Kiadó: Insideout Music
Megjelenés dátuma: 2021. 4. 16.
Produkció: Liquid Tension Experiment
Az album hossza: 61.43 perc
Stílus: Progressive Metal
Értékelés: 8.0/10
A Liquid Tension Experiment egy zenei projekt, amely 1998-ban és 1999-ben két albumot adott ki. Aztán elfogyott az idő, mert a Dream Theater három tagjából és egy King Crimson-tagból álló kvartett egyszerűen nem talált sem időt, sem igazi kapcsolódási pontot ahhoz, hogy újabb lemezt rögzítsen. Pedig a Liquid Tension Experiment szekerét még néhány évig húzták, legalábbis koncertekkel. Amikor Portnoy egy jó évtizeddel ezelőtt otthagyta a Dream Theatert, senki sem sejtette, hogy egyszer csak egyszerre több zenekarba és zenei projektbe is bekapcsolódik. Csak az elmúlt két évben több friss lemezen is feltűnt (Transatlantic, Neal Morse, Flying Colors), a fő katalizátor viszont az volt, hogy idén áprilisban, 22 évnyi várakozás után végre megkaptuk az új Liquid Tension Experiment-albumot, Petrucci különálló stúdióalbumát, amelyen a Dream Theater két alapítója sok év után újra együtt játszott. Végig instrumentális közegben.
A kvartett a visszatérő kérdésre, hogy készítenek-e még valaha Liquid Tension Experiment-albumot, diplomatikusan úgy felelt: „egyelőre nincsenek tervek, de soha ne mondd, hogy soha”. Közben az „LTE3” teljes anyagát tavaly júliusban, „titokban” vették fel a Headquarters stúdióban, ahol egyébként a Dream Theater is dolgozik. Az 1998-as debütálás megjelenésekor elképesztő volt különlegességével, kihívó frissességével és kalandvágyával. Az akkori helyzethez képest ma összehasonlíthatatlanul több olyan zenész van a színtéren, aki úgy játszik, mint a Dream Theater tagjai. Nos, a debütálás utódja, vagyis az „LTE2” a zenei tartalom nagyobb részében lényegében ugyanazt ismételte meg, amit az első lemez elmondott, ezért már nem volt olyan meglepő. Az „LTE3” előtt így elég nehéz feladat állt: hogyan lehet az új anyagon valódi zenei előrelépést bemutatni. Ez tulajdonképpen nem sikerült. Olyan lemezt kaptunk, amely időnként dreamtheateresebb, mint amire számítani lehetett. Várható volt, hogy hangszeresen itt-ott biztosan a Dream Theater világába csúszik át, hiszen a felállás háromnegyede így vagy úgy elválaszthatatlanul kötődik a Dream Theaterhez, és a zenekar hangzásának és stílusának is a pillérei. Mégis arra lehetett számítani, hogy a kvartett jóval kevesebb percet tölt majd a komfortzónában, és több bátor kitörést enged meg magának kísérletező kalandok felé, amelyek a jazzrock-fúzió elemeivel is összeolvadnak, és legalább a nyomát hozzák annak, hogy valahol kihívóan fellazítják az aranzsmanokat. Az „LTE3”-at lelkesen fogadja majd minden Dream Theater-rajongó, és nagyon szívesen hallgatja azok is, akik LaBrie énekével a Dream Theatert is hallgatnák, de az énekes vokális sajátosságai miatt nem teszik. Így az „LTE3” a „progrébarátok” (az igényesebbek) jóval szélesebb körét érheti el, mint egy új Dream Theater-album.
A lemez két legizgalmasabb száma Gershwin „Rapszódia kékben” című művének feldolgozása, amelyet a fiúk elállítóan ügyes kézzel kanyargósan „megszelleműsítettek”, és amely a szellemes trükkök, csínyek és a kvartett tökéletesen működő kémiájának ragyogásában fürdik. Az egyik átvezetésben még Levin „Elephant Talk”-betétje sem hiányzik (valahol a hetedik perc táján). A csapat vörös fonala nem szakad el, miközben a fiúk egymásnak adogatják a főtémát, és labdaként szervírozzák egymásnak ezerféleképpen. Előadói dinamitból, csúcsszintű szórakozásból és állandó hallgatói vonzerőből nincs hiány, a fiúk egyébként ezt a Gershwin-klasszikust már több mint tíz éve játsszák koncerteken. Mindig másképp. Közben Levin is cserélgetett némi hangszert a Chapman sticktől a (klasszikus) basszusgitárig. Az album pontja, ahol végre több jazz és szabadabb kísérletező trükk csillan fel, a Chris & Kevin’s Amazing Odyssey. A szám címe egy több mint húsz évvel ezelőtti anekdotából ered: a zenekar fotósa, mielőtt elkészített néhány promófotót, tévedésből Chrisnek és Kevinnek szólította Portnoyt és Levint. Itt végre kicsit több tér jut Levinnek, hogy felépítse a saját hangzását, amellyel főleg a szám zárórészében dominál, ahol a dal néhány távoli jegyet is felvesz abból, amit Levin a King Crimson zenéjébe visz. Levin ebben a számban egyebek mellett hegedűvonót is a kezébe vesz.
