Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Maribor / Lent festival (Glavni oder) / Szlovénia
A koncert dátuma: 2013. 07. 04.
Látogatók száma: 3500
Jegyár: 20,00€
Új év, új nyár, új Lent festival. Hazánkban nagyjából így forog a világ. A Lent tartja magát. Hagyomány, kultúra, életforma. Minden szempontból gyönyörű fesztivál, és az is marad. A mi büszkeségünk. Ezúttal a szervezők az előadók közé bevágták az Uriah Heep nevét is, és ezzel új tényeket teremtettek, amelyek minden rajongó rockernek legalább egy kötelező programot jelentettek. Az idei Lent legalább egynapos meglátogatását.
Az Uriah Heep 2013-ban két arcát mutatja. Az egyik a dacos, amely mindig elvarázsolja a koncertlátogatót és a legfrissebb stúdiókiadványok fogyasztóját is: a zenekar új fiatalságot él át, művészi-alkotói virágzást, amelynek csúcspontjai az új évezred kiváló színpadi előadásai. A másik arc fiatalabb eredetű. Az Uriah Heep derekasan belebotlott 44. fennállási évébe. Idén sajnos elhagyta őket Trevor Bolder. A zenekar sziklája, oszlopa, aki az „Firefly” (1977) albumtól kezdve kitörölhetetlen bélyeget nyomott az Uriah Heepre (kivétel az ötéves kihagyás az 1983-as visszatérésig), pótolhatatlan tagja volt a csapatnak. Az ő távozásával az Uriah Heep sosem lesz már olyan, mint volt. Méltó csere ugyanis nincs. Azok között a zenészek között kellene keresgélni, akik lábra állították a rockot. John Wetton? Talán, de ez valószínűleg utópia. Azt akarom mondani, hogy az évekig tartó dac lassan beszedi a vámját. Ha az idő foga nem is a legfinomabb csemege, az biztos, hogy lassan belém fúródik. Csendben, de kíméletlenül rág. Az Uriah Heep mostantól kvartett, Bolder helyét pedig ideiglenes légiósként Dave Rimmer (Zodiac Mindwarp) basszusgitáros tölti be. Az Uriah Hep energetikai erővonalai tehát soha többé nem lesznek olyanok, mint voltak. Más oldalról viszont a zenekar új stúdióalbumon dolgozik. Ez azt jelenti, hogy Mick Box, az egyetlen, aki a zenekar összes korszakát túlélte, megőrzi alkotói kondícióját, ami fényes folytatást ígér. Az együttes fennállásának ötödik évtizedében.
Hagyjuk egy pillanatra a filozofálást. Induljunk a Lentre. Uriah Heep Mariborban? A „folyami tutajon”? Álomszerű. A Dráva partja kivirult színpompás sokszínűségében. Az energia már a fesztivál bejáratainál fantasztikus volt. Tele laza arcokkal, örömmel és derűvel. Az Uriah Heep-szuvenírek kínálata ezúttal a jegyeladó konténerben várt ránk. Az Uriah Heep-szuvenírek árai? Nem engednek. Meglepő volt a lelátók telítettsége. Az utolsó sarokig, valójában csak a bal szélen (a színpadról nézve) maradt némi minimális üresség, egyébként zsúfolásig. Az Uriah Heep pontosan abban az órában lépett színpadra, amely a koncertjegyeken szerepelt. Az ismert intróval, amely a zenekar újabb korszakának egyik legjobb dalává, az Against The Odds-szá („Sea Of Light”, 1995) alakult. Ütős riff, amelynek az újabb korszakban nehezen találni alkalmasabb jelöltet egy Uriah Heep-koncert nyitására. Az első pillanattól megragad! És így volt ez az Uriah Heep mariborii fellépésén is.
