Helyszín: Orto Bar / Ljubljana / Szlovénia
A koncert dátuma: 2008. október 13.
Látogatók száma: 150
Jegyár: 20,00€
Paul Gilbert a maroknyi technikusával és roadjával máris keresztezte az utamat, alighogy leparkoltam a főút mellett az Orto Bar előtt. Egy csomaggal a kezében, amiben valószínűleg a vacsorája volt, átment a vasúti híd előtti gyalogátkelőn, és visszaindult a klubba, ahol nem sokkal korábban gitárórát tartott a vastag pénztárcájú kiválasztottaknak. A magas úriembert a kapucni miatt elsőre nem ismertem fel, de amikor a fedő alól előbukkant a jellegzetes profil a hátrahúzódó állal és a kiálló, de nem túl hosszú orral, amely aztán gazdáját az önjelölt rock n’roll minisztérium bejárata felé terelte, egyértelmű volt a dolog.
A ljubljanai klub ajtaja ezen a meglepően meleg októberi estén pontban kilenckor nyílt ki, és a gitárrajongók tömege egy pillanat alatt elfoglalta az alsó termeket, majd a keskeny lépcsőn elindult felfelé az első emeletre. Ott már minden készen állt Paul fellépéséhez, és míg a híres akrobatára vártunk, azok, akiknek sikerült az első sorig előretörniük, közelről megnézhették a Gilbert és a basszusgitárosa lábánál elterülő áttekinthetetlen pedálrengeteget, amiről persze rögtön megindultak a szakmai viták. A koncert egy jó fél órás késéssel indult, miután a klub felső szintje az utolsó zugig megtelt. Gilbert a nélkülözhetetlen fejhallgatójával a fején és egy átalakított Ibanez Icemannel lépett színpadra, és a zenekar kíséretében szó nélkül belekezdett a bűvészkedésbe.
Gilbert technikáját főleg két elem ékesíti, amelyekre sajnos nincs megfelelő szlovén kifejezésünk, angolul viszont speed pickingnek és string skipping arpeggiosnak hívják őket. Az elsőt minden gitáros jól ismeri, és így vagy úgy szinte az összes Gilbert-számban felbukkan, a második valamivel összetettebb és nehezebben kivitelezhető, de a fülnek attól még nem kevésbé kellemes (olyan arpeggiókról van szó, amelyeknél át kell ugrálni a húrokat). Persze más virtuózoknak sem idegen e két elem, de ki kell emelni, hogy Gilbert szinte robotpontossággal játssza őket: a koncert alatt még a legfigyelmesebb hallgatózás mellett sem lehetett egyetlen hamis hangot sem hallani. Gilbert tanár alkat, és a tanóráját a fellépés közben is folytatta, hiszen szinte minden szám előtt elmagyarázta a közönségnek, milyen hangnemben íródott.
A mester az előző albumról (Get out of my yard) két számmal indított, a Hurry up és a The curse of the castle dragon következett, majd három kompozíció jött a legutóbbi lemezről, a Silence followed by a deafening roarról. Először a címadó dal, aztán az Eudaimonia ouverture, amit ízléses tappinggel fűszerezett, végül a glam hangulatú Norwegian cowbell, amelybe becsempészett néhány arpeggiót, olyanokat, amilyeneket a régebbi oktatóvideóiban is hallani. Az arpeggiók a Racer X-klasszikus Scarrified című számban is uralkodtak, ahol megcsodálhattuk Gilbert irigylésre méltó ujjfesztávját: az ujjai afféle csápoknak tűnnek, és annyira hosszúak, hogy a nyak felső részén gond nélkül lefednek egy oktávot. A klasszikus zenén iszkoló Suite modale előtt az Icemant lecserélte a saját, klasszikus PGM modelljére, amelybe sustainert építettek. Ez a hangok hosszabb fenntartására szolgáló kis szerkezet, ami általában a felső hangszedőt váltja ki, és Steve Vai is híres a használatáról. A zongorakíséretnél, amely mögött végig a felesége, Emi ült, a megható szám a legortodoxabb rockereket is megrázta, Gilbert gitárja pedig a fent említett technológiának köszönhetően úgy szólt, mint a fuvola, amelyre ötven évvel ezelőtt Ernest Bloch ezt a fennkölt zeneművet valójában írta.
Ezután Bowders dobszólója következett, ami annak fényében, hogy a közönség kizárólag Gilbert miatt jött el, kissé túl hosszúra nyúlt. A vége előtt Paul, aki úgy tizenöt perc után tért vissza a színpadra, még megörvendeztetett minket a Burning organ című számmal, a második visszatérése után pedig egy blueshangulatú ráadással.
Bár hiányoztak a színpadi színjátékok, amelyek Gilbertnek korántsem idegenek (emlékezzünk csak az elektromos fúrókkal előadott színpadi mutatványaira), és nem volt érdemi párbeszéd a közönséggel sem (a két elénekelt dal mellett csak egy-egy „hello Ljubljana” hangzott el a szájából), Paul magabiztos és tiszteletet parancsoló jelenség a színpadon. Vai-hoz hasonlóan főleg az arcjátékával kommunikál, no meg hihetetlen érzékkel és előadásmóddal. Minden mozdulata ezer szót ér, és minden hangja többet mond a legmélyebb szövegnél is. Az igazi zene önmagában is elég, és nincs szüksége szavakra, amit Gilbert kiváló ljubljanai koncertje mindenképp megerősített.
A fellépés után a mester nem volt elérhető a nyilvánosságnak, a gitártechnikusa viszont jelezte, hogy a rajongókra talán mégis szán egy kis időt, amikor a backstage-ből a vasút mellett, a klub alatt parkoló buszához indul. Valahol félúton a már említett kapucni ellenére (vagy éppen amiatt) a Rockline csapata is felismerte és elkapta, és nyugodtan váltott velünk néhány szót, természetesen mosolygott a fotósra, és aláírta e sorok írójának gitárját, aztán a feleségével csendben elballagott az éjszakába.
Setlist
1. Hurry Up
2. The Curse Of Castle Dragon
3. Silence Followed By A Deafening Roar
4. Eudaimonia Overture
5. Norwegian Cowbell
6. Scarified
7. Suite Modale
8. The Gargoyle
9. I Cannot Tell A Lie
10. Jackhammer
11. Bronx 1971
12. Burning Organ
13. Technical Difficulties
—ráadás—
14. Red House
15. Viking Kong
16. Down To Mexico
Képgaléria
