igazi ütőerő, így elég erőtlen és kifejezéstelen. A bandának elég sok hangzásbeli gondja is volt, a gitárok nem hallatszottak tisztán, így az egyik gitáros nem tudta igazán optimálisan megmutatni azokat a hangsebességeket, amelyeket az arpeggióinak játéka megkövetel. Úgy tűnt, otthon nem gyakorolt eleget. Azon kívül, hogy megmutatták az iskolás begyakoroltságot és a klasszikus elemek aranyozásának nagy vágyát az feldolgozásokban, valami kézzelfoghatóan hiteleset és különlegeset nem mutattak a fiúk. Így hamarabb jött el a pihenő pillanata, mint ahogy eredetileg terveztem.
Aztán „komolyra fordult” a dolog, amikor a holland thrash metal revitalisták, a Distillator léptek színpadra. A hórihorgas Lauren H, az énekes-gitáros, „Desecrator” becenéven, továbbra is a zenekar hajtóereje, és a színpadon is rugalmas, nyúlékony, mint egy gumiszalag. A bandát először 2015 végén néztük meg, amikor a Distillator a ljubljanai Orto bar színpadán az amerikai különcök, a Vektor előzenekara volt. A trió azóta még meggyőzőbb lett, ami a színpadi teljesítményt illeti. Lauren H rögtön három mikrofonállványt állított fel, valami Schmier (Destruction) mintájára, és a koncert alatt állványról állványra járt, ha éppen az éneklést vitte. Mivel szólóznia is kell, ha visszatér a versszakhoz vagy a refrénhez, a több állvány a színpadon hálásan lerövidíti az utat a mikrofonhoz. Közben szinte vak dühvel rohangált ide-oda, többször megállt a színpad szélén is, ahol a „Kerry King-féle káosz” stílusában lőtte ki a szélsőségesen gyors szólókat. A cucc old school, a Destruction- vagy Artillery-féle ’80-as évek mintájára: töltényöv a törzsön, magas szárú tornacipő, fekete spandex… egyszóval thrash revival. A stílusban rengeteg Slayer-hangulat érezhető. A zenekar tavaly kiadta az új stúdióalbumát, a „Summoning the Malicious”-t, és kőkeményen be is mutatta. A színpadon a Distillator meggyőző egység, rendkívül kompakt és magabiztos. Ekkora tempó mellett becsúszik néha egy-egy hibácska, ami logikus, de szívhez téve a kezünket, melyik koncert múlik el hibák nélkül? Egyik sem. Ami viszont meggyőz, az a szív, az odaadás, a harciasság, az elszántság, a megalkuvást nem ismerő hozzáállás. Egyetlen megjegyzés talán: a Distillator kicsit túlságosan emlékeztet a már említett példaképekre (Slayer, Destruction…). Ami viszont a koncertélményt illeti: extrém mérgező és ördögi.
A Rebaelliun brazil death metal trió, amelynek két korszaka van. Az elsőben 1998 és 2003 között működtek, ez idő alatt két stúdióalbumot adtak ki, majd 2015-ben újraindultak, és két éve megjelentették a harmadikat „The Hell’s Decrease” címmel. Jó formáját a banda a tavaly megjelent „Bringer of War (The Last Stand)” EP-vel is megerősítette, amivel a Rebaelliun bebizonyította, hogy nem áll meg, hanem egyre vadabb bitorlója a hangzásbeli „undornak” és terrornak. A szövegek is ebben a stílusban. Anarchiára, engedetlenségre, lázadásra, forradalomra szólítanak fel, miközben a Rebaelliun nagy pacifista, és folyamatosan figyelmeztet a háborúk tévedéseire. A trió hihetetlenül meggyőző a hangzás terén. Fantomszerűen romboló hangzás, amit mindössze hárman csinálnak a színpadon. A botrányosan áthatoló growllal együtt. A hang rendkívül teli volt. Mindezek mellett a trió kiváló technikai felkészültséggel is szolgál. A dobok dörögtek, aktivitásukkal pedig a motívumok intenzív mozgatásáról gondoskodtak. Komplex, a dupla lábdob pedig végig a legmagasabb sebességfokozatban. Ilyen féktelenség mellett nincs idő közönyre vagy szünetre, és a Rebaelliun egyfajta hipnózist teremtett, ami beszippantott a zenei világukba. A Rebaelliun tehát különleges. Nyersek, haragosak, mégis van bennük valamivel több muzikalitás, mint amit ettől az ősi nyerseségtől és kitörő előadásmódtól várnánk. Old school, és igen. Csontig brazilok, na!
