Marillion a plovdivi sajtótájékoztatón (2017)
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Plovdiv / Városháza / Plovdiv
Az interjú dátuma: 2017. szeptember 24.
Az „F.E.A.R.” (2016) album hatalmas sikere nyomán a Marillion koncertturnéja a sikeres nyári fesztiválfellépések után az ősz 2017-be is „átnyúlt”. Ezen a turnén az első állomás a bulgáriai Plovdiv ókori római amfiteátruma volt. A fellépés előtt azonban a zenekar megjelent a plovdivi városházán tartott sajtótájékoztatón is, a kíváncsi újságírók gyűrűjében.
Pályafutástok során már 28 éve nem változott a felállás, ami majdnem kétszerese az átlagos házasság hosszának. Mi a titka ennek a hosszú életű felállásnak?
Steve Hogarth: Valószínűleg a megbocsátás.
Egy interjúban Steve Rothery azt mondta, arra számít, hogy az »F.E.A.R.« megjelenésének éve, vagyis 2016 a Marillion egész pályafutásának egyik legsikeresebb éve lesz. Tényleg így van?
Steve Rothery: Egyszerűen csodálatosak az idők, amióta megjelent az »F.E.A.R.« album. Kiváló kritikákat kapott a sajtótól és a közönségtől is, a mostani koncertek pedig, amelyeken az új album dalait játsszuk, rendkívül sikeresek. Éppen ezért még mindig az aktuális albumot bemutató koncerteket adunk. Már a második éve turnézunk. A mai plovdivi koncert tulajdonképpen az »F.E.A.R.« albumot bemutató záró turné része, amelyen többek között két koncertet is adunk majd Japánban.
Nem is olyan régen, pontosabban négy évvel ezelőtt már jártál Plovdivban. Akkor a saját kísérőzenekarod társaságában léptél fel. Emlékszel még valamit erre a látogatásra?
Steve Rothery: Persze. A Steve Rothery Banddel akkor léptünk fel először Bulgáriában, és ez a koncert különösen belém vésődött. Emlékszem a közönség rendkívüli lelkesedésére és az erős érzelmekre, ezért nagyon örülök, hogy újra itt lehetünk. Plovdivban sok barátot szereztem, és a város egyébként is különösen közel áll a szívemhez.
A Marillion pályafutása nagyon hosszú, így a zenétekkel a hallgatók különböző generációit hódítjátok meg. Hogyan próbáljátok felkelteni a legfiatalabbak, mondjuk a tinédzserek figyelmét azzal, amit csináltok?
Steve Hogarth: Egyáltalán nem próbáljuk megnyerni őket. Soha nem írtunk semmi olyat, és soha nem közelítettünk tudatosan semmilyen zenei alkotáshoz azzal a céllal, hogy közönséget szerezzünk vele. Tudjuk, hogy világszerte rengeteg rajongónk van, és rendkívül hálásak vagyunk nekik a támogatásért. Nagyon tiszteljük is őket. De amikor zenét szerzünk és albumokat veszünk fel, azt tényleg csak magunknak csináljuk. Mi öten. Arra sem gondolunk soha, hogy bárhol odakint létezik valamiféle zenei piac. Úgy vélem, abban a pillanatban, ahogy egy művész elkezd tudatosan számolni a piaccal, megszűnik művésznek lenni, és gyárrá válik.
Nagy szerencsénkre a közönség egyszerűen befogadja a zenénket, méghozzá nagyon pozitívan, és ettől mindannyian fellélegezhetünk, hiszen valójában szigorúan csak magunknak alkotunk, és a zenélés során csak magunkból indulunk ki.
Ti voltatok az első zenekar, amely magára a promócióra használta ki az internet erejét. Továbbra is pozitív dologként éltek meg az internetet és a létezését, és változott-e az érzésetek az internettel kapcsolatban az évek során?
