Pendragon Bécsben: a „The Masquerade Overture” (2016) jegyében

foto: ALEŠ PODBREŽNIK 2016
0 125

Helyszín: Bécs (Wien) / Szene / Ausztria
Dátum: kedd, 2016.05.17.


A legendás brit neoprogrockerek, a Pendragon a legnagyra tartott stúdió-mesterművük, a „The Masquerade Overture” (1996) huszadik évfordulójára szervezett turné keretében fennállásuk (1978-ban alakultak) óta először léptek fel Bécsben. Ez fontos fordulópont ennek a rendkívül szívós zenekarnak a történetében, amely csak ritkán merészkedik ilyen (viszonylag) közel Szlovéniához. Eleinte úgy tűnt, hogy a bécsi Szene látogatottsága igen szerény lesz, de nem sokkal a koncert kezdete előtt végül mégis összegyűlt a színpad előtt elég ember. A közönség – amelyet a négy szlovén és a helyiek mellett néhány szlovák és magyar is alkotott – így egy kicsit maga is hozzájárult az általános pozitív koncerthangulathoz. A gyorsan elfelejthető, unalmas előzenekar, a könnyes osztrák duó, a We Love Silence után minden készen állt egy magas szintű progresszívrockos összejövetelre

A Pendragon az aktuális turné koncertjeinek első felében teljes egészében eljátssza a „The Masquerade Overture”-t, ami mindenképp szép gesztus mindazok felé, akik éppen e kultikus alkotás megjelenésekor hallottak róluk először. Az első meglepetés a zenekar színpadra lépésekor az volt, hogy a dobok mögött a Steven Wilson kísérőzenekara iránti kötelezettségei miatt távol maradó Craig Blundell helyett egy eddig viszonylag ismeretlen alkalmi dobos, Jan-Vincent Velazco ült. Ő az egész koncert alatt kiváló dobteljesítményt nyújtott, és méltó pótlásnak bizonyult a hiányzó nagymester, Blundell helyén, ez rövidebb szólójára is igaz volt.

A második meglepetés két kísérőénekesnő jelenléte volt: a barokkos megjelenésű, irigylésre méltó hangterjedelmű fiatal Verity Smith, valamint a Magentából ismert, tapasztalt mezzoszoprán, Christine Booth. Mindketten remekül szerepeltek a kísérő vokális harmóniákkal, és sokat tettek a teremben gyorsan eluralkodó kivételes hangulatért. A felvételről induló intró után következő nyitódal, az „As Good As Gold” alatt operai maszkot viseltek. A színpadkép is jól sikerült: a háttérben érdekes vetítések futottak, a színpadi világítás is dicséretet érdemel. A figyelem nagy része persze a „régi gárdáé” volt: élükön a karizmatikus zenekarvezetővel, gitárossal és énekessel, Nick Barretttel, a basszusgitáros Peter Gee-vel (Barrett mellett az egyetlen eredeti tag) és a billentyűs varázslóval, Clive Nolannel (Arena, Shadowland, Caamora), aki harminc éve hű a Pendragonhoz. Nick és Clive még gyerekkori barátok, és amikor 1986-ban elkezdődött az együttműködésük, a Pendragon lassan maga mögött hagyta az homályos kezdeteket, a kilencvenes években, különösen a „The Masquerade Overture” megjelenése után pedig a neoprogrock egyik legkedveltebb és legtiszteltebb formációjává vált. Mégis megérdemelnének nagyobb ismertséget Nagy-Britannián, Hollandián és Lengyelországon kívül is, ahol hagyományosan a legnagyobb támogatást kapják.

Nick, Clive és Peter magabiztosan vezette végig a bandát a „The Masquerade Overture” közkedvelt klasszikusain, élükön a már említett „As Good As Gold”-dal, a „Paintbox”-szal és a „Masters of Illusion”-nel, amelyek különösen jól sikerültek. Nick és Clive – aki ezúttal forgó talapzaton állt, így a billentyűire minden oldalról rá lehetett látni – a progrock legcsodálatra méltóbb virtuózai közé tartozik, és akkor is öröm a kezüket nézni, amikor éppen nem szólóznak. Nick virtuóz húrtépését mindenkinek legalább egyszer közelről meg kell néznie, aki Steve Hackett (Genesis) és David Gilmour (Pink Floyd) tisztelője. A Pendragon zenéje, főleg a kilencvenes évekbeli, rendkívül pozitív kicsengésű, így a teremben hamar kiváló energia alakult ki a közönség és a banda között.

