Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés dátuma: 2018.10.12.
Producer: Yann Rouiller
Az album hossza: 51:51
Értékelés: 9.0 / 10
Az ember azt hinné, hogy a Nazarethnek befellegzett, miután egészségügyi problémák miatt távoznia kellett az eredeti, első hangjuknak, a felejthetetlen énekesnek és egyedülálló rockszirénnek, Dan McCaffertynek. Pete Agnew, az örök basszusgitáros és ennek a látszólag „halhatatlan” zenekarnak az egyetlen eredeti tagja azonban a többiekkel, vagyis Lee Agnew-val (dob) és Jimmy Murrisonnal (gitár) egyetemben egyáltalán nem így gondolja. Az unalmas, élmény nélküli „Rock’N’Roll Telephone” után, amely McCafferty hattyúdala volt 2014-ből, a Nazareth négy év elteltével összerakott egy albumot, amely a visszatérésüket hivatott jelenteni. Ez volt a zenekar alapvető célja: művészi értelemben igazolni a McCafferty nélküli működést, ami a lehetetlen küldetésnek tűnt. A „Tattooed On My Brain” viszont minden bocsánatkéréssel tartozik a „hitetlen Tamásoknak”, és a Nazarethet (nagyon magabiztosan) visszahelyezi az igazi rock’n’roll sínekre.
Lássuk, hogyan boncolgatom szét az albumot. A címadó Tattooed On My Brain ritmikai szerkezete valójában a Nazareth-féle rock’n’roll jellegzetessége. A zenekar ismerői gyorsan felismerik a boogie kacér báját, amely ennek a dalnak a ritmusvilágában ott lüktet. Éppen ez az egyik azok közül a ritmusok közül, amelyek a Nazarethnek megadták a gúnyolódók és kényeskedő suhancok alapvető pózát. Ha már suhancság: egyértelmű, hogy a Nazareth sosem nő fel. Ahogy a költészetében sem nőtt fel soha a Deep Purple, pontosabban Ian Gillan. Újra és újra a nőkkel van baj, a Nazareth pedig (Pete a hetvenhez közelít) nem rest egyenesen szólítgatni a csajokat és lányokat bűnös kísértésekre, még 50 év pályafutás után sem (Vajon mit esznek?). Viccesek, de egyáltalán nem szánalmasak, amikor még mindig ugratnak a szövegeikkel, amelyekhez remek riffek és elsőrangú rock’n’roll ritmika társul. A dalok megfognak. Főleg a lemez első felében, amely a sötét Never Dance With the Devil-lel nyit, és a címadón át folyik tovább a pajkos State oF Emergencybe. Még több boogie van a Rubik’s Romance-ben. Ez a szám is születhetett volna McCafferty idejében. Aztán itt a Pole to Pole nevű új boogie-csemege, no meg a vén csődörök bluesos kirándulása, a Push.
Azt akarom mondani, hogy a „Tattooed On My Brain” beváltotta a küldetését. A várakozások alacsonyak voltak, sőt, tulajdonképpen nem is voltak. Főleg az előd után, amely nem volt éppen meggyőző, és amelyen érezni lehetett, hogy a varázs elillant, a zenekar pedig kihunyóban van.
A megoldást tehát Carl Sentance-ben találta meg a Nazareth. Carl Sentance kiváló énekes. A rock’n’roll rá van szabva, és a vérében van. Szerénytelenül azt is mondhatjuk, hogy ő a rock hangja (bár ez a titulus Hughes-nak van fenntartva). Ha akarja, rendkívül közel tud kerülni például Ian Gillanhez, amit Don Airey albumain tapasztalhattunk, ahol Carl énekel. A Nazarethben viszont nem feltétlenül szirénhangú, mint McCafferty, ugyanakkor kivételesen magasra megy a dallamvonalaiban, mint McCafferty a legjobb éveiben, és ahogy a hangerejét az énekhangfekvéseken át közvetíti, az robbanékonyságában és dominanciájában nagyon tetszetős. A hangszín jólesik, és sikerül újrateremtenie azokat az érzéseket, amelyeket a Nazareth akkor keltett, amikor még a karrierje kultikus albumait vette fel. Sentance tehát a lehető legjobb megoldásnak bizonyult, különben a Nazareth összecsomagolhatott volna és nyugdíjba vonulhatott volna. Bár ezt a pályafutásuk hossza és a rég mögöttük hagyott kereskedelmi csúcsok fényében már réges-rég megtehették volna. Bizonyítani egy ilyen zenekarnak nem kell. De van valami: a rock’n’roll drog, és Pete Agnew nem fog megállni. Ezért egyszer majd a színpadról egyenesen a sírba fog távozni.
A „Tattooed On My Brain” még magasabb pontszámot érdemelne, ha a Nazareth nem tervezte volna meg az albumot olyan nagyvonalúan, hogy megint túl sok dal került rá. Főleg a második felében van néhány pont, amit el lehetett volna hagyni, és így tényleg a legjobbak legjobbját lehetett volna az albumra tenni.
Mi, vén motorosok, akik hallgatjuk a Nazarethet, és McCafferty távozása után keresztet vetettünk a zenekarra, tehát megettük, amit megfogadtunk, hogy soha. A „Tattooed On My Brain” visszaadja a zenekarnak az egyenes gerincű rock’n’roll attitűdöt, igazi, felajzott tűzzel. A banda friss ötletekkel és újra megtalált kémiával mutatkozik be rajta. Az album úgy van összerakva, ahogy csak a Nazareth tudja összerakni. És ezt (tiszta lelkiismerettel írom le) Dan McCafferty nélkül. Pete, Jimmy és Lee már jó ideje együtt vannak, kiválóan ismerik egymást, és remekül megértik egymást. Sentance pedig végre behozta a csapatba azt, ami McCafferty távozása után hiányzott, sőt még többet is. Más énekes, ugyanakkor ideális a Nazarethnek, amely érett korszakában egyáltalán nem gondolja abbahagyni. A „Tattooed On My Brain” tehát valóban kellemes meglepetés, amely büszkén sorakozhat fel a skót rocklegenda 23 régebbi stúdióalbuma mellé. Az idei év egyik legjobb, igazi óiskolás karakterű rock’n’roll albuma.
szerző: Aleš Podbrežnik
számlista:
01. Never Dance With The Devil
02. Tattooed On My Brain
03. State Of Emergency
04. Rubik’s Romance
05. Pole To Pole
06. Push
07. The Secret Is Out
08. Don’t Throw Your Love Away
08. Crazy Molly
09. Silent Symphony
10. What Goes Around
11. Change
12. You Call Me
felállás:
Carl Sentance – ének
Jimmy Murrison – gitár
Pete Agnew – basszusgitár, vokál
Lee Agnew – dob