Mark Kelly: Amikor 2001-ben előálltunk ezzel az ötlettel, igazán jól kihasználtuk az akkori internet előnyeit. Ez az az időszak volt, amikor azért küzdöttünk, hogy egyáltalán talpon maradjunk a színtéren. A Marillion számára nem a legrózsásabb idők voltak. Mivel anyagi szorításban voltunk, kihasználtuk az internetet, és az interneten keresztül kezdtük árulni a zenénket. Ma viszont azzal szembesülünk, hogy így egyre nehezebb megélni az új zene létrehozásából. Bár szinte bárki fel tudja venni a saját zenéjét, amely aztán szabadon elérhető az interneten, ma már nehéz belőle pénzt csinálni. A dolgok azonban fokozatosan javulnak, és a jövő sokkal derűsebbnek tűnik, főleg abból a szempontból, hogy mit tehet egy művész azért, hogy a zenéjét tisztességesen fogadják.
Az internet jó oldala számunkra tulajdonképpen az, hogy mozgósította az összes rajongónkat szerte a világon, és valahogy összekovácsolta, összekapcsolta őket egyfajta közösséggé, amelyben mi, a Marillion is élünk. Ebbe beleértem a közösségi hálózatokat is. Ez már nem azt jelenti, hogy ma annyi albumot el tudsz adni, mint húsz éve, de a rajongótáborod folyamatosan nő és bővül. A Marillionnak ma sokkal több rajongója van, mint valaha. Sok éven át csak a „mainstream” média kritikáinak és összehasonlításainak céltáblái voltunk. A közösségi hálózatok kiszélesítették ezt a kritikai figyelmet, és a zene világában a képünk főként ennek a jelenségnek köszönhetően vált sokkal relevánsabbá, abban az értelemben, hogy bármelyik zenerajongó, aki a zenénket kutatja, sokkal világosabb, átfogóbb művészi képet alkothat a Marillionról. A közösségi hálózatokon keresztül tehát hamarabb jut az ember releváns információkhoz, mintha csak olyan lapokból kellene olvasnia a zenekarról, amelyek arra szakosodtak, hogy egy előadó sikerét a lemezeladások alapján mérjék. Ezek az idők elmúltak. Ez már nem a siker igazi mércéje, és az emberek ma sokkal több lehetőséget kapnak arra, hogy a közösségi hálózatokon keresztül hozzájussanak a lényegi információkhoz az őket érdeklő előadóról, és így tisztességesen felfedezhessék a művészetének, alkotásainak értékét.
A Marillion pályafutása közel négy évtizedes, és 18 stúdióalbumot adtatok ki. A kérdés Ian Mosleynak szól: »Melyik három albumot választanád ki a teljes Marillion-diszkográfiából, mint a számodra a zenekar pályafutásának legfontosabb alkotásait?
Ian Mosley: Tulajdonképpen nincs személyes kedvencem a Marillion-albumok közül. Ezt csak az adott pillanat alapján tudom megítélni. Jelenleg nagyon a szívemhez nőtt a legújabb, az »F.E.A.R.«. Úgy vélem, ez az album az elejétől a végéig rendkívül kifinomult zenei alkotás, stúdiós teljesítmény. Egy albumot ugyanis úgy tesztelhetsz a legjobban, ha élőben játszod. Ha élőben beindul és működik, akkor sikert értél el. Személyes kedvenceim viszont nincsenek. Kiemelhetek néhány dalt egyes albumokról, például az Easter-t, amelynek kiváló az hangszerelése, vagy egy kicsit régebbi anyagot, mondjuk a „Clutching At Straws” album dalait.
Pete Trewavas hogyan válaszolna erre a kérdésre?
Pete Trewavas: Ha már választanom kellene, az »F.E.A.R.« albumot választanám. Főleg azért, mert egészében rendkívül jól működik. A második a »Brave« lenne, amelyet a rajongók is a Marillion egyik legkedveltebb albumának tartanak. Ezt az albumot egészen a közelmúltig soha nem adtuk elő teljes egészében koncerteken, nemrég azonban eljátszottuk egy Marillion-találkozón. Nagyon jól sikerült, és az album kiválóan állta a koncertpróbát. Harmadikként megemlíteném a »Sounds That Can’t Be Made«-et is, amely tényleg szintén nagyon erős album. Ez a négy album most, mondjuk úgy, a három kedvenc Marillion-albumom. Ez azonban változik. Egy albumot úgy is nagyon megszerethetsz, hogy sok-sok év után újra előadod élőben. Annyi zenét csináltunk az évek során, hogy egyes dalokról és albumokról egyszerűen megfeledkezel. Aztán újra találkozol velük, újra átérzed őket, és hihetetlenül élvezni kezded. Hallgatni is, játszani is.
