Marillion-varázslat Bolognában

A déli napsütés első jeleire a progresszív dallamok három lelkes rajongójából álló csapatunk elindult Bolognába, hogy végre élőben lássa a Marilliont, amely az új albuma, a „Somewhere Else” megjelenése után hosszú európai turnéra indult. Mindazoknak, akik a 80-as évek nagy részét a rádiók mellett töltötték, ahol időnként a két legnagyobb slágerük, a „Kayleigh” és a „Lavender” szólt, a Marilliont igazán nem kell hosszasan bemutatni. Akkoriban kereskedelmi értelemben is nagy névnek számítottak, simán megtöltöttek egy egész stadiont. Ma viszont inkább a „az angol zene legjobban őrzött titka” címhez ragaszkodnak: bár néhány munkájuk óriási kereskedelmi potenciált rejt, már régóta kerülik a média nyilvánosságát, saját, független kiadójuk révén pedig leginkább a saját örömükre és a rajongóiknak játszanak, akik a rockzene világának egyik leghűségesebb táborának számítanak.

Ez a hozzáállás – merem állítani, azok kritikái ellenére, akik nem tudták elfogadni, hogy a folyamatos megújulás és változás minden igazi progresszív zenész vezérelve – az évek során bőségesen kifizetődött. A Marillion már rég nem (csak) neo prog rock banda (ezt a címkét egyébként mindig hevesen elhárították), legalábbis nem a klasszikus fajtából, hiszen a zenéjük az évek alatt sokkal kísérletezőbbé és szélesebbé vált, mint azoké a kortársaiké, akik megtartották a 80-as évekre jellemző hangzás nagy részét (főleg a szintik és a ritmusszekció terén), amely sok mindenben a 70-es évek szimfonikus prog rockerei hangzásán alapul. A Marillion ezzel szemben már réges-rég túllépett a műfaji korlátokon. Az utóbbi években főleg olyan albumokkal aratnak elismerést, amelyeket rendkívüli sokszínűség, magas szintű ambient, mély hangzás és kifejező szövegek jellemeznek, amelyek gyakran aktuális társadalmi és életproblémákat érintenek. Ami a koncerteket illeti, mindig is a változatos hangulatok és a színpadi teatralitás mestereiként tartották számon őket, ezt pedig még az eredeti énekesük, Fish határozta meg, akit tavaly, éppen ilyentájt volt alkalmunk látni. Utódja, Steve Hogarth a teatralitást legalább ennyire sikeresen viszi tovább, és – ahogy a saját szemünkkel is meggyőződhettünk róla – ma valóban az együttes igazi hajtóereje.

Teli várakozással érkeztünk meg vagy hat órával a koncert kezdete előtt az Estragon elé, amely valami isten háta mögötti helyen állt, leginkább egy elhagyott katonai bázisra emlékeztetett. A teljesen elhanyagolt környék szomorú képet mutatott, a koncertet semmi sem hirdette, a jelöletlen parkolók, az elhagyatott sportcsarnok és két megrozsdásodott lakókocsi csak fokozták a hatást. Az egész inkább szellemvárosnak tűnt, mint egy teltházas koncert helyszínének. A nyitásig eltelt időben rövid sétára indultunk a városban, ahol derekasan megszenvedtünk, mire találtunk egy pizzériát, előtte viszont még gyorsan bekukkantottunk az ajtón, és megláttuk a színpadon Mark Kelly billentyűst, aki éppen a billentyűk fölötti számítógépen programozta a hangmintákat. Amikor este, nagyjából három órával a kezdés előtt visszaértünk, az épület előtt már tömegek tolongtak, és a „gulyáskuponjaikra” vártak, ami Olaszországban a belépők szokásos fajtája. Miközben a színpadi felálláson és a hangszereken legeltettük a szemünket, főleg a két Steve, Rothery és Hogarth színes gitárgyűjteményén, a terem a végére az utolsó sarokig megtelt, de úgy, hogy még lehetett lélegezni és mozogni. Ezt megkönnyítette, hogy a közönségben többnyire megőszült, középkorú férfiak domináltak, néhányan a családjukkal együtt. Akadtak azonban büszke tulajdonosai a 80-as évekből származó, alaposan elnyűtt pólóknak is, még az eredeti logóval és az udvari bolonddal, így megint én voltam az egyik a keveseknek, akik azok becsületét mentették, akik az együttes megalakulása után születtek.

