Legends Of Rock

MEENA CRYLE&THE FILLMORE BLUES BAND:16.30-17.00

Pontosan időben kezdődött! A színpadon megjelentek a helyi osztrák megszállottak, és derekasan meglepetést okoztak az elsőrangú „rhythm n’ blues” tökéletes ismeretével. A karizmatikus, sötét hajú Meena Cryle és kísérőzenekara, a The Fillmore Blues Band együtt egy kiváló, tömör koncertet varázsolt, amelyben Meena uralkodott remek énekteljesítményével és átéléssel, amely egy az egyben Aretha Franklin hangulatát idézte. Az együttes összeszokottságban brillírozott, és kiváló koncerthangzást nyújtott. Engem, mint teljes laikust, alaposan sokkolt, és remélem, hogy sok más turistát is, aki „bevágtatott” isten tudja honnan Ausztriába a Legends Of Rock fesztiválra. Nagyon merész nyitány.

 

NAZARETH: 17.40 – 18.35

Másodikként régi ismerőseink, a legendás rock n’ roll skót hancúrozók, a Nazareth léptek színpadra. Mire ők játszani kezdtek, a nézőtér hihetetlenül megtelt, biztosan vagy 3000 fejet számlált, a nézőtér mögötti gyepen fekvőkkel együtt 4000-et. A Nazareth nem teketóriázott. Először alaposan megtöltötte a színpadot a füst, majd egy kelta intro hangja lopakodott fel rá tipikus felföldi dallamvilággal. A fiúkat a tömeg harsányan köszöntötte, és már csapnak is bele a Miss Misery-vel, amely minden fellépés nyitására nagyon is alkalmas választás. Dan McCafferty és Pete Agnew, a legendák késő ötvenes éveik végén (vagy korai hatvanasaikban, nem?) még mindig nem számoltak le azzal az Ádám bordájából küldött jelenséggel (értsd: nő), amelynek neve időnkénti rosszcsontság, és a set listát is olyan dalok töltötték meg, amelyek a „sárgarépával és bottal” való megszelídítés nyűgeit éneklik meg. A Nazareth rögtön megadta a megszokott, rockeresen felfokozott, nyers és csakis rájuk jellemző hangzást. McCafferty énekében az évek múltával sincs semmi folt. A Miss Misery után Dan bejelent egy dalt, amely 150 éves, és hozzáteszi, hogy abból az időből való, amikor „….when I was beautifull and tall….”, a Nazareth pedig már vágtat is a Razamanazzzal. A This Flight Tonight után lassítottak a tempón, de a hangulat csak nőtt, mert jött a fenomenális Dream On ballada, amelyben Dan abszolút brillírozott olyan előadással, amely minden nehézség nélkül borzongást futtatott végig a testen. Megtört szívek dala… Hogy a Nazareth véletlenül se tűnjön túl komolynak, visszatértek az elsőrangú tréfálkozáshoz, amelyet a Holiday nyitott meg. Dan elmondta róla, hogy az az együttes kaliforniai tartózkodásáról és az ottani élményekről szól, meg arról, milyen érzés, amikor az ember torkig van mindennel. A vidám és féktelen pillanatoknak még nem volt vége, a My White Bicycle pedig felidézte a jól ismert szokásokat, amelyeket a Nazareth Amszterdamból hozott, McCafferty pedig közben tollpihe-könnyű, felföldi táncmozdulatokat is bemutatott. A szám végén Dan nagyot kortyol a műanyagpalackból, és a tettet ezzel a megjegyzéssel kíséri: „This is water! Fish fuck in it!” Kösz a figyelmeztetést, Dan, mostantól megpróbálok vízgőz belélegzéséből élni. A Shanghai’d In Shanghai-ban Jimi Murrison szellemesen megfűszerezte az átvezetést azzal, hogy kölcsönvette a Rolling Stones Satisfaction riffjét, de ez már állandó eleme a Nazareth-koncerteknek. Mindenesetre ismét a nőknél tartunk, ezúttal egyenesen a szemtelenekről van szó! A Whiskey Drinkin’ Woman című dalban, ahol Pete és Dan hajszálpontosra csiszolt vokális duettet nyújtott a refrénben, amely zseniálisan másolta az együttes lemezeinek („bakelitjeinek”) harmóniáit. A reguláris részt a Nazareth a „kutyaszőr” simogatásával zárta („a kutya haja”, ahogy tetszik). McCafferty a dal alatt a kezébe vette a skót dudáját, és ez volt a Nazareth fellépésének csúcspontja. A színpadon a koncert alatt megjelent egy „roadie” is (értsd: az együttes egyik technikai asszisztense), akire az a feladat hárult, hogy minél hevesebben verjen valami tárgyat, amelyből ütős hang jött, tehéncsengő kongására emlékeztetve. Ismered azt az egyedülálló, bizsergetően átható riffet a Hair Of The Dog-ban, ugye? Hehe… és brrrr…. Így rohantak le a legendák a színpadról, de gyorsan vissza is jöttek, és a ráadást a kiváló dobos, Lee Agnew nyitotta, aki egyébként Pete Agnew basszusgitárosnak a fia! A jellegzetes magas homlokáról, amelyet az apjától örökölt, nem lehet nem észrevenni, de fontosabb volt, hogy a srác energikus dobbevezetőt nyomott, amelyhez hamarosan basszusgitáron csatlakozott az apja, és pár pillanatig így, közös ütemben „dögönyözték” együtt a színpadot, aztán amikor a Nazareth ismét kvartettként állt a színpadon, új fejezetet nyitottak a nőkről, pontosabban az „éjszakázóról” (Night Woman). Ez mindenesetre ismét alaposan talpra állította a közönséget. Még erőteljesebben dobogott a nézősereg, amikor a Nazareth zárásként eljátszotta legnagyobb slágerét, a Love Hurts-t, amelyben az együttes megint megmutatta, mennyire uralja a többszólamú éneklést a vokálokkal, és amelyben egyszer s mindenkorra a páratlan énekes, Dan McCafferty dominált felejthetetlen hangjával. Ma is úgy sikolt, mint transzban, és felszínesen szólva a „Janis Joplin férfibőrben” jut róla eszembe! Hibátlan! A Nazareth is hibátlan! Az emberek láthatóan eufórikusak voltak. Túl rövid volt! Szlovének kis csapata az első sorban, akikkel együtt osztoztunk a minibuszon Ljubljanától Wiesenig (értsd: „ringatózás Ljubljanától Wiesenig”), amelynek a nagy, rettenthetetlen koncertvezér, a „Concert Freak” parancsnokolt, például vele együtt kipirult, verejtékes arccal állt ott, és nem titkolta orgazmikus feltámadását, hogy épp most gázolt át rajtuk az első világháborús rock n’ roll mozsár nagyágyúja, amely alaposan lebombázta őket egyedülálló rock n’ roll bombákkal. Ezeket a mesteri bombákat az ósdi, rutinos, jó öreg Nazareth még ma is hatékonyan, tömören és velősen osztogatja.

