Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Jerneja Jerak, Sebastijan Videc
Videó: Sebastijan Videc
Helyszín: Sotočje, Tolmin, Szlovénia
A koncert dátuma: 2016. 07. 26.
A második fesztiválnap főszínpadát a szlovén thrash metal veteránok, az Eruption nyitották meg. Az öttagú, rengeteg úttapasztalattal bíró csapat kiváló formában mutatkozott be, és csak dicséret illeti őket. A korai időpont és a pont a kezdéskor eleredő eső ellenére szép számú nézőt csaltak a színpad elé. Klemen bevált, első osztályú hangja tökéletesen illeszkedett a többiekéhez. A produkcióba senki nem köthet bele, és remek energiával indították a második napot. Az Eruptiont minden kétséget kizáróan a szlovén metal csúcsára sorolhatjuk. (sz: Klemen)
Az Eruption után a szlovén blokk egy főként nőkből álló öttagú formációval, a Mist zenekarral folytatódott. A szolid doom metalt és Nina Spruk jó hangját néhány technikai gond zavarta meg, amiért a Mist bocsánatot is kért, és látszott, hogy ez leginkább a gitároson, egyben a csapat egyetlen férfitagján, Blaž Tanšek en nyomott hagyott. Jó fellépés, nagyobb kiugrások nélkül, kivéve az énekesnőt, akinek a színpad láthatóan otthona, lámpaláznak nyoma sem volt. Ha így folytatják, az ismertség miatt nem kell aggódniuk. (sz: Klemen)
A keddem hasonlóan indult, mint a hétfő. A meleg, napos reggel után lassan sötét felhők gyülekeztek a hegyek fölött, és percről percre hűvösebb és sötétebb lett a levegő. Esernyővel a kezemben indultam a főszínpad felé, ahol mindjárt kezdett a skót szimfonikus power metal csapat, a Gloryhammer, akiket először éppen a 2013-as Metaldayen láttam, és teljesen odavoltam értük. A zenekar a power metal paródiáját játssza, középkori csatákról, mágiáról, sárkányokról és egyszarvúakról énekel; legutóbbi albumukkal, a „Space 1992: Rise of the Chaos Wizards”-zal pedig még egy lapáttal rátesznek, hiszen a történet az űrben játszódik. Zeneileg a Gloryhammer hibátlan, élőben mindig szórakoztató nézni őket, sajnos azonban idén a vihar elég durván megrövidítette a fellépésüket. Ez persze nem állította meg a legelszántabb rajongókat, akik hatalmas csatákra és kalandokra vágyva a következő fél órában műanyag kalapácsokkal, a sárban küzdöttek felfújható egyszarvúak ellen, és csatakiáltásokkal fenyegették az esők istenét. (sz: David)
A kisebbik színpadon a svájci melodic power metal csapat, az Elferya lépett fel, akiket már délben hallhattunk a sajtóparkolóban, ahol akusztikus próba közben egészen szimpatikus kis műsort adtak. A fellépésüket kissé elrontotta a komoly zápor, ami nyilván a hangzás néhány technikai problémájáért is felelős volt. Leginkább az énekesnő emelkedik ki, aki jól mutatta meg, mekkora a hangterjedelme a magas hangok és a growl között. Kedves színfolt a hegedűs lány, aki jól kiegészíti a számokat. Azon kevés zenekar egyike, amely szívesen együttműködik a fotósokkal, hiszen szimpatikusan pózoltak a koncert alatt, és a nagylelkűségükért is dicséret jár: a kevesek közé tartoznak, akik a fellépés közben pólókat, CD-ket és egyéb finomságokat osztottak szét a közönségnek. Elismerés a pozitív hozzáállásért és a jó színpadi energiáért. (sz: Klemen)
Az Elferya után az esőben a kisebbik színpadot a német progresszív rockerek, a Cryptex vették át, akiknek a metalhoz tulajdonképpen nem sok közük van. Ettől még üdítő színfoltjai voltak a kisebb színpad napjának. Műfajilag elég sokat ingadoznak: a repertoárjuk a progresszív rocktól a klasszikus rockon át pillanatokra még a jó öreg Lynyrd Skynyrd hangulatáig terjedt, Simon Moskon zongorakíséretével. Dicséretes fellépés, mert az időjárás ellenére sem hiányzott belőlük az energia, és jó pár, a strandról érkező kíváncsiskodót is a színpad elé csaltak. (sz: Klemen)