Tíz óra körül véget ért a hosszú várakozás, és elérkezett a koncert ideje. Kialudtak a fények, és Kelly beprogramozott hangmintáira épülő rövid ambient intro után az ötfős, jól ismert társaság vonult a színpadra, és belekezdtek egy lenyűgöző meglepetés, a „Splintering Heart” (Holidays In Eden, 1991) első taktusaiba, amelyet nyugodt bevezetőn át fokozatosan bontottak ki az első átmenetig, amikor beszállt az ütős gitárriff, és a közönséget egy szempillantás alatt talpra állította. A színpadi alakok közül kétségtelenül a mikrofon előtti állt ki a legjobban: összehúzott testtartásával, a 19. századi stílusú szűk kabátjával és a hosszú, vállig érő fekete hajával nagyon emlékeztetett a mogorva Piton professzorra a Harry Potterből, de csak ennek az előadásnak az idejére. Előttünk egy észrevehetően megöregedett (az évek mindenkin nyomot hagynak) Steve Hogarth állt, a (progresszív) rock egyik legkifejezőbb és legkarizmatikusabb énekese. A színpadi képességeiről végre a saját szemünkkel is meggyőződhettünk. Hogarthot (a barátok és a rajongók inkább H’ néven ismerik) a kiváló vokál mellett a rendkívüli színpadi játék is jellemzi, amelyet számtalan grimasz és átöltözés tesz teljessé. A dalok közti szünetekben sem fukarkodik a tréfás megjegyzésekkel, amelyek némileg oldják a banda hagyományos, „komoly” imázsát. Minden előadásba teljesen beleélte magát, akár a mikrofon, akár az elektromos zongora, akár a gitár előtt állt, vagy éppen az ütőhangszereken „játszott”. Színpadi játékával végig fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy a terem a hosszabb ambient részek alatt se aludjon el. Ekkor már az együttes többi tagját is jól láthattuk. A kistermetű (de csak termetre, a játékára nem igaz, hiszen számos lenyűgöző futamot mutatott) Pete Trewavas, aki alkalmi ugrásaival közvetve azért is tett, hogy a hangulat az energiatöltők között soha ne lankadjon, a basszusával a bal oldalon állt, közvetlenül előttünk. A jobb oldalon egy hatalmas termetű, telt arcú fickó tartott neki társaságot, aki kozmikus gitárfutamaival sokszor teljesen a saját világába merült. Steve Rotheryról van szó, az együttes egyetlen eredeti tagjáról, aki a fellépés alatt végig azt bizonyította, miért tartozik korunk legkifinomultabb gitárosai közé David Gilmour (Pink Floyd) és Andrew Latimer (Camel) mellett. Mark Kelly a hatalmas billentyűarzenálja mögött, ahol a hangminták indítása mellett jó pár elsőrangú szintiszólót is ajándékozott nekünk, sportpólóban messze a legfiatalosabbnak hatott az összes tag közül. A színpad legmagasabb pontján, örök mosollyal az arcán gondoskodott róla, hogy minden „kézben legyen”. Ian Mosley, a dobos legenda, aki a múltban olyanokkal dolgozott együtt, mint a Curved Air, Daryl Way és Steve Hackett, végig a gigantikus dobfelszerelése mögött rejtőzött, amely alig bírta az ütései zuhatagát. A Marillion a koncertrepertoár nagy részét az új albumhoz, a „Somewhere Else”-hez igazította, amelyről hat dalt játszottak, de ez egy cseppet sem zavart, hiszen ez is újabb kiváló lemez. Mosley dobjainak látványa is sokat mondott, rajtuk volt az album fő szimbóluma (ami egyébként bevett gyakorlat a koncertjeiken). A régebbi darabokkal azért néhány érdekes és üdvözlendő meglepetést is okoztak. Akik csak a neo-progresszív korszakuk és a két említett sláger miatt jöttek, most pórul jártak. Hogarth egy ponton valami szokatlan hangszert is a kezébe vett, amely a szintetizátor és a fuvola keresztezésének tűnt, és kifújta rajta magát (egyébként csak egyszer használta). Szó nélkül folytatták „The Other Half”-fel, az új album első dalával, amely közepes tempójával és könnyed ezoterikus lüktetésével lazított a hangulaton, és gondoskodott róla, hogy a kezek újra magasra emelkedjenek. Mr. H’ a dal végén leült az elektromos zongorához, és pápai stílusban megáldott minket az ütőhangszereivel. Aztán „a hálát mindazoknak, akik tudják, hogy ki-ki hozzájárulhat a világ igazságtalanságainak jobbításához” szavakkal vezette fel a „Thank You Whoever You Are”-t, az új album első balladáját, amelynél a terem hangulata ismét kicsit megnyugodott. Ehhez képest a nagy energiájú „See It Like A Baby” (Somewhere Else), amelynél H’ is elektromos gitárt fogott, nagyfeszültségű refrénjeivel megint talpra állította a termet. Aztán a „Fantastic Place” (Marbles, 2004) alatt, ahol a legjobban Rothery nyűgözött le számtalan kozmikus szólójával és slide-jával, amelyekkel az egész koncerten egyáltalán nem fukarkodott, először repítettek el a révület állapotába, ami a koncert során még néhányszor megismétlődött. A Marillion az utóbbi években rendkívül aktívvá vált a globalizáció tévútjaira való figyelmeztetésben is, ami ugyan általános trend a mai zenészek többségénél, ők mégis meglehetősen nem tolakodó módon teszik. H’ az „A Voice From The Past” című dalt, amely szintén az új albumról származik, úgy vezette fel, hogy „miközben bolygónk évről évre jobban szemetesedik, és egyre több a megszegett ígéret, eljött az ideje az ilyen állapot valódi megváltoztatásának”. A „The Damage” (Marbles) kiváló előadása a teremben újra kozmikus hangulatot teremtett. Az új album címadó dala is egy pillanatra „valahová máshová” repített. Az együttes végig magas fokú összeszokottságot mutatott kiváló akusztika mellett, tisztességes előadásokkal, amelyek nem sokban különböztek a stúdióeredetiktől. Az új albumról következő dalt, a „The Last Century For Man”-t H’ a két híres angolszász állam vezette modern zsarnokság bírálataként konferálta fel, amelyek az újabb történelemben nem kevés bajt okoztak. Ezekkel a szavakkal természetesen viharos tapsot aratott. A következő dalra, a „Mad”-re (Brave, 1994) H’ megfelelően „bolonddá” öltözött, köpenye csupa tükör volt, és az egész előadást tréfás grimaszok sorával kísérte, amelyek remekül illettek a produkció menetéhez. Ezután két szám következett az „Anaraknophobia” (2001) albumról, amelyek a terem hangulatát forráspontig hevítették, és megmutatták a keményebb oldalukat: a „Separated Out” és a „Between You And Me”, utóbbival különösen elvarázsoltak. Ekkor a terembe, a Jethro Tull stílusában, nagy lufikat is bedobtak, és a közönség az előadás alatt végig lelkesen passzolgatta őket egymásnak. Abban a pillanatban a zenekar és a közönség valóban eggyé vált. A reguláris rész zárásaként a „King” (Afraid Of Sunlight, 1995) kiváló verziójával lepték meg a közönséget, amelynél Kelly csillogott különösen, aki ezúttal kizárólag a szintiknek szentelte magát, és megteremtette azt a hangzást, amely a korai Marillionra volt jellemző, ez pedig minden régi rajongóból kiváltotta a hatalmas lelkesedést.