 

1. Intro

2.  Miss Misery

3. Razamanazz

4. This Flight Tonight

5. Dream On

6. Holyday

7. My White Bicycle

8. Shanghai’d In Shanghai

9. Whiskey Drinkin’ Woman

10. Hair Of The Dog

—ráadás—

11. Night Woman

12. Love Hurts

 

WISHBONE ASH: 19.10 – 20.00

Izgatottan vártam a Wishbone Ash-t, mert élőben még sosem volt alkalmam látni őket. Na jó, nem teljesen igaz. Ott volt a „Twin Barrels Burning” turné és a Hala Tivoli 1982-ben, amikor a Wishbone Ash-sel Trevor Bolder játszott, akiről az Uriah Heepnél lesz szó, de akkor a szüleim élve megnyúztak volna, ha 12 évesen megszököm egy rockkoncertre. Wishbone Ash! Egy igazi amulett! Az együttes egyetlen eredeti tagjának, Andy Parker gitárosnak/énekesnek a kezében a Flyin’ V is újra meg újra amulettre emlékeztetett. A kvartett először azzal terelte magára a figyelmet, hogy érdekes hangolási módszert választott. A „hangolásról” ugyanis maguk a zenekar tagjai gondoskodtak. Először Muddy Manninen és Andy Parker megütött egy tercharmónia-motívumot, és a nép már azt hitte, hogy tényleg elkezdődött a koncert. A srácok pár másodperc után abbahagyják. Parker rábólint a kollégájára. Mehetünk tovább. Jönnek a többszólamú harmóniák. Ugyanazon az elven. Néhány dallamos „szótag”, és a fiúk készen állnak. Egy percre leteszik a hangszereket, majd újra fent vannak. Most már komolyan megy. Az első szám egy instrumentális. Ez megmutatta a Wishbone Ash minden jellegzetességét. A kettős gitáros tercharmóniák mesterei, és az instrumentális szinte sírt attól a jellegzetes melosztól, amelynek a Wishbone Ash az úttörője. Kiváló hangolás. Nyugodt, békés. Mindenekelőtt nyugodt. Azt mondanám, visszafogott kezdés, de a második számnál már átmelegedtek, és „magasabb fokozatba” kapcsoltak. Következett egy dal a most megjelent „Clan Destiny” (2006) című stúdióalbumról, a Healing Ground, és ebben a mostanra leülő Muddy Manninen a térdére fektette a Gibson Les Paulját a szóló alatt, mintha csecsemőt venne ki a bölcsőből, és kicsit dédelgetné, ráadásul ujjvédőt is húzott, és hosszú „slide”-okat vont végig a nyakon a steel pedal gitár játékstílusában, ami nagyon vonzó színpadi húzásnak bizonyult. A „parterben” jóval kevesebben voltak, mint a Nazarethen. Valamivel 2000 alatt. Sőt, ennél is több. Az egész sokkal nyugodtabb volt. Persze. A Wishbone Ash teljesen más energiát hozott a színpadra. A megvadult, megszelídíthetetlen Nazarethtel ellentétben a Wishbone Ash a tökéletes hangzásra és a jóval kifinomultabb koncerthangzásra törekszik, főleg az anyagának hibátlan előadására koncentrál, nem annyira a bulira és a tömeg felkorbácsolására. Ezért a zenekar és a közönség kapcsolata is teljesen más volt, és a mai Nazarethtel ellentétben a mai Wishbone Ash sokkal rosszabbul érzi magát a fesztiválokon. Úgy tűnik, elfelejtették, mit jelent igazi „arena bandnek” lenni, hiszen a hetvenes éveket messze maguk mögött hagyták, és teljesen beletörődtek a klubzenekar szerepébe, amelyet többnyire a mai idősebb „öregurak”, a velük egykorúak látogatnak. Más szóval olyan érzése volt az embernek, mintha a zenekar nem tudná vagy nem akarná kihasználni a nagy színpadot, vagy nem akarna valami „őrültséget” csinálni, ami tetszene a színpad előtt álló, vásott és felajzott rockereknek, akik az egész koncert alatt erre vártak. De jel nem jött, és a tömeg „feedbackje” is szánalmas volt emiatt a koncert alatt. Sőt, a Wishbone Ash még kicsit tovább húzódott vissza a színpadon, és mindenki a saját hangszerébe temetkezett. Mindazonáltal! Az igazi rajongók és a szakértők megkapták, amiért jöttek. Mert az „Argus” (1972) lemezről következett a The King Will Come, utána pedig a Warrior, amely mind közül a legjobban lángolt a proto-power metal riffjével, és a tömeg is végre intenzívebben bekapcsolódott a zenekar előadásába. A hangzás pontos volt, ahogy már említettem. A Wishbone Ash hihetetlenül aprólékosan precíz. Többszólamú harmóniák a refrénekben, gitáros tercek. Az a varázslat fellobbant a színpadon, az ő megismételhetetlen varázsuk, közel az Uriah Heep „Byron-korszakbeli” varázsához, misztikus beütéssel, amit Andy Parker hangjának sajátos színe egészít ki. Itt emelkedett fel a Wishbone Ash show-ja. Jött a Tales Of The Wise („Illumination”, 1996), utána pedig az Almighty Blues („Bona Fide”, 2002) lepett meg minket, amelyet kifejezetten koncertnyitásra szabtak. A nép még egyszer intenzívebben ringatózni kezdett, és topogott abban a ritmusban, amelyet most már határozottabban a Wishbone Ash diktált. A nyolcadik és egyben utolsó (!) szám a Time Was volt („Argus”, 1972). A hihetetlenül hűvös fogadtatás nyilván közrejátszott abban, hogy a Wishbone Ash gyorsan lepakolt a színpadról, és így, mindössze alig 50 perc show után magára hagyta a tömeget, és azon az estén soha többé nem tért vissza a színpadra, hogy legalább egy ráadást eljátsszon. Szomorú, halvány benyomást hagytak maguk után, és sokan csalódottan zsörtölődtek és méltatlankodtak emiatt a hozzáállás miatt! A Nazareth tönkretette a Wishbone Ash-t! Úgy éreztem magam, mint egy hideg zuhannyal leöntött kiskutya, és nem tudtam magamhoz térni a Wishbone Ash fellépése után. Puszta, kopár rutin! Úgy tűnik, majd egy önálló turnén kell megnézni őket, ha valahol Németországban lesznek, Ausztria láthatóan nem az ínyük szerint való, hiszen kifejezetten egzotikusan hatottak. Sokan már a koncert alatt érdektelenül elhagyták a helyszínt, és a közeli sátorban inkább lehúztak még egy korsó sört, ami azt bizonyítja, hogy a Wishbone Ash Ausztriában ma tulajdonképpen mélyen elfeledett, leírt zenekar. Kár, nagyon kár.