Aztán itt van két szám, ahol a fiúk lecsendesednek. Rövidebbek. Ha a Chris & Kevin’s Amazing Odyssey Portnoyé és Levinéé, akkor a Shades of Hope teljes egészében Rudessé és Petrucciéé, akik könnyed dallamot bontanak ki, amely bármelyik film boldog végének aláfestéseként megállná a helyét. Az album másik nyugodtabb pontja az ambient kitérő, amelyet a Liquid Evolution képvisel. Kivételmesen szép instrumentális, amely megmutatja, hogy a Liquid Tension Experiment egész története nem csupán vágtatás keresztül-kasul, miközben mindkét zsebedből fékezhetetlenül ömlik a hangjegyek tengere. Épp ezt a sebességi „hiperplázia”-pillanatot jelenti be a zenekar az új albumon a szonikusan bravúros nyitó kitöréssel, a Hypersonickal. Ez az a várt dolog, amelyre a projekt rajongói több mint húsz éve vártak. Érdekes, hogy tulajdonképpen ez az egyetlen, amely ebben a módban szól. Vagyis amikor mindent a lehető legnagyobb sebességre teszel fel (hangjegyek és dobütések per időegység), a produkciót pedig az emberi teljesítőképesség határáig hajtod. Ez a szám egy pillanat alatt közvetlen kapcsolatot teremt az első két albummal (például a Paradigm Shift és/vagy az Acid Rain című számokkal). A továbbiakban a kvartett főleg több aranzseri érettséget és remekelést mutat, amelyet az egyéni szinten eltelt évek kreatív-művészi érése során szerzett. A „szonikus tombolás”, vagyis az album nyitószáma, a Hypersonic teljes egészében kifejezetten neoklasszicista stílusban íródott.
A kiváló záró Key To the Imagination főleg az utolsó két harmadában ragad magával, ahol a ritmusszekció kifejezetten dülledt groove-ot épít, miközben a szám törzsét Rudess és Petrucci csínytevései hajtják a tengelye körül. A két zenész rengeteg ihletet merít az arabeszkekből, vagyis a keleti skálákból. Ezzel a számmal a zenekar valamiképp közelít az album nyitányához, a Hypersonic szonikus villámgyorsaságához, és a kör értelmesen bezárul, úgyhogy könnyedén nyomhatod meg újra a „lejátszás” gombot.
Maradt még két szám. A The Passage Of Time úgy hat, mint a Dream Theater „Black Clouds And Silver Linings” albumának „elveszett” dala, csak LaBrie éneke nélkül, a Beating the Odds pedig, főleg Jordan Rudess betétei miatt, valamiféle távoli inspirációt mutat az ikonikus progresszív rock trió, az Emerson Lake And Palmer alkotásai iránt.
Az „LTE3” nagyon is kielégíti majd John Petrucci és a Dream Theater minden rajongóját. Ahogy mondtam, nagyon szívesen hallgatják majd azok, akiknek kicsit nehezebb megbirkózniuk a Dream Theater-albumok énekes oldalával, és csak a teljesen instrumentális sértetlenséget élveznék. Ebből az új Liquid Tension Experiment-albumon természetesen bőven akad. A zenészek hatalmas tapasztalatát, a kiadott lemezek áttekinthetetlen óceánját, és azt a tényt tekintve, hogy mind a négy zenészt nagyon jól ismerjük, és tudjuk, mire képesek, kissé kevésbé lelkesítő, hogy az albumból hiányzik a több kutató merészség, hogy ne mondjam, a kitörések az avantgárd, főleg a jazzes sós terep felé. Vagyis több kiszámíthatatlan sokkszínház. Ezt ugyanis könnyedén megengedhették volna maguknak, így viszont az album kissé túl gyakran téved a komfortzónába, a tagok korábbi, jól ismert zenei megmozdulásaira emlékeztető asszociációkkal.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Hypersonic
2. Beating The Odds
3. Liquid Evolution
4. The Passage Of Time
5. Chris & Kevin’s Amazing Odyssey
6. Rhapsody In Blue
7. Shades Of Hope
8. Key To The Imagination
Felállás:
John Petrucci – gitár
Jordan Rudess – billentyűs hangszerek
Tony Levin – basszusgitár, Chapman Stick
Mike Portnoy – dob
