Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Jerneja Jerak, Sebastijan Videc
Videó: Sebastijan Videc
Helyszín: Sotočje, Tolmin, Szlovénia
A koncert dátuma: 2016. július 27.
A szerda nálam korábban kezdődött, mert már kettőkor megnéztem a horvát death metalosok, az Infernal Tenebra fellépését, akik sajnos nem voltak túl inspirálóak. A jó hangzás sem tudta igazán elfedni az időnkénti hibákat, amelyek főleg a bonyolultabb technikás betéteknél jöttek elő, és az volt az érzésünk, hogy nehezen küzdik át magukat a saját anyagukon. Lehet, hogy csak rossz napjuk volt, de a közönséget nem igazán nyűgözték le. (sz.: David)
A másik színpadon az olasz Blaze of Sorrow mutatta be optimista felhangú ambient black metaljét, anyanyelvükön énekelnek a természetről és az önkeresésről. A zenekar néhány évig szólóprojekt volt, 2011-ben a főszereplő Peterhez csatlakozott a dobos Nicolò, és azóta duóként dolgoznak, élőben viszont session zenészekkel játszanak. Kiváló koncertet adtak, de a korai időpont miatt sajnos nem sokan álltak a színpad előtt. (sz.: David)
Valamivel három után aztán a nagyszínpadon elindult az a program, amely nem igazán tetszett a gyerek- és családbarát mozgalom támogatóinak, hiszen az Aborted és a Dying Fetus következett. Az előbbiek idén már jártak nálunk Ljubljanában, amikor a Kataklysmmal és a Septic Flesh-sel megálltak a Kino Šiškában, Tolminban pedig két éve játszottak utoljára, amikor a kisebbik színpadon a fesztivál egyik legjobb koncertjét hozták. Most is játszottak néhány számot a legfrissebb, kilencedik stúdióalbumukról, a Retrogore-ról, amely áprilisban jelent meg. Ahogy a belgáktól megszokhattuk, hibátlanul hozták a formájukat, mészárszéket csináltak a színpad előtt, és az eső meg a korai időpont ellenére derekasan megtöltötték a placcot. (sz.: David)
A szlovén fellépők szerdai sora a kisebbik színpadon a metlikai death metalosokkal, a Sarcommal indult. Egész szolidan lejátszott koncert volt, de sajnos igazi kiugró pillanatok nélkül. Úgy gondoljuk, hogy későbbi időpontban és egy kicsit több színpadi energiával a zenekar több embert csalogatott volna a színpad elé, így viszont csak maroknyi néző követte a koncertet a színpad előtti padokról. Az egész kicsit olyan volt, mintha órára ültünk volna be. Színpadi energiával csak az énekes lepett meg időnként, a többiek meglehetősen statikusak voltak. A csúcspont a jó dobos, meg pillanatokra az énekes, akinek viszont felróható a meglehetősen lineáris vokál. (sz.: Klemen)
Az Abortedet a nagyszínpadon a Pro pain váltotta, a közönség alapján igen várt amerikai banda, amely magát a hardcore metal műfajába sorolja. Négyfős felállás, amely már elég komoly kilométereket tett meg, legalábbis a kiadott albumokból ítélve. A zenekar alfája és ómegája egyértelműen az énekes-basszusgitáros Gary Meskil, aki egyúttal az egyetlen alapító tag is, a jelenlegi felállás többi tagja ugyanis jóval később csatlakozott. Egy mondatban? Remek koncert, amely szerintünk simán megérdemelt volna egy-két órával későbbi időpontot is. A banda rendkívül összeszokottnak hangzik, és mindenki a helyén teszi a dolgát, így nehéz bárkit is külön kiemelni. Húsba vágó riffek, összehangolt ritmusszekció, remek szólók és szilárd, ernyedetlen vokál. Kétségtelenül egy olyan zenekar, akit a jövőben is szívesen látnánk. A banda most az idei, „Foul taste of freedom” című, a Steamhammernél megjelent albumának számait mutatja be. (sz.: Klemen)
A másik zenekar, amely nem a legnagyobb rajongója az emberi gyümölcsnek, a marylandi Dying Fetus. Az Abortedhez hasonlóan az amerikaiak is rendszeres vendégek szlovén földön. Eljátszották a legismertebb számaikat és az „Induce Terror”-t a következő évi februárban megjelenő albumukról. A zenekar abban különbözik a műfaji kollégáktól, hogy mindössze három zenész alkotja, mégis úgy szól, mintha legalább kétszer ennyien lennének. Rendkívül összetett death metal és slam/grind breakdownok keverékével az „érett” kor ellenére (John Gallagher idén töltötte be a 44-et) gond nélkül lepipálja a fiatalabb zenekarok túlnyomó részét. (sz.: David)
A viszonylag friss német heavy metal formáció, a Gloryful valamivel 18.00 óra után kezdte feltölteni a közönséget az est csúcspontjaihoz szükséges energiával. Olyan banda, amelynél már az első számokból egyértelmű, mi lenne a válaszuk arra a kérdésre, kiket tartanak példaképüknek. Biztosak vagyunk benne, hogy az Iron Maiden lenne a válasz, mert egyszerűen túl gyakran követik őket mind a zenében, mind a színpadi jelenlétben. A koncert nem volt rossz, de nagyobb kiugrókat sem hallottunk, éppen a fent említett túlságosan nyilvánvaló másolás miatt. (sz.: Klemen)