Utánuk az izlandi vikingek, a Skálmöld következtek, akik tökéletes zenei aláfestést adtak a helyszín fölötti természeti jelenségekhez, hiszen az izlandi harci himnuszok csodásan illettek Thor és Freyr felhők közötti összecsapásához. A zenekar a többszólamú válaszokban remekel, amelyekhez a dobos is csatlakozik, a viking és folk metal keverékük pedig igen üdítően szól. A végén a közönség a nemrégi labdarúgó-Európa-bajnokságon az izlandi szurkolókra jellemző tapssal jutalmazta őket, a Skálmöld pedig láthatóan elégedetten, mosolyogva köszönte meg mindenkinek, aki az eső ellenére kitartott a színpad előtt – nem voltunk kevesen. (sz: David)
A Gloryhammer és a Skálmöld harci himnuszai láthatóan hatottak, mert a Cattle Decapitation fellépése előtt újra kisütött a nap az égen. Az amerikaiak Tolminban utoljára 2012-ben lelkesítettek a másodlagos színpadon, tavaly és tavalyelőtt pedig kénytelenek voltak lemondani a fellépést. A technikás metal szélsőséges végletéhez tartozó zenekar nagyon jól összeszokott, ami leginkább a számok közötti rövid csendekben látszik, amelyeket századmásodpercre időzítettek, sajnos azonban ezúttal kissé megtréfálta őket a hangzás, és az egész kicsit zavaros volt. Travis Ryan szörnyeteg hangja kiválóan hallatszott, de a technikás death metal sajnos a legérzékenyebb a tökéletlen hangtechnikai körülményekre. Ez persze nem zavarta a rajongóikat a színpad előtt, akik egy levágott fejet adogattak egymásnak, moshoztak és a lelkükből üvöltöttek. (sz: David)
A Cattle Decapitation és az Insomnium között átugrottunk a kisebbik színpadhoz a kranji death metal csapat, a Penitenziagite kedvéért. Egészen szolid fellépés, de a négytagú formáció nagyobb benyomást ennek ellenére nem hagyott maga után. A legtöbben már a főszínpad előtt voltak, ám a szlovénokat így is jó sokan megnézték. (sz: Klemen)
A főszínpadon az extrém death metal ellenpontjaként a finn Insomnium mutatta be a maga szelídebb, dallamosabb változatát; a Shadows of the Dying Sun, ez a remekmű megjelenése óta rengeteget nőtt az ismertségük. A zenekarnak tavaly Ljubljanában kellett volna fellépnie, de az egész turnéjukat le kellett mondaniuk, jelenleg pedig a szeptember 23-án megjelenő Winter’s Gate című koncepcióalbumon dolgoznak, amely egyetlen hosszú számból áll. Valószínűleg ez volt az oka annak is, hogy egy percnyi új anyaggal sem kínáltak meg minket, a legnagyobb slágereiket viszont eljátszották, és mindannyian teljesen elbűvölve álltunk. Az Insomnium évről évre tovább erősödik, és csak azt kívánhatjuk, hogy minél előbb újra találkozhassunk a melankolikus finnekkel. (sz: David)
Az Insomnium és az Arkona főszínpadi fellépése között a kisebbik színpadon megnéztük még a doom/gothic metal csapatot, a Weeping silencet is. A hétfős formáció, amely pillanatokra a Within Temptationre emlékeztet, kiugró teljesítménnyel nem szolgált. A legtöbbet láthatóan az énekesnőjükre, Diane Camenzulira építenek, aki operai hangjával kellemesen meglepett. A másik énekes, Dario Pace Taliana sajnos nem hagyott különösebb nyomot, ahogy a kísérőzenekar sem. Talán még a dobos, Angelo Zammit emelkedik ki, egyébként viszont nem sok különöset lehet elmondani a fellépésről. Annyi biztos, hogy a távoli Máltáról jó pár rajongót hoztak magukkal, akik lelkesen, elsősorban az első sorban lengetett zászlóval mutatták meg a nemzetiségüket.