Kiváló hangzás az egész koncerten. Néha egy hajszállal túl hangos volt Box gitárja, főleg az olyan számoknál, mint az újabb Nail on the Head („Into The Wild”, 2010) – ahol a hard rock riff nyers ütőereje különösen hangsúlyos, egyébként viszont megszokott, ettől a zenekartól már-már elvárt hangzásbéli fantasztikum. Ezen az estén a zenekarnak kedvezett a rendkívüli látogatottság és a színpadról nyíló kilátás. A többség persze nem azért jött a koncertre, mert elsősorban Uriah Heep-rajongó lenne. Az ugyanis azt jelentené, hogy Szlovéniában többéves hagyománya van a rockkultúra egészséges ápolásának, mint Németországban (bár az „dalmát klapák” térhódítása sajnos nem sok jóval kecsegtet). A Lent fesztivál hagyománya miatt jöttek. Itt egyszerűen ott kell lenniük. És hála az égnek. Élvezték az Uriah Heep koncertjét. Minden generáció.
A színpad fapallóra épült, tulajdonképpen a Dráva szabta fizikai törvényeken lebegve! A színpad és a lelátók közé teljesen beszorított parter csak a VIP-belépővel rendelkező „módosaknak” adott helyet. Némelyiküknek becsülettel „ingadozóknak”. Ha addig nem, a közönség a Lady In Black előadásakor egységesen életre kelt. Nem számít, tudta-e ezt a kis apróságot, hogy az eredetit az Uriah Heep játssza. A számot a nép egyszerűen ismeri a rádióból. Bernie viszont „megfiatalította” az érett közönséget, amikor a Nail on the Head előtt megszólította a lelátón ülőket: megkérdezte, szeretik-e a rockot, és megállapította, hogy fáradtnak látszanak. Talpra szólította őket, és diplomatikusan hízelgett nekik, hogy egy pillanat alatt mind harminc évvel fiatalabbnak tűnnek. Az ilyen „virágok” nélkül is, amelyek közben a közönségből részeg egyének „Špileej!” kiáltását lehetett hallani, az Uriah Heep rutinosan rendkívül hiteles és szívélyes kapcsolatot teremtett a közönséggel, amelynek alapvető építőkövei természetesen Bernie Shaw énekes és a gitáros jógi, Mick Box voltak.
A zenekar Trevorral láthatóan többet veszett, mint amikor 2007 januárjában a nyugdíjba vonuló Lee Kerslake helyét Russell Gilbrook vette át. Félreértés ne essék, az ideiglenes segítő, Dave Rimmer (Zodiac Mindwarp) egyébként kiváló basszusgitáros. Lenyűgözött a lágyságával, pontosságával, rendkívül szép, meleg és aktív basszushangzásával, valamint játékának változatos és dallamokban gazdag kiaknázásával, azoknak a nyomán, amit Gary Thain, Trevor Bolder, John Wetton és/vagy Bob Daisley hozott az Uriah Heep esszenciális hangzásába. Mégis. Sem vizuálisan, sem energetikailag nem tudta betölteni az űrt. Színpadi alakja egészen másképp van összerakva, mint Bolderé. Csupán helyettesítő szerepet tölt be addig, amíg a csapat lejátssza a nyár végéig lekötött koncertjeit. Kérdés, hogy az Uriah Heep egyáltalán eldönti-e valaha, hogy az új basszusgitárost állandó taggá teszi. Hivatalosan ugyanis jelenleg kvartett. A legjobb az lenne, ha így maradna. Egy kivétellel. Ha valami csoda folytán újra csatlakozna hozzájuk John Wetton, ami növelné az esélyét, hogy élőben is hallhatunk valaha egy-egy „High And Mighty” (1976) klasszikust.
Bernie ismét kiváló énekteljesítményt nyújtott! A zenekarnak mégis orvosolnia kellett a vokális harmóniák problémáját. Az aranykorban az Uriah Heepnél valamennyi hangszeres játékos kísérőénekesi szerepet töltött be a főének mellett. Kerslake távozása után Gilbrooknak jó sok időbe telt, mire elsajátította ezt a készséget. A mariborii koncert viszont betekintést nyújtott abba, hogyan hajtották végre ebben a tekintetben a sürgősségi intézkedéseket. Mick Box több kísérővokált átvett, még a magasabb fekvésűeket is, amelyeket korábban Bolder énekelt. Box azonban vokálisan nem Bolder, nemhogy Hensley. Rimmer a koncert alatt szinte alig nyitotta ki a száját a mikrofonnál. Így ebből a legújabb felállásból érződött, hogy a vokális harmóniák a főének karakterének színezésében már nem azok, amik még két évvel ezelőtt voltak.