Ekkor jött el az első szünet ideje, amely derekasan elhúzódott, mert H’-nak a visszatérés előtt át kellett öltöznie az új „szerepére”. A feszült bevezető után végre visszacammogott a színpadra, ezúttal Armaniban, hallókészülékkel és fabottal, olyan ember arckifejezésével, akit alaposan fáj a foga. Ezzel a „láthatatlan ember” szereppel részben ő gondoskodott róla, hogy a „The Invisible Man” (Marbles) az est egyik csúcspontja legyen. Rothery, aki addigra többször is hangszert cserélt, ekkor egy nyak nélküli 12 húros elektromos gitárt vett a kezébe, és az est néhány legjobb szólóját játszotta rajta. Újabb ráadás következett. Egy rövid tréfa után, amelyben belekezdtek a „This Boy”-ba, a Beatles egyik klasszikusába, áttértek a gyönyörű „Beautiful” (Afraid Of Sunlight) balladájának kiváló előadására, amely főleg az akusztikus gitár hangjaival és H’ kifejező vokáljával bűvölt el minket hihetetlen varázslattal, és eszünkbe juttatta, hogy az igazi szépség általában éppen ott rejtőzik, ahol a legjobban kigúnyolják és megvetik, és a folyamatos gyűjtögetésbe és pusztításba merült modern kisember szűklátókörűségére is emlékeztetett.

A hosszú és extatikus visszatapsolás után, amely alatt színes konfetti hullott ránk, jött a második ráadás és a zárás az ezoterikus „Neverland”-del (Marbles), amely törékeny, gyönyörű atmoszférájával és dinamikus ritmusával kétségkívül a koncert csúcspontja volt, és az a végső kinyilatkoztatás, amelyben a Marillion még egyszer bebizonyította, miért ők ma is a drámaiság és az ambient legnagyobb mesterei, amelyek a zenéjükben gyakran szorosan összefonódnak.

A Marillion fellépése valóban kiváló élmény volt, és igazi csemege mindazoknak, akik szeretik a dinamikus dallamokat, a magas szintű ambientet, a gazdag hangzásvilágot, a színpadi játékot és a teljes hangzást. A Marillion tehát megerősítette a kiváló koncertzenekar hírnevét, és minden várakozásomat beváltotta. Valóban nagy zenekarnak mutatkoztak, amely a zenén és a színpadi kommunikáción keresztül egy pillanat alatt szoros hidat képes építeni a közönséggel, a számos meglepetéssel pedig igazi mesét teremtett, amelyet a kiváló előadás, a fergeteges hangulat és a színpadi energia rendkívüli áramlása jellemzett. A végén mindhárman elégedettek voltunk, hogy a hosszú és fárasztó út bőségesen megtérült. Ezért szeretném még egyszer megköszönni a Marillionnak ezt az emlékezetes estét, amely még sokáig szép emlék marad.

 

szöveg: Peter Podbrežnik

fotók: Andrej Leben