A színpadot ezután az orosz pogányok, az Arkona foglalták el, akik nálunk nagyon népszerűek, ami a főszínpadhoz vezető bejáratnál már világosan látszott, ahol valóban hatalmas volt a tömeg. A helyszín zsúfolásig megtelt, és a hatalmas embertömeg vidáman ropta a szláv ritmusokra és dallamokra. Hallottam kollégáktól, hogy a hangzás nem volt a legjobb, nekem viszont minden rendben lévőnek tűnt, hiszen valószínűleg sokat számít, hol állsz, milyen hangot kapsz. Masha rendkívül karizmatikus színpadi jelenlétével folyamatosan emelte az energiaszintet, mi pedig egyetlen hatalmas szláv családnak éreztük magunkat. A kivételesen jó fellépés egy szempillantás alatt elszállt, és az Arkonát valószínűleg még szívesen megnézem máskor is. (sz: David)
Az oroszok, az Arkona után a színpadot egy rendkívül érdekes reggae/punk/metal formáció, a Skindred vette át. Már tavaly is fellépett, és láthatóan úgy letarolta a közönséget, hogy a szervező a főszínpadon az este csúcspontjai közé tette az időpontjukat. Mondhatnánk, hogy a lehető legtöbb dolog igen érdekes keveréke, hiszen a rocktól és a metaltól a reggaén át a punkig mindent felölelnek. Közben mindezt kiválóan vegyítik elektronikával is, amelyet a DJ-jük, Dan Sturgges kever a számok közé. A fellépésüket remek színpadi energiával fűszerezik, amelyben egyik tag sem emelkedik ki. A főszerep egyértelműen az énekesé, Benji Webbéé, aki mesterien kommunikál a közönséggel. A koncertjük idején a főszínpad előtt már rendesen tömeg volt, és a közönség jól jóllakott. Mindenképp kiérdemelték az este csúcspontjai közti helyet, és reméljük, nem utoljára láttuk őket. Még ha talán nem is felelnek meg a legjobban a metal leírásának. Őszintén minden dicséret. (sz: Klemen)
Mielőtt a kisebbik színpadhoz mentem, sikerült végignéznem a reggae metalos Skindred koncertjének alig több mint a felét; ők tavaly egy korábbi délutáni órában léptek fel. A remek visszhang miatt kiérdemelték az első főzenekari helyet a főszínpadon, és ha őszinte akarok lenni, nagyon nehezen szántam rá magam az indulásra, mert addig az egyik legjobb fellépés volt. Reméltem, hogy nem bánom meg a döntésemet, és amikor átvergődtem a másik színpadhoz, még nagyobb mosoly ült ki az arcomra. A Melechesh a thrash, black és death metal egyedi, erős sumer kulturális hatású keverékével újra lenyűgözött minket. Lenyűgözött a session dobos, a szlovén Simon Škrlec is, aki hibátlanul játszotta le az anyagot, és gond nélkül felveszi a versenyt a dobos óriásokkal, akik előtte ültek ugyanezen a kis dobszéken. A Melechesh élőben folyamatosan nagyon magas színvonalat hoz, és számítok rá, hogy a zenekar tovább növekszik és egyre ismertebb lesz – ugyanezt kívánom Simonnak is. (sz: David)
A főszínpadon pedig eljött a háború ideje. A Marduk villámháborújával megszállta a főszínpadot, a helyszínt pedig hatalmas csatatérré változtatta. A svédek a black metalt arra használják alapul, hogy megmutassák, milyen a háború a legnyersebb és legbrutálisabb arcában. A dobok gépfegyverekké, a gitárok bombázókká változtak, a basszus pedig minket is levonszolt a szűk, sáros lövészárkokba. Mortuus kiváló formában van, a hangja egyszerűen félelmetes. Az invázió a főszínpad elhagyásával ért véget. Egyértelműen jó benyomást hagytak, hiszen a helyszín tele volt, és hosszú tapsot kaptak, a black metal-értelmezésük pedig rendkívül lenyűgöző, és mindenkinek szívből ajánlom. (sz: David)
A második napot a kisebbik színpadon a szerb black metal csapat, a The Stone zárta. A késői óra és a legtöbb black metal rajongó Marduk utáni kimerültsége miatt a helyszín valamivel kevésbé volt tele, mint amennyit a szerbek megérdemeltek volna, hiszen nagyon magas színvonalon játszottak. A hangzás nem volt tökéletes, a túlzott hangerő viszont valahogy még jobban erősítette a fájdalom érzetét, amelyet a zenészek és az álarcos énekes a színpadon megjelenítettek. Sötét és fájdalmas zárása a második napnak – a black metal romba döntötte Tolmint, az éjszaka hűvös, sötét ölelésébe vont minket, és mind visszatértünk biztonságos menedékeinkbe, a hajnalpírt és az új nap optimizmusát várva. (sz: David)
szöveg: David Bordon & Klemen Udovč
Képgaléria