A nagy finálé pedig a Pestilence. Tíz perccel tizenegy előtt csattant utoljára ezen az estén a Revolver Clubban! Végre. A színpad előtti tér ugyan besűrűsödött, de a közönség ezen az estén rendkívül visszafogott volt. Az ember vérontást és mészárlást várna a színpad előtt, ehelyett elég tartózkodó, sőt kissé félénk közönséget kap. Ilyen volt a reakció is. Egészen a Pestilence-ig, amikor a közönség végre felébredt, és még vagy öt ember is a moshpitben találta magát. A banda egyenesen és közvetlenül lőtt! A kultikus első album első felvonásával. Patrick Mameli az egész koncert alatt nagyon jó formában volt. A hörgést több mint irigylésre méltó szinten abszolválta, és a pasi megdolgozta a testét is, kifaragott, veszélyes külsejű. Különösen, ha hozzászámítjuk a frizurával való kísérletezést, amire a mi Giannink (Noctiferia) is irigykedne. Mameli egy 52 évesnek hihetetlenül frissnek és megfiatalodottnak hat, tombol az újonnan talált energiától és lendülettől. Az tény, hogy Olaszország a második otthona, mert innen származnak a szülei, ezért könnyedén bedobott néhány közbeszólást olaszul. Steinberger gitárral övezve a szólók legalább felét ő vitte, a bonyolultabbakat pedig Calin Paraschivra hagyta. A Pestilence kiváló összeszokottságot is mutatott, ezért nagyfokú kompaktságot és összhangot. A koncert minden pillanatában. A setlist pedig szinte álomszerű. Az első négy albumból, vagyis a „Spheres”-ig. A számok a koncert perceiben történetileg az 1993-as év felé közeledtek, a banda mégis kicsit több figyelmet szentelt a harmadik stúdióalbumnak, a „Testimony of the Ancient”-nek. Míg Paraschiv magasra hangolt gitárral végig teljes harci díszben mutatta meg a gyorsujjú szólózás minden finommechanikáját, Mameli bal oldalán vadul basszusozott a mi Tilenünk Hudrap, aki konkrétan áttaposta a koncertet, és végig elszántan ásta a Spector basszusgitárját!
Az egy óra tizenöt perc egy pillanat alatt elszaladt. A setlist néhány meglepetést is hozott. Olyan számokat, amelyeket a Pestilence a pályafutása során csak ritkán játszott. Igaz, hogy hosszú szünetük volt, majdnem tizenöt évig tartott, ezért sok klasszikust nem is volt alkalmuk élőben játszani. Az első négy szám a „Maleus Maleficarum”-ról került elő (Maleus Maleficarum / Antropomorphia, Parricide, Subordinate To the Domination, Commandements). Ezt követte a „Consuming Impulse” klasszikusa, a Dehydrated, majd a Pestilence továbblendült a koncert második részébe a „Testimony of the Ancient” albummal (The Secrecies of Horror, Twisted Truth, Land of Tears, Prophetic Revelations, Presence of the Dead). A záró rész a „Spheres” egyetlen száma, a Mind Reflections előadásáé volt. Hihetetlen körhinta, vagy inkább rodeó, klasszikus klasszikus hátán. Ráadásként a banda visszatért, és kilőtt még egy „Consuming Impulse”-klasszikust, az Out of the Body-t, és a „pestises tombolásnak” vége lett!
Mameli a megújult csapattal igazolta a magas elvárásokat. Az új brigád kiválóan működik, a számok élő előadása sem rosszabb! A banda mindazonáltal kissé fáradt, főleg a fellépési helyek közötti nagy távolságok miatt. Szemléltetésül: a zenekar a koncert után nagyon gyorsan továbbindult, egyenesen a szerbiai Újvidékre (800km-re San Dona DI Piavétól), másnap pedig tovább kellett menniük Romániába, Bukarest felé (szintén kb. 800km-re Újvidéktől). Mameli a koncert után mégis szakított időt a rajongókra, akik még jó egy órán át ostromolták a buli után, rengeteg autogramot osztott, és természetesen fotózkodott is velük. A banda iszonyúan forró, láthatóan új virágkorát éli, és 2018-ban nincs hiány a Pestilence-koncertek iránti keresletből. Tavasszal Dél-Amerikába mennek, nyáron a jelentősebb európai fesztiválokra, ahol természetesen a brutális zene uralkodik, ősszel pedig már új európai turnét szerveznek, amely a most megjelent új stúdióalbum, a „Hadeon” népszerűsítéséről szól. Reméljük, hogy akkor Szlovéniából is kapnak meghívást, és újra ellátogatnak Ljubljanába.
Képgaléria