MELANIE: 20.30 – 21:35

 Teljesen más képet mutatott a színpad előtti tér közvetlenül Melanie fellépése előtt. Ő volt a nagyon várt vendég. Legalább 4000 fős tömeg várta lázasan a fellépését. A hölgy, aki mára szépen benne jár a korban, semmiképp sem vetette le magáról a „flower power” viseletét, színpompás takaróba burkolózva, ölében folkgitárral lépett a színpadra a kísérőjével, aki Beau-val (a Beautifull rövidítése) segített neki az akusztikus gitár húrjait nyúzni. A kis álmos Wiesenben egy pillanat alatt minden a helyére került, amint Melanie kinyitotta a száját. A koncertet ugyanis a Beautifull People című számmal kezdte. Az emberek spontán kitörtek, és hatalmas tapssal és kiáltásokkal köszöntötték a hölgyet. Melanie az előadásban különösen megtette a magáét, és a hangja felejthetetlen volt. Ennyi év után egyenesen fenségesen, sőt áldottan felejthetetlen. Erős, szó szerint olyan, amely villámcsapásként ér, és egyenesen a lényeg magjába talál. Úgy tűnt, ez a hang betonon is átvágna, főleg azzal az érzelmességgel és sajátos bájjal, amely Melanie-t díszíti. Érezni lehetett, mennyire tele van lelkesedéssel, mennyire boldog, hogy újra színpadon van, hogy megoszthatja az örömét az emberekkel, hogy nagyon kívánják az emberek, és hogy az egész közönség száz százalékig mellette áll. Következett a Rock N’ Roll Heart, majd a Nickel Song, amelynél a tömeg különösen fellángolt. Az osztrákok minden szám után lelkesen köszöntötték Melanie-t, és a szünetekben mindig igazán hevesen reagáltak, ami döbbenetes volt azok után a közönyös fogadtatás után, amelyet a Wishbone Ash kapott. Nyilván Melanie a „nép választottja”, a „nép hangja”, a „nép vágya”!  A hölgy olyan tollpihe-könnyedséggel hódította meg a tömeget, hogy igazi élmény volt végignézni, és részese lenni Melanie és a közönség egyedülálló találkozásának, mondhatni összeolvadásának. Jött a Jammin’ Alone, utána a Smile, amelyben a tömeg újra aktívabban bekapcsolódott az éneklésbe. Aztán Melanie egy kicsit pihent, Beau pedig eljátszotta a Malaguena rövidített változatát. A hangulat a Ruby Tuesdayre ismét eggyel följebb ugrott. Utána az I Tried To Die Young és a Look What They Done To My Songs következett, zárásként pedig még a Peace Will Come. Ez alatt a dal alatt sötétkék fény öntötte el a színpadot, anélkül, hogy reflektorok világítottak volna a tömegre. Ez az előadás erős benyomást hagyott maga után, amely nem állt messze attól, hogy ha Melanie „odacsap az asztalra”, hogy béke lesz, akkor már semmi kétség nem maradhat, amely szembeszállhatna azzal a ténnyel, hogy erre a megvadult emberi fajra, amely önpusztító viselkedésre van ítélve, talán egyszer mégiscsak rátalál az ész. Melanie a fesztivál kivételes pontja volt! Igazi halogénizzó! A megrögzött rockereknek talán kissé sok volt, de hihetetlen volt, hogy Melanie ma is mennyire népszerű Ausztriában, és hogy a nép mekkora hévvel szurkolt végig a fellépése alatt. Az energia grandiózus volt! A koncert után Melanie az emberek közé jött, pontosabban magához a standhoz, ahol a „merchandise” volt (értsd: pólók, CD-k és egyéb „hivatalos” zenei kacatok árusítása), és nagylelkűen dedikálta a CD-ket, amelyeket hűséges rajongói nyújtottak elé. Ha szavazni kellene, ki a nap legkedveltebb fellépője, Melanie valószínűleg könnyedén elvinné ebben a kategóriában az első helyet!

 

URIAH HEEP: 22.20 – 23.40

Aaaaaa!!! Még mindig fanatikus Uriah Heep-rajongó vagyok, annyi millió kilométernyi koncerttapasztalat után is! De amikor felforr a vér az ereidben, tudod, hogy kedvenc zenekarod koncertjére érkeztél. Épp most futott végig rajtam a hideg, ahogy eszembe jutott az újabb felejthetetlen találkozásom az Uriah Heeppel Wiesenben! Az Uriah Heep lépett fel ötödikként, és a feladatuk az volt, hogy visszaadják a „Legends Of Rock” fesztivál nevének igazi jelentését. Az Uriah Heep régi ismerőse Wiesennek, Ausztriában nagyon kedvelt és megbecsült, hogy ne mondjam, igencsak tisztelt zenekar. A színpad előtti tér ismét fenomenálisan tömött volt, és ez igazi rohamot ígért!!! So Tired, és már itt is vannak! A So Tireddel meglepték a közönséget, hiszen a „Wonderworld” (1974) egyik leggyengébb pontjáról van szó, és nem éppen a legszerencsésebb választás egy koncert megnyitására. Talán a Heep azt akarta üzenni, hogy egy kicsit fáradtak, és már mindenből jóllaktak. De ez szó sem lehetett! Mindenesetre az én alantas elemző megjegyzésemet egyáltalán nem lehetett érezni, mert a tömeg szó szerint a eufórikus lelkesedés szárnyain vitte a zenekart a Heep-koncert nyitódalán át. Az nyitással kapcsolatos siránkozásomat aztán rögtön el is nyomta a kivételes AOR-dal, a Cry Freedom („Raging Silence”, 1989), amelyben Bernie Shaw először jelezte, hogy „ördögi” énekessel van dolgunk! A harmadik szám valóságos sokk volt, mert a Heep egy John Lawton-korszakbeli dalt választott, amely bármelyik énekesnek hatalmas falat, akármilyen „edzett” hanggal vagy született énekérzékkel rendelkezzen is. A Faling In Love („Fallen Angel”, 1978) energiával töltötte meg a teret! Utána a srácok szünet nélkül váltottak a páratlan Words In A Distance-re („Sea Of Light”, 1995), ahol ez az energia csak tovább fokozódott, és a koncert most már igazán lángra kapott! Az Uriah Heep úgy lépett színpadra, ahogy már régen nem láttam! Tavaly a Faaker See melletti Biker’s Festen a színpad csaknem tíz méterre volt a közönségtől, tavalyelőtt a müncheni Carl Orff Saalt az Uriah Heep akusztikus turnéjának bérletes nagymamái töltötték meg, 2003-ban a Heep a felényi közönség előtt játszott a müncheni Muffathalléban, 2002-ben pedig Olaszországban (6.7.2002, Riolo Terme), ahol a Heep nem lobban úgy lángra, mint a germán népek földjén. Most viszont minden ideális volt. Emberekkel teli tér, a tömeg közvetlenül a színpad előtt. A táncoló közönség látványa felrázta a zenekart, és az teljes lendülettel vágott bele. Még Trevor Bolder is végrehajtott néhány lendületes mozdulatot, főleg villámgyors basszusgitár-futamai közben, amikor igen energikusan húzta végig a „licckeket” a húrokon. Éppen Bolder a legjobb mérőeszköz a zenekar általános közérzetére és a színpadi összhangra. Bolder most „komolytalanul fergeteges” volt, ahogy már régen nem láttam, és ez azt jelentette, hogy a többiek egyenesen 200 km/órás tempóban vágtatnak a színpadon. Box folyamatosan „jógás” mozdulatokkal szórakozott, élvezte a tömeg felé áradó energiát, és hihetetlenül élvezte azt is, ahogy az első sorokban a rajongókat ugratta a pengetők szétosztásával. Mindenesetre ő az a gitáros, aki a legszebben dobja el a pengetőt, hogy az pont a megfelelő rajongó kezébe kerüljön. A zenekar kiváló volt. Megint hibátlan. Talán Lee a Stealin’ elején a háttérben Shaw énekét egy hajszállal mélyebb hangon kísérte a kelleténél, de ennyi volt az egész. Az Uriah Heep védjegyei ismét teljes, jól ismert fényükben ragyogtak. A finnyásabb hallgatóknak az Uriah Heep a setlistjében meghagyta az If I Had A Time és az A Year Or A Day klasszikusokat, és a Between Two Worlds-szel („Sonic Origami”, 1998) bebizonyította mai alkotóerejének felbecsülhetetlen erejét. Egyébként az egész setlist igazi „power” fellépésre volt szabva, így a zenekar egy óra húsz perc alatt gyakorlatilag a slágerek javát és néhány legismertebb dalát lejátszotta. A hangzás makulátlan volt, az összjáték csúcsminőségű, a többszólamú vokális harmóniák tökéletes kivitelezése pedig egyenesen elállította a lélegzetet. A slágerek közül nem hiányzott a Free Me sem, amelynél Shaw arra biztatta a közönséget, hogy a lehető leghangosabban énekeljen együtt a Heeppel, utána pedig a páratlan The Wizard következett. Mint mindig, a hangulat a második részben érte el a csúcspontját, amikor a Heep a vágyakozó Sunrise-zal kezdett, utána az obskúrus, megvadult Gypsy-vel őrjöngött – ennek elemi heavy metal riffjének nem lehet ellenállni –, majd tiszta, fehér fény öntötte el a teret, ahogy Bernie leült az egyik monitorra. Természetesen. Jött a July Morning, és az este valóban egy új júliusi reggel felé hajlott. Box ebben a dalban különösen kitűnt átélt „wah-wah” szólózásával. A srácok végül „odapörkölték” az Easy Livin’-et, és a vad záró tánc garantált volt. A Heep köszönte a népnek, és elhagyta a színpadot. Rögtön vissza is jöttek. Az idő beosztása miatt szorult a hurok! Mick Box így megkérte a közönséget, hogy a zenekar még egyszer felkéri a jelenlévőket, csatlakozzanak hozzájuk még egy klasszikus előadásához. Akusztikus gitárt tartott a kezében, ahogy előtte Melanie, akinek Mick ez alkalomból hálás szavakkal mély főhajtást mutatott be, mert nem tudta túlszárnyalni az énekét. A talány gyorsan megoldódott, és a Lady In Black köszöntötte az embereket! Természetesen hangosan és együtt kísértük Shaw-t és társait a színpadon, a meghatóan pozitív rezgésekkel és őszinteséggel teli finálén át, amelyet az Uriah Heep magában hordoz. A Lady In Black után persze jól jött volna még a Look At Yourself vagy a Bird Of Prey, de ilyesmire már nem maradt idő.