Akárhogy is keresem a szőrszálhasogatnivalót, az Uriah Heep kiváló előadást nyújtott, amely megerősítette, hogy a zenekar még korántsem fog lelépni a színpadokról. Nincs rá ok. Itt van Mick Box a maga szokásos „jógis gyógyításával”. Fantasztikus szólókkal, intenzív gitárfrázisokkal, amelyek a vérbeli aktív hatásra csak az egyedülálló fogásának kombinációjával felelnek. Mick az Mick. Amit látsz, azt kapod. A férfi, aki az elmúlt évtizedben visszafordíthatatlanul a színpad helyettesítő Gandalfjává vált, jobb kezével az energetikai rezgések fluxusát irányította a térbe, és önzetlenül osztotta a varázslatot a közönséggel. A zenekar a setlistben vaskos klasszikusokból álló repertoárt hozott. Valójában a nyári színpadokra megfelelően lerövidítette, kihagyva belőle olyan számokat, mint a Too Scared To Run, a Come Away Melinda és az All My Life, ami bizonyára nem volt ínyére a megrögzött Uriah Heep-rajongóknak, a repertoárba viszont visszahozta a „Sweet Freedom” (1973) lejárt, „farmeres” számát, a Stealin’-t. Mindazonáltal a zárlatot, amellyel a Gypsy és a July Morning klasszikusok fokozatosan a záró csúcspontba vezetnek, az Uriah Heep-es koncertélmény hangulati csúcspontjának lehet tekinteni. A klasszikusok klasszikusok maradnak. 2013-ban is. Még ha ez a zenekar koncertjének több mint huszadik látogatása is. Az hetvenes évek első felének számai, tele úttörő elemmel, egyszerűen nagyobb kifejezőerőt és szélességet hordoznak, mint a későbbi Uriah Heep-anyag.
A zenekar a Free N’ Easy („Innocent Victim”, 1977) alatt szórakoztatja magát a ráadásban. Bevált, már látott. Ezúttal a pasik egyszerűen nem tudtak leállni a gyengébbik nem képviselőinek színpadra hívásával, hogy megpörögjenek az acélosított riff örvényében, amely a hetvenes évek végén még egyszer megpróbálta kijátszani az Uriah Heepnek az Easy Livin’ örökzöld slágerének sikerét. Úgy tűnik, az Uriah Heep el van ragadtatva a szlovén nők szépségétől. Ausztriában ilyesmit nem fogsz megélni. Egész tizenkét lány, csaj, anyuka a színpadon… Ilyet! Még a kötelező Easy Livin’, és az Uriah Heep a „Land Of Hope And Glory” „hazafias dicsőség” felvett outrójának hangjaira elbúcsúzik a Lenttől!
Az Uriah Heep tartja magát. A koncert kiváló volt, megbicsaklások nélkül. Szilárd, koherens, rutinos. A zenekar egyedi, élesen felismerhető, végső alakjának termetéhez és hangjához mérten. Ha addig nem, erre emlékeztetett Lanzon grandiózus Hammond-intrója a kultikus Gypsy és July Morning klasszikusokban. A rock ‘n’ roll kultúra guruai és bölcsei nem adják fel. A színpadi frissesség és forma ismételt megerősítése mellett új albumot is ígérnek, és ez jó jel, amely reménnyel tölt el, hogy az Uriah Heep meséje még korántsem ért véget.
Setlista
1. Against the Odds
2. Overload
3. Traveller in Time
4. Sunrise
5. Stealin’
6. I’m Ready
7. Between Two Worlds
8. Nail on the Head
9. Into the Wild
10. Gypsy
11. July Morning
12. Lady in Black
—ráadás—
13. Free ‘n’ Easy
14. Easy Livin’
Képgaléria
