Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Videó: Primož Novak
Helyszín: Kino Šiška, Ljubljana
A koncert dátuma: 2014. 06. 24.
Először is: amit alig egy hete láttunk a Šiškában, az nem a Death volt. Ez a kultikus formáció, minden idők egyik legfontosabb és legnagyobb hatású metalbandája Chuck Schuldiner nélkül egyszerűen nem létezhet. Az ő hatása nélkül a death metal ma valószínűleg másként szólna, bár ő maga szerényen elhárította ezt a státuszt. Abban viszont nincs kétség, hogy ha a death metal mozgalom „megalapítójának” nem is nevezhetjük, mindenképp azok közé tartozik, akik először életet leheltek belé (héhé), és a műfaj egyik legnagyobb, legtiszteltebb alakja. Másodszor: a Death (DTA) elsősorban olyan projekt, amely Chuck halhatatlan örökségét ünnepli. Benne vannak az eredeti tagok és a zenekar hosszú évek óta menedzsere, Eric Greif (hamarosan az vele készült interjú is olvasható lesz), a projektet Schuldiner családja támogatja, a bevétel egy része pedig a Sweet Relief szervezetet illeti, amely az Egyesült Államokban segít a beteg zenészeknek, akik az amerikai egészségügyi rendszer miatt nem engedhetik meg maguknak a kezelést (Chucknak is segített). De elsősorban a zene beszél, a Death esetében pedig teljes fenségében önmagáért szól. A teremben kifüggesztett vérvörös Death-logó pedig különleges érzést adott, mintha Chuck Schuldiner szelleme élne benne tovább.
Elsőként a kanadai kultikus technikai death metal zenekar, a Gorguts lépett színpadra, akik legalább akkora okot jelentettek a koncertre menésre, mint a fő fellépők. A Gorguts pedig több mint igazolta a magas elvárásokat! A kanadai veteránok a megállíthatatlan Luc Lemay vezetésével a kilencvenes években egymás után adták ki azokat a lemezeket, amelyek ma a technikai, sőt avantgárd death metal alapköveinek számítanak, 2005-ben pedig Steve MacDonald dobos öngyilkossága után szüneteltették a működést. A nyugdíj azonban nem tartott túl sokáig, Lemay hamarosan újra beindította a zenekar fogaskerekeit, és a megállíthatatlan Gorguts-gépezet tavaly kiadott egy kiváló, hihetetlenül erős comeback albumot, a Colored Sandset (meggyőzőerőben mindenképp a Carcass Surgical Steel című comeback lemezének szintjén). A kanadaiak még az új album megjelenése előtt, két éve felléptek a Metalcampen, de a meggyőző koncert ellenére valahogy észrevétlenek maradtak. Ezután már biztosan nem ez lesz a helyzet. A Gorguts a szépen megtelt termet a másfél órásnak éppen nem mondható, de egy jó órás játékidő első felében (végre egy ilyen rangú zenekarnak, még előzenekari státuszban is, megfelelően kimért idő!) a Colored Sands földrengésszerű tételeivel köszöntötte. Már az első hangok is tudatták, hogy nem vár ránk más, mint csontőrlő hang, a lehető legkísérletezőbb death metal részéről; Lemay pszichotikus riffjei, amelyek merész fázisukban szinte pszichedelikus, földöntúli disszonanciát érnek el, az atonális szólók, amelyek klasszikus zeneszerzők, például Sosztakovics, Penderecki és Bartók műveiből merítenek ihletet, a brutális vokálok és az embertelenül igényes dobolás, amelyet a fenomenális Patrice Hamelin (Quo Vadis, ex-Martyr, Cephalic Carnage és Beneath the Massacre) tollpehelykönnyedséggel abszolvált, homokként temette be a termet. Úgy, mint a homok, amely a Colored Sands központi témája, mint a tibeti mandalák, a csodálatos geometrikus alkotások, amelyeket a buddhista szerzetesek homokból készítenek. És amikor elkészülnek, rituálisan megsemmisítik őket. Ha a buddhista tanítás ezt az anyagi életből a szellemi életbe való átmenet jelképének látja, ez párhuzam lehet a Gorguts esetében is, akik aprólékosan kidolgozott elemeikkel túllépnek a zene puszta anyagi létén. A Gorguts a koncertet a Nostalgia, az Inverted és az Obscura című romboló klasszikusok triójával zárta, és bár tény, hogy az ő zenei víziójuk a fülnek, az idegvégződéseknek és az agynak nem éppen a legkönnyebb falat, az, amit a Šiškában mutattak, a technikai death metal totális tökélye volt.
Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen jó látogatottsága nálunk extrém metal koncertnek, ami jól mutatja, mekkora, halhatatlan örökséget hagyott maga után Chuck Schuldiner a 2001-es korai halála után. A valamivel fiatalabb generációk soha nem kaphattak esélyt arra, hogy élőben lássák a Deathet az egyetlen igazi felállásában, így a DTA az egyetlen lehetőség arra, hogy a zenei géniusz nagyságát élőben is újra átéljük. A projekt mostani inkarnációjában ott van annak a felállásnak a háromnegyede, amelyik Chuckkal felvette az úttörő Human (1991) albumot, amellyel a Death valóban elindult a progresszív death metal útján – Steve DiGiorgio (basszusgitár; Testament, Sadus), Paul Masvidal (gitár; Cynic) és Sean Reinert (dobok; Cynic) –, Chuck hatalmas cipőjébe pedig tisztelettel lépett bele Max Phelps (Cynic, Exist). A felálláshoz illően a Human nyitódarabjával, a Flattening of Emotions című rombolóval üdvözöltek minket, amely 23 évvel ezelőtt új fénybe állította a Deathet, és a zenekar útját egészen a végéig meghatározta – komplexebb szerkezetek, fejlett megoldások, változatos ritmusok, ragyogó dallamok és átgondoltabb, társadalomkritikus, introspektív szövegek. A Flattening of Emotions hangosan, energikusan és a hű közönséget egy paranoid skizofrén gondolatainak felhőjébe burkolta, ugyanakkor megmutatta a zenekar első erősségeit és gyengeségeit is. Fantasztikusan teljesített ugyanis éppen Phelps, akinek volt a legnehezebb szerepe, de kiváló játékkal és még jobb énekkel (néhány valóban csúcsminőségű sikollyal) jól megoldotta, ráadásul a BC Rich Stealth gitárral a sziluettje időnként borzongatóan hasonlított Chuckra. Az energikus DiGiorgio (papucsban, héhé) segítségével, akinek basszusvonalai és fretless basszusán a húrok húzogatása újra feltűrték a hajunkat, Phelps elég sikeresen fedte el a Cynic-páros számos hibáját. Masvidal gitárját, illetve őt magát nyilvánvaló technikai gondok sújtották (nehéz volt nézni a színpadon való ugrálását is), a metal egyik nagyobb dobosneve pedig teljesen csalódást okozott. A látványosan megöregedett Reinert olyan volt a dobok mögött, mint egy nagymama, a részek nagy részét teljesen energia nélkül és érezhetően lassabban játszotta, mint az eredetiben.
A koncert első részében a kisebb hibák ellenére, amelyeket a Reinert–Masvidal kaliberű zenészek tényleg nem engedhetnének meg maguknak, borzongást keltett a leprásoknak szóló „himnusz”, a Leprosy masszív riffekkel és Phelps brutális vokáljaival, a felpörgetett Left to Die cupa-cupa dobokkal és remekül elüvöltött szöveggel a haldokló katonáról, a Death egyik legismertebb dala, a Suicide Machine az eutanáziáról szóló zseniális szöveggel („How easy it is to deny the pain of someone else’s suffering”), a baljós gitárok és DiGiorgio szaggatott basszusvonalainak zseniális összjátékával, valamint a Spiritual Healing páros, amely az amerikai evangélikus prédikátorokat kritizálja, akik a saját véleménnyel nem rendelkező bárányokba a sajátjukat oltják, és Isten nevében mosnak agyat (fantasztikusan szólt a robbanó refrén!), és a Within the Mind, amelynél a közönség már a halhatatlan bevezető riffelésnél megvadult, majd az orgazmikus szólónál is. A koncert első részét valahogy az instrumentális Cosmic Sea kerekítette le, utána leereszkedett a vászon, és egy megható videó-tisztelgés pergett a zenekar elhunyt vezére előtt, közben kiáltások és Schuldiner nevének skandálása visszhangzott a teremben. A koncert legjobb része valószínűleg éppen a közepe volt, amikor Reinert helyére (aki közben valószínűleg elment egy négyszeres Whopperért) Hannes Grossman (Obscura) ült a dobok mögé, és az előbbi álmos dobolásnak se híre, se hamva nem maradt, Grossman játéka ugyanis pontos, energikus és igazi bomba volt, főleg mert a srácok végigszáguldottak a fenomenális Crystal Mountain, Spirit Crusher és Symbolic triján, amelyeket Phelps helyett kiválóan elüvöltött egy másik Obscura-tag, Steffen Kummerer (bár a Symbolic elején konkrétan elb*szta). A vérszomjas páros, a Zombie Ritual és a Baptized in Blood „gore festjével” visszavittek minket az Evil Chuck korába, a koncertet pedig a dalok gazdag kincsestárához képest túl hamar zárták a Lack of Comprehension és a Pull the Plug dalokkal.
Soha nem felejtem el, amikor sok évvel ezelőtt egy haveromtól postán kaptam egy csomagot, amelyen nagy betűkkel az állt: God Fucking Stuff Inside. A csomag tartalma egy kazettára átmásolt Symbolic album volt, ami először is lenyűgözött, és azóta is minden alkalommal újra. És minden, amit a Death felvett, valóban god fucking stuff , és bár Chuck öröksége önmagáért beszél, és nincs szüksége megszámlálhatatlan „tribute-ra”, ezek csak a nagyságának és annak bizonyítékai, hogy Schuldiner emléke és mindaz, amit az extrém metalért tett, soha nem fog meghalni. „What has now been days, it seems like years/To stay like this in what I fear/Life ends so fast, so take your chance/And make it last” (Chuck Schuldiner, Leprosy).
Setlist
GORGUTS:
1. Le Toit du Monde
2. An Ocean of Wisdom
3. Forgotten Arrows
4. Colored Sands
5. Reduced to Silence
6. Orphans of Sickness
7. Nostalgia
8. Inverted
9. Obscura
DEATH:
1. Flattening of Emotions
2. Leprosy/Left to Die
3. Suicide Machine
4. Spiritual Healing/Within the Mind
5. Cosmic Sea
6. Crystal Mountain
7. Spirit Crusher
8. Symbolic
9. Zombie Ritual
10. Baptized In Blood
11. Lack of Comprehension
— ráadás —
12. Pull the Plug
Képgaléria