Az Uriah Heep setlistje:

1. So Tired

2. Cry Freedom

3. Fallin’ In Love

4. Words In A Distance

5. Stealin’

6. If I Had A Time

7. A Year Or A Day

8. Between Two Worlds

9. The Wizard

10. Free Me

11. Sunrise

12. Gypsy

13. July Morning

14. Easy Livin’

—ráadás—

15. Lady In Black

 

KEITH EMERSON BAND: 0.30 – 2.00

(A cikk szerzője: Peter Podbrežnik)

Az Uriah Heep után végre sorra került a legendás trió legfontosabb tagja is, amely a progresszív rockot talpra állította, és a szélesebb tömegekhez is eljuttatta. A progresszív rock „három szent királyáról” beszélek: Emersonról, Lake-ről & Palmerről, akik 1998-ban nézeteltérések miatt (ismét) külön utakra tértek. Míg Lake mostanában főleg Nagy-Britannia területén mozog (tavaly elmaradt a kontinentális európai turnéja), Palmer pedig tavaly Bécsben járt, és állítólag remek benyomást tett, addig a billentyűs varázsló, Keith Emerson végre a szokásosnál valamivel közelebb bukkant fel. Nem egyedül, hanem egy zenekarral, amelyben négy kiváló muzsikus állt a színpadon. Bevallom, a fellépése előtt, az első Emerson-koncertem előtt nem voltak nagy elvárásaim, fogalmam sem volt, milyen formában lép majd fel. Az elvárásaim inkább pesszimisták voltak, egy ponton már azt képzeltem, hogy teljesen egyedül jön ki, számtalan billentyűjétől körülvéve, és csak a 20. század klasszikus zeneszerzőinek műveit játssza, ide-oda beleszőve a saját feldolgozásait. Áhítattal reméltem, hogy ha jó kedve van, talán egy-egy ELP- vagy The Nice-klasszikus is eszébe jut. Emersont tehát teljesen rosszul képzeltem el, zenészként és személyiségként egyaránt. Valószínűleg félrevezettek a régi ELP-koncertfelvételei is, ahol nemcsak gyorskezű mesterként, hanem rendkívül energikus és szeszélyes zenészként is megmutatkozott.

Éjfélkor, amikor a legyőzhetetlen Uriah Heep elhagyta a színpadot, és a roadie-k nekiláttak mindent előkészíteni a maestro fellépéséhez, már éreztem, hogy ez lesz a fesztivál csúcspontja. A hammondorgonái és a modern szintetizátorai már a helyükön voltak. Aztán megjelent a színpadon egy hatalmas doboz, tele színes kábelekkel és billentyűkkel, amelyről rájöttem, hogy egy moog modular, amelyet Emerson nagyjából 1973 óta használ a színpadon. Ez a gigantikus játékszer kissé felidézte Emerson extravagáns fellépéseit a ’60-as és ’70-es években, amikor a felszerelését három teherautón szállították, ő pedig a számok között késeket szúrt a hammondorgonájába, a levegőbe emelkedett játék közben, a végén pedig kötelezően szétzúzta az orgonát. Ilyesmire persze már nem lehetett számítani, hiszen Emerson is régen a brit társaság kifinomult tagjává vált, aki szívesen szürcsöli a délutáni teát a királynővel.

0:30-kor Emerson és zenekara, amelyben rajta kívül még egy gitáros/énekes, egy dobos és egy basszusgitáros volt, kivonult a színpadra. Emerson ősz, de hosszú hajjal, még mielőtt játszani kezdett volna, vitálisnak tűnt (a 70-es évekbeli glam imidzséből is megőrzött valamennyit). Amikor megtekerte a gombot a moog modularán, és az elektronikus hangokat csalt elő, minden tekintet rászegeződött. Bevallom, először azt hittem, valami baj van, mert Keith és a zenekar tagjai is csillogó szemmel mosolyogtak, és fejüket csóválták. Egyszer csak felismertem azt az elektronikus effektet, amely a felejthetetlen ELP sci-fi eposz, a „Karn Evil 9” bevezetője volt (pontosabban az 1st impression part 2 szakasz) a felejthetetlen „Brain Salad Surgery” (1973) albumról, és a zenekar azonnal belevágott. A figyelmem érthető módon az idő nagy részében Emersonra irányult, aki ennyi év után is alig vesztett a sebességéből és a billentyűs hangszerek feletti uralmából, és könnyedén játszott egyszerre két hangszeren. Az énekes-gitáros Marc Bonilla rrákezdett a felejthetetlen sorokra: „welcome back my friends to the show that never ends…” A hangja szokatlanul hasonlított Lake-ére, így néha azt hittem, a „igazi” ELP-koncerten vagyok. Rendkívüli vokális hasonlóság, kicsit még a külseje is. Ami viszont a gitárjátékot illeti, ott Bonilla minden ízében lekörözi Lake-et. Ez persze kissé igazságtalan megállapítás, hiszen Bonillának a kiváló basszusgitáros, Phil Williams is társa volt, míg Lake mindkét hangszerért felelt, főleg a basszusért. Williams is kiváló zenész, aki gyakran játszik basszust úgy, mint gitárt, ezt rövid szólójában is megmutatta. Keith ezután bemutatta a zenekart, és jött a nagy meglepetés: egy szám, amelyet az ELP sosem játszott élőben, a „Living Sin” (Trilogy, 1973). Bonilla a saját énekstílusából is belevitt valamit, néhány új gitáraranzsmánt is hozzáadott, és a szám sokkal keményebben szólt, mint az eredetiben. A „Trilogy” album a „Hoedown” című instrumentálissal folytatódott (eredeti: A. Copland), ez egy újabb ELP-klasszikus, amelyet Emerson remekül kiterjesztett, miközben végig az eredeti motívumhoz tartotta magát. A koncert összes előadása közül éppen a „Hoedown” szólt a legközelebb a stúdióverzióhoz. A „Trilogy” számai kifejezetten koncertelőadásra születtek, mert az ELP kompaktabb művei közé tartoznak. Aztán jött még egy meglepetés. Lake halhatatlan balladája, a „Lucky Man” (Emerson, Lake & Palmer, 1970), egyébként a zenekar legnagyobb slágere. Bonilla teljesen új aranzsmánokat adott a számhoz, ami mélységet kölcsönzött neki. Különösen lenyűgözött az űrbeli gitárszólója és Emerson meghosszabbított szólója a végén. Kétségkívül olyan verzió, amely kidolgozottságban és aranzsmánokban felülmúlta az eredetit, bár az énekes ezúttal vokálisan valahogy nem tudta teljesen megidézni Lake eredeti varázsát. Aztán Keith bejelentett egy nagyon régi, még 1968-as szerzeményt. Rögtön világos volt, hogy egy The Nice-klasszikusról van szó. Jött az „America”, a The Nice népszerű