Sokan már régóta azt kérdezik, mikor készül el a következő Marillion-album.
(Mindenki nevet)
Steve Rothery: Mi is pontosan ezt kérdezzük magunktól. Megjósolhatom, hogy 2020-ban.
Az »F.E.A.R.« albumcím kapcsán érdekel minket, melyek a ti legnagyobb félelmeitek, és mennyire fontos egy művésznek, hogy a megkomponált zenében kifejezze a félelmeit?
Steve Hogarth: Én az ismeretlentől való félelemtől félek. Persze ezekben az időkben az ember mindenképp fél az olyan furcsa emberektől, mint például Donald Trump és Kim-Jong-un. De ha őket félretesszük, és a médiába kötök bele: az szívesen világít rá arra, hogy valakit halálra rémisszen, miközben az egészből soha nem tudod meg a legveszélyesebb dolgot, ami még csak ezután fog megtörténni. Ha paranoiás vagy, mint én, akkor állandóan félsz az „ismeretlentől”. Ami a félelem zenei kifejezését illeti, például a költészetírást, annak, aki verseket és szövegeket ír, mindig remek alkalom arra, hogy kipróbálja és szembenézzen az összes démonával, bármilyenek legyenek is. Lehet, hogy valami olyasmi, amiről meg vagy győződve, hogy nem lehet másként, aztán kiderül, hogy mégis, lehet személyes dolog, amikor igazságtalanság ér, vagy olyasmi, amit valaki máson veszel észre, és a költészet aztán valaki másra vonatkozik. Mindebben nagyon fontos és alapvető, hogy a szövegírásnál mindig elsősorban önmagadhoz légy őszinte.
Ma este egy különleges koncerthelyszínen léptek fel? Léptetek már fel korábban római amfiteátrumban?
Steve Hogarth: Játszottunk egy ilyen koncertet, nemrég. Olaszországban, de nem emlékszem, melyik városban volt ( szerencsére ezt e sorok írója felidézte: Verona, 2016. szeptember 10., a szerző megj.) Gyönyörű volt. Amikor nyílt koncerthelyszíneken, szabad ég alatt lépsz fel, az különleges érzéseket és szenvedélyeket vált ki. Ének közben elragad a révület, aztán egyszer csak felbukkan előtted a most felkelő hold. Különösen intenzívek az érzések a szabadtéri fellépéseken, főleg ha szép az idő. Amikor egy olyan helyszínen vagy, mint egy római amfiteátrum, és ma este itt, Plovdivban is ilyenben játszunk, időtlenségérzés kerít hatalmába. Ilyenkor ráébredsz, hogy 2000 éves falak között vagy, amelyek mindvégig itt álltak, és hirtelen életre kelnek, velük együtt az egész antik kultúra és a múlt szelleme.
Van még egy inkább politikai jellegű kérdésünk. Mit gondoltok a Brexitről? Az új helyzetben nehezebben jutnak majd fellépésekhez Európában a nagy-britanniai zenekarok, mint eddig?
Steve Hogarth: Ha Európa elkezd úgy viselkedni Nagy-Britanniával, ahogy az USA, ahol munkavízumot követelnek, és egy rakás ellenőrzés meg feltétel van, akkor idővel olyan zenekarrá válunk, amely már csak a királyi udvarban játszik. Én elítélem a Brexitet, úgy vélem, nincs rendjén, és ellene vagyok. Ellene vagyok a címkéknek, amelyek miatt az emberek egy másik országban úgy érzik, hogy mások, mint a többiek, vagy hogy máshogy értékelik őket. Végül is mindannyian egyformák vagyunk. Köztünk nincsenek különbségek. A jelzőket mások aggatják ránk. Mindezek az akadályok, falak, nacionalizmusok,… Mindaz, ami most történik, nagyon abszurd, és úgy vélem, egész emberi történelmünk során a mai napig meg kellett volna tanulnunk már egy s mást, hogy ne essünk többé ilyen tévutakra.
Képgaléria