A Rossomahaar a Gloryful után lépett fel, és a koncert előtt kíváncsiak voltunk, milyen is élőben a folk-thrash-black metal keverékük. Sajnos semmi igazán pozitívat nem tudunk írni. Talán jobb lett volna csak a thrash és black részt hallani a folkfurulya nélkül, mert az egyszerűen nem illett a bandához. Az orosz négyfős zenekar megadja a fellépéshez szükséges energiát, és nem csak statisztál a színpadon. Emészthető. De nem olyasmi, ami megmaradna az emlékezetünkben. Adjunk nekik időt, de a 11 éves múltjukat látva többet várnánk tőlük. (sz.: Klemen)
A nagyszínpadon a brutális death metalból a Graveyard gondoskodott a pihenőről. A svédek már néhány éve a Nuclear Blast kiadó égisze alatt vannak, amely a Kadavarhoz, a Blues Pillshez és az új Opethhez hasonló zenekarokkal mintha újra életre keltené a 60-as és 70-es évekre jellemző zenét. Az összes említett zenekar az elmúlt két évben remek koncertet adott Tolminban is, a Graveyard sem volt kivétel. A pszichedelikus rock, a blues és az időnként mozgalmasabb betétek keverékével kellemes ritmusokban ringatták a meglehetősen népes rajongó- és kíváncsiskodótömeget. Mindenképp ajánlom, hogy nézz meg egy koncertjüket, ha legközelebb erre járnak. (sz.: David)
Ezután kétségkívül a nap, ha nem az egész fesztivál legvártabb szlovén zenekara következett. A Škofja Loka-i thrash metalosok, a Sarcasm már jól ismert nevek a szlovén metalszíntéren. A felállásváltások ellenére szinten maradtak. Az utolsó változás, hogy idén megjelent az énekes Grega Čadež (Rise), aki még csiszolódik a zenekarban, de így is jól hozta a szerepét. A tagok állandó színpadi energiáját éppen ő egészítette ki azzal, hogy remekül felpörgette a színpad előtt igencsak zsúfolt közönséget, sőt moshpitet is csinált belőlük. A zenekart nem lehet szidni, mert remekül összehangoltan működnek, a csúcspont pedig a dobos, Aleš Korošec. Hosszú színpadi pályafutásukat egy közelgő évfordulós koncerttel jelentették be. Ennek kedvéért a színpadon csatlakoztak hozzájuk a volt tagok, Aleš és Sandi basszusgitáron, valamint Tomi gitáron. A Sarcasm az elvárásoknak megfelelően remek benyomást hagyott maga után, és nem kételkedünk benne, hogy az évforduló is minőségi lesz. Legalábbis az előkészítés láthatóan több mint jól megy nekik. A közönség reakciója alapján a „Crematory” és a „Something to believe” emelkedett ki. Remek felvezetés volt ez az est első nagy sztárjához a nagyszínpadon, a Napalm Deathhez. (sz.: Klemen)
A nagyszínpadon újra eljött a hangos zene és a blast beatek ideje. Ha pontosabb akarok lenni: nagyon hangos zene és irdatlan mennyiségű blast beat. A legendás grind úttörők, a Napalm Death káoszt és anarchiát hoztak. A közönségben rengeteg különböző tevékenységet lehetett látni, a klasszikus slamtől és moshtól kezdve a kongavonatokig és a csoportos macarena-táncig. Bár Barney már az ötvenhez közeledik, még mindig egy dühös tinédzser energiája van benne, és valóban kiváló frontember. A szünetekben persze nem maradtak el a társadalomkritikus megjegyzései, amelyeket minden alkalommal hangos taps fogadott. (sz.: David)
A már sokszor látott német thrash óriás, a Kreator fellépését ezúttal kihagytam, mert a másik színpadon az amerikai death metalosok, a Misery Index játszottak, őket elsősorban azért akartam látni, mert a dobszerkó mögött Adam Jarvis ül. Az Aborted Ken Bedene-je és a Dying Fetus Trey Williamse által nyújtott remek teljesítmények után kíváncsi voltam, hogyan szerepel a death metal trió harmadik dobosa. A válasz: állatian. A Misery Index koncertje egyszerűen összefoglalható a „pofon” szóval, remek számválogatással totális pusztítást végeztek, és értelmesen zárták le a program brutális részét. Mindenképp ajánlott. (sz.: David)
A nagyszínpadon pedig a német Die Apokalyptischen Reiter koncertje következett, akik sajnos a fesztivál első nagyobb csalódásának bizonyultak. Lehet, hogy ennek az volt az oka, hogy a nap vezérfonala a death metal volt, vagy az, hogy bárhová fordultam, 5 €-s sörökkel a kezükben német emberek álltak körülöttem, de az igazi energiát egyszerűen nem lehetett érezni a levegőben. Az egyébként nagyon jól eljátszott anyag egyre kiszámíthatóbbá és ismétlődőbbé vált, és sajnos a zenekar nem hagyott a legjobb benyomást. Egy ilyen nap után a nagyszínpadon kívánhattunk volna egy kicsit mozgalmasabb zárást. (sz.: David)
A németek koncertjét nem volt időm végignézni, mert a Kreator előttük elég komolyan túlhúzta az időt, és már néhány szám után egy óra volt, amikor a másik színpadon elkezdtek játszani a Secrets of the Moon. Műfajilag nagyon nehéz besorolni őket, és ha valahogy összegezzük az összes hangzáselemüket, csak annyit mondhatunk, hogy (kísérletező) black metalról van szó, amely nem olyan, mint mondjuk a Marduk vagy a Dark Funeral, hanem inkább lassabb, sötétebb természetű. A hallgatóság reakciói vegyesek voltak, hiszen, ahogy már említettem, valószínűleg a teljes nap korábbi részéhez hasonló hangvételű zárást szerettek volna. Így ért véget újabb fesztiválnap, és már csak két rövid nap maradt hátra. (sz.: David)
szöveg: David Bordon & Klemen Udovč
Képgaléria