száma, amely arról híres, hogy Keith sok évvel ezelőtt tüntetésként elégette közben az amerikai zászlót, és emiatt egész 25 évig nem léphetett fel a királyi filharmonikus csarnokban. Most persze a fellépés a legkisebb incidens nélkül zajlott le, Emerson pedig tökéletesen bizonyította a klasszikus aranzsmánok feletti uralmát, Bonillával ketten egy ponton szájharmonikához is nyúltak. Keith később ügyes fordulattal átvezette a szerzeményt a „Rondóba”, ahol egy hordozható szintetizátor segítségével komikus „párbajjal” ugratta Bonillát. Ezután az következett, amiben a koncert előtt végig csendben, áhítattal reménykedtem: az egyik legjobb szerzemény, amit emberi elme valaha alkotott. A fantasztikus „Tarkus” (1971) szvit, amely több mint 20 perces hosszában a atomháború utáni visszafelé zajló evolúció történetét meséli el, amikor a gépállatok vették át az uralmat, és a páncélos-tank Tarkus megkezdte kíméletlen hadjáratát. Amikor Keith a hammondorgonán elkezdte játszani az „Eruption” bevezetőjét, végigfutott a hideg a hátamon. Ebben van ugyanis az a híres szólója, amely a billentyűsök egyik legjobb és legnagyobb hatású instrumentális alkotásának alapja. Bonilla ott is gitárszólókat tett hozzá, ahol az eredetiben nincsenek, az eredetiben ugyanis csak az egyik részben van gitár („Battlefield”), ő viszont szinte végig egyenrangúan kísérte Keitht. Amikor jött a halhatatlan „Stones of Years” rész, Bonilla ismét Lake ikertestvéreként szólt. A „Battlefield” részben pedig a híres Pink Floyd-os szólóval ismét magára vonta a figyelmet. Egy ponton a dobos, Pete Riley is kapott egy szólószakaszt, és bebizonyította, hogy rendkívül szilárd „csere” Palmer helyett. Amikor a végén Keith hammondszólója fölött megismétlődött a főmotívum (Aquatarkus), és ezzel véget ért az egész szerzemény, Emerson a szememben végleg megerősítette a hírnevét, és bebizonyította, hogy ennyi év után is a legjobbak között van a szakmában. Így megéltem az eddigi egyik legfenségesebb koncertpillanatot, amelyet szavakkal nem lehet leírni. A „Tarkus” nemcsak teljes egészében elhangzott, hanem egészen tíz perccel meg is toldották. Jött, látott, győzött – a „Tarkus” számomra nemcsak Emerson fellépésének, hanem az egész fesztiválnak a csúcspontja volt. A zenekar rövid szünet után visszatért ráadásra. A moogon felcsendültek a fanfárok, és jött a „Fanfare for a Common Man” (The Works – Vol. 1, 1977), amely nélkül nem megy. Általában vagy a koncert elején, vagy a végén játsszák. Emerson végig ügyesen szőtt bele motívumokat a legkülönfélébb zenei forrásokból, a rocktól a klasszikusig. A hallgatók az egyik motívumban rögtön felismerték a Van Halen „Jump” című számát (az ő lelkesedésük leírhatatlan volt), továbbá egy ismert Bach-szimfóniát, A dongó repülését és egy részt a „Nutcrackerből” (a The Nice/ELP-verzióban „Nutrocker” a címe). Eközben Keith a billentyűzés legkülönfélébb módjait mutatta be, köztük a billentyűzet túloldaláról való játékot is. Ez a verzió is érezhetően hosszabb lett. Ezzel véget is ért a fellépése.