Vizuálisan a Pendragon tagjai tényleg kissé viccesen festenek, hogy ne mondjam, slamposan, különösen Nick, aki ezen az estén egy olcsó „hawaii” ingben lépett fel, Clive látványa pedig már kicsit aggasztó, mert évről évre szélesebb. Nem csoda, hogy ezen az estén is nagyon kevés nő állt a színpad előtt, főleg egyedülálló (a közelben csak egyet észleltünk), de a banda tagjai a nem épp hízelgő külsejüket bőven kompenzálják a kiváló hangszeres játékkal. Ráadásul Nicknek, akinek a humorból és a jókedvből most sem volt hiány, egész este remek énekhangja volt. Sok rajongót különösen megörvendeztetett, amikor a „The Masquerade Overture” dalainak végén bejelentette a „King of the Castle” és a „Schizo” előadását is, az említett mesterműhöz tartozó két bónuszdalét.

A Pendragon szünet nélkül folytatta a fellépést a „Beautiful Soul” című dallal, amely a (még mindig) legfrissebb stúdióalbumról, a „Men Who Climb Mountains”-ről (2014) származik. Ezzel jelezték, hogy néhány újabb szerzeményt is játszani fognak, amelyeket nagyjából a „Believe” (2005) óta észrevehető stílusváltás jellemez: sötétebb hangszerelések és komolyabb üzenetek. Az aktuális lemezről elhangzott még az „Explorers of the Infinite”, amelyet a magashegyek minden kalandvágyó felfedezőjének szenteltek, valamint a „Come Home Jack”, amely Nick apjának szól. Ezután a hangulat ismét játékosabbá vált, hiszen felcsendült a „The Window Of Life” (1993) című albumról a „Nostradamus (Stargazing)” klasszikus, amelynek élénk refrénje kicsit ismét „felébresztette” a közönséget.

Hasonlóan kedvező hatást ért el a „Passion” (2011) albumról a „The Green and Pleasant Land”, az epikus csemege, a „Breaking the Spell” pedig lezárta a koncert rendes részét. Ezt találgatások követték, mit játszik majd a banda, amikor visszatér a színpadra – talán valami régi klasszikust, esetleg az 1985-ös bemutatkozó „The Jewel”-ről vagy a kultikus, „visszatérő” albumról, a „The World”-ről (1991). Valószínűleg senki sem találta volna ki az este záródalának címét, mégis mindannyian örültünk a kiváló „Indigo”-nak, amellyel egyébként a „Pure” (2008) című mestermű nyit, és amely egyesek szerint a zenekar eddigi legjobb albuma.

Nick Barrett és a megszelídíthetetlen Pendragon-társaság majdnem három órán át kényeztetett minket a nagyvonalú, ambientes tájak hangzásbeli tökéletességével. A tökéletes hangzás megteremtésében semmit sem bíztak a véletlenre, a kultikus zenekar minden tagja pedig újra bebizonyította, hogy olyan mester, akit a hangszere mögött mindig öröm hallgatni és nézni. Bár a koncert látogatottsága messze volt az ideálistól, a kémia a színpad és a közönség között Nick karizmájának és a vicces beszólásokra való hajlandóságának köszönhetően mégis kialakult. Kiemelkedett köztük a Loreley prog rock festivalon kapott, nem kívánt grapefruitlevéről szóló, míg a hideg angol cinikustól, Clive-tól úgysem várta senki, hogy ezen az estén háromnál többször elmosolyodik. A Pendragon terjedelmes és ambiciózus fellépését húszéves ifjak energiájával adta elő, ami manapság zenésztársaik körében korántsem magától értetődő. Reméljük, a következő találkozásra a Pendragonnal még azelőtt sor kerül, hogy öt év múlva eljön a „Not Of This World (2001) album huszadik évfordulója, amelyről ezen az estén sajnos semmit sem játszottak, pedig az egyik legjobb alkotásuk.

szerző: Peter Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik

Setlist:
1. The Masquerade Overture (intro)
2. As Good As Gold
3. Paintbox
4. The Pursuit of Excellence
5. Guardian of My Soul
6. The Shadow
7. Masters of Illusion
8. King of the Castle
9. Schizo
10. Beautiful Soul
11. Nostradaums
12. Explorers of the Infinite
13. Come Home Jack
14. This Green and Pleasant Land
15. Breaking the Spell
—ráadás—
17. Indigo


Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik