Kiadó: Insideout Music
Megjelenés dátuma: 2015. 2. 23.
Producer: John Mitchell
Az album hossza: 58.06 perc
Stílus: Progressive Rock
Értékelés: 7.5/10
A Lonely Robot a gitármester John Mitchell szólóprojektje, akit leginkább az Arena gitárosaként ismernek, bár sokszínű pályafutása során játszott az It Bites, a Kino, a Frost*, a The Urbane, a Blind Ego és a Gandalf’s Fist soraiban is, és együtt dolgozott a néhai progresszívrock-hőssel, John Wettonnal – hogy csak a leghíresebb zenei kalandjait említsük. A virtuóz gitáros, aki egyben kiváló énekes is, mindig is nagy sci-fi-rajongó volt, és nyugodtan nevezhetjük az angol „geek” szóval, ami nálunk nagyjából azt a stréberes rajongót jelenti, aki szereti a sci-fi- és fantasyirodalmat, a filmeket, a videojátékokat és így tovább.
A Lonely Robot 2015-ben megjelent, „Please Come Home” című debütalbuma ennek megfelelően számos futurisztikus és disztópikus szöveget tartalmaz az ember és a mesterséges intelligencia szakadékáról, gyakran a tipikus angol szarkazmussal fűszerezve. Az album dalainak többsége – John It Bites-os, derűsebb kalandjaival szemben – melankolikus, de nem annyira sötét hangulatú, mint ami általában az „anyazenekarára”, az Arenára jellemző. John ráadásul irigylésre méltó számú progrockos vendéget gyűjtött össze az albumra, például Steve Hogarthot (Marillion), Peter Coxot (Go West, ex-Manfred Mann’s Earth Band), Nik Kershaw-t és Jem Godfreyt (Frost*). A „Please Come Home” legtöbb dalának melankolikus atmoszférája nagyon illik John hangjához, amelyet már számtalanszor hasonlítottak Peter Gabrielhez (ex-Genesis) és Francis Dunneryhez (ex-It Bites), a számos érzelmes gitárszóló pedig bizonyítja, miért tartják a progresszív rock egyik legnagyobb becsben tartott gitárosának.
Sajnos a „Please Come Home” nem az a debütalbum lett, amilyet John hívei és a progresszív rock rajongói többsége remélt. A dalok minősége folyamatosan ingadozik a jó és az átlagos között. Az albumon többnyire sötét, melankolikus, olykor kifejezetten nyomasztó hangulat uralkodik, a szövegek többsége pedig disztópikus jövőképeket vázol fel, amelyekben a robotok, illetve a mesterséges intelligencia átveszi az irányítást az emberiség felett. A drámai ambientes hangulatú és epikus gitárszólót tartalmazó, „Airlock” című instrumentális nyitódal jó kezdetet ígér, de az album a folytatásban gyorsan felhígul. Stílusában valahol a neoprog és a space rock között jár, de felfedezhetők benne progmetálos, poprockos és alternatívrockos elemek is. Mindez megjelenik a „God vs Man” című dalban, amelyben óriási potenciál van, a melankolikus és keményebb pillanatok aránytalansága miatt azonban összességében eléggé unalmasra sikerült.
A kicsit poposabb ízesítésű „The Boy in the Radio”, amelyben Peter Cox énekel, nosztalgikusan megformált központi gitártémát kapott, de a refrénje egy hajszállal túl halovány ahhoz, hogy mélyebb nyomot hagyjon. A „Why Do We Stay?” melankolikus, kissé depresszív ballada Heather Findlay (ex-Mostly Autumn) vendégénekével. Ez a fajta ballada sajnos nem áll egyedül a „Please Come Home” című lemezen, és a szilárd Mitchell–Findlay-duett ellenére alaposan hozzájárul az egész album fokozatos felhígulásához. Női vendégének szólal meg a címadó dalban is, amelynek szövege túlzottan „sajtos”, valamint az „Oubilette”-ben, amely olyasmire emlékeztet, ami akár Steven Wilson agyában is megfoganhatott volna. Mindkét szerzemény vegyes érzéseket hagy maga után, bár van bennük néhány jó ötlet. Többször az is érezhető, hogy bizonyos motívumok ismétlődni kezdenek, ami egy ilyen tehetséges zeneszerzőtől, mint John, elég szokatlan. Valamivel jobban sikerült az „A Goddless Sea”, amely hatalmas gitárszólójával stílusában Mitchell eddigi zenekarainak és mellékprojektjeinek zenei nyelvére emlékeztet. Ugyanez elmondható a „Construct/Obstruct”-ról is, amely nagyon szilárd, szórakoztató dal kicsit derűsebb hangulattal, és stílusában a legközelebb áll ahhoz, amit John az It Bites-szal alkotott. Az „Are We Copies?”, amelynek szövege a sci-fi gyakori témájával, a klónozással foglalkozik, újabb bizonyíték arra, hogy az album második fele jobb az elsőnél, de ez sem menti meg a „Please Come Home” végül megmaradó meglehetősen átlagos összbenyomását.
A „Please Come Home” John magabiztos ének- és hangszeres teljesítménye, valamint a fent említett vendégek bőséges segítsége ellenére sem lett kimagasló szerzői teljesítmény, sőt kisebb csalódást jelentett mindazoknak, akik sokkal többet vártak tőle. Az album messze nem rossz, hiszen kiválóan megszólaltatott hangszerelések, szép számú gitárremek és remek énekteljesítmény található rajta, de egy ilyen mestertől, ilyen sokszínű zenei múlttal és szerzői tudással valahogy többet vártunk annál, amit a „Please Come Home” mutat, amely később az úgynevezett asztronauta-lemeztrilógia első részeként vált ismertté. Az örökké ambiciózus és munkamániás John nyilván tisztában volt ezzel, így (legalábbis eddig) minden következő Lonely Robot-album jobb lett az előzőnél.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dallista:
1. Airlock
2. God Vs. Man
3. The Boy In The Radio
4. Why Do We Stay?
5. Lonely Robot
6. A Godless Sea
7. Oubliette
8. Construct/Obstruct
9. Are We Copies?
10. Humans Being
11. The Red Balloon
Felállás:
John Mitchell – ének, gitár
Nick Beggs – basszusgitár
Craig Blundell – dob
Vendégzenészek:
Peter Cox (Go West) – ének a 3. dalban
Heather Findlay (ex-Mostly Autumn) – ének a 4. dalban
Rebecca Need-Menear – ének az 5. dalban
Kim Seviour (Touchstone) – ének a 7. dalban
Jamie Finch – gitár az 5. dalban
Nik Kershaw – gitárszóló a 10. dalban
Jem Godfrey (Frost*) – billentyűk az 1. és az 5. dalban, Chapman stick & slide gitár az 5. dalban
Steve Hogarth (Marillion) – zongora és vokál a 4. és a 10. dalban
Lee Ingleby – narráció a 2., 3., 5., 6., 7., 9., 10. dalban és slide gitár az 5. dalban