Emerson fellépése valóságos mennyország volt minden progresszívrock-rajongónak. A hangzás nagyon jó volt, Emerson billentyűit meglepő módon nem tolták túlságosan előtérbe, így az összes többi hangszer tisztán kivehető volt, a fellépés pedig a várakozásoknak megfelelően profi szinten zajlott, az egyes zenészek rendkívül összeszokottak és tele voltak energiával.

Emerson az energikus és profi fellépésével megerősítette, hogy ennyi év után is a profi billentyűsök megtestesítője, bár néhányan a koncert előtt már le akarták írni. Még mindig igazi gyorskezű varázsló és kivételes virtuóz, aki három ujjal kifejezetten játszi könnyedséggel püföli a hammondot, az elektromos billentyűket és a moog modulart. Csak ritkán fordul elő, hogy egy-egy motívumnál kicsit késik. Végül is ő is csak ember. Maga köré a zenekarba fiatalabb, tehetséges zenészeket gyűjtött, akik minden bizonnyal jelentősen hozzájárultak a feltámadásához. Ez kétségkívül az egyik legjobb fellépés volt, amelynek eddig tanúja lehettem. Emerson a fellépésével egyszerűen teljesen elhomályosított minden előtte játszó zenekart. Igazán megismételhetetlen éjszaka volt. Remélem, azok is osztani fogják a lelkesedésemet e nagy zenész iránt, akik a következő fellépésein látják majd

 

A Keith Emerson Band setlistje:
1. Karn Evil 9 (1st impression part 2)
2. Living Sin
3. Hoedown
4. Lucky Man
5. America/Rondo
6. Tarkus

—ráadás— 
7. Fanfare For A Common Man