Szerző: Sandi Sadar Šoba
Helyszín: Ljubljana, Szlovénia, Klub K-4
A koncert dátuma: 2006. 11. 22.
Látogatók száma: 100
Jegyár: 1500 SIT (7€)
A csütörtöki esős délután ugyanilyen depressziós, esős estébe fordult, de az eső nem tudta lemosni azt a pozitív hangulatot, amely a vagy százötven-kétszáz kíváncsi lelket átjárta, akik este tízkor kezdtek gyülekezni a K-4 klub előtt, ami a nyolcvanas években a punkszíntér legendás búvóhelye volt. Az idők sokat változtak. Az analóg technika, a verejték és a gitár-dob sortüzek helyett ma elektronikus ritmusok dübörögnek a Štirkából. Már csak ilyen, felesleges a régi időkről beszélni. A fejlődés ment tovább. Azért jöttünk, mert a színen a rámenős fiatalok, a kemény ritmusok és a szép ének ígéretes szakértői, a Father léptek fel. Előttük viszont valami házit ígértek: egy zasavjei hardcore négyest, a Ragespectet, a fiatal, meglehetősen ismeretlen, de annál őszintébb és robbanékonyabb bandát.
A klubba érve minden szomjúságérzetet el kellett oltani. A hangszórókból gondosan válogatott metálklasszikusok szóltak: Slayer, Iron Maiden, közte egy kis tömegbarát Dimmu Borgir, aztán Black Sabbath és mások. A színpad még üres volt. A teremben vagy húsz megszállott őrizte a legjobb hangot és rálátást kínáló rajthelyét. Még várni kellett egy kicsit. Tizenegykor aztán történni kezdett valami. Eljött az ideje, hogy tisztelettel adózzunk a dühnek. Megtörtént a zasavjei HC, a Ragespect! (a koncertjükről külön cikkben olvashattok)
Jöhetett a sör és a vásárlás. Az előtérben a Father pólói voltak kirakva: formára elég fejlettek, esztétikailag csiszoltak. Igazából egyáltalán nem nehéz elhinni, hogy a srácok a külföldi betörést tűzték ki célul, és olyan irányt jelöltek ki, amelyen a kívánt célig sikeresen el is jutnak. De nem csak az számít, hogy egy zenekar jól néz ki. A minőség és a tartalom a fontos. Nagyjából éjfél volt, talán egy perccel kevesebb. Bevezetőül gyengéd gitárcirógatás és fokozódó ritmus. A Father újra itt van! A hangszeres csúcspont akkor indul, amikor a színpadon mélyen guggoló többiekhez csatlakozik Mihael Prosen, a karizmatikus énekes, aki megszállott tekintetével, energikus, kristálytiszta és olykor éppen megfelelően rekedtes hangjával teszi teljessé a zenekar kémiáját. „Inspirita”. Mindannyian egy szellem vagyunk. Mindannyian egyek. Az utolsó akkord után bőgő üdvözlés a tömegtől. A mágnesesség, amit az első daltól fogva éreztünk, szinte hihetetlen. A színpadon a Father mindazt sugározza, ami a jó zenekart megkülönbözteti a kiválótól: remek muzsikálás, amely képes átlépni a stíluskereteket, a szűk látókörű beidegződést és azt az önsanyargatást, hogy hogyan is kellene szólnia az alter-metal-akármilyennek; ha úgy tartja kedvük, jazzt, funkot, tam-tamot, szaxofont vagy harmonikát is hozzátesznek. A fülünkkel és a fejünkkel való ritmikus és dallami manipulálás helyes arányérzékével. Ráadásul annak ellenére, hogy eddig csak egy albumuk van, azt viszont fölényesen és látnoki módon tudják eladni. A vagy kétszáz fős közönség a kezükben volt. Moshpit, ugrálás és tánc vezényszóra. És senkinek sem volt terhes követni őket. Jöttek az első feldolgozások. Gyöngyeik sorába belefűztek egy csipetnyi Incubust. A „New Skin”, amely kényszerítettség nélkül illeszkedik a Father koncepciójába, tisztán, sebészi pontossággal szól, mintha az ő tollukból került volna ki. Majd jön a „Cynosure”, a dal, amelyet még cenzúráztak is. Pontosabban nem a dalt, hanem a videót, az elején látható kevés vér miatt, ami viszont szándékosan van ott. A dal arról az érzésről szól, amely olyan mérgezően vonzó, olyan lágy és egyben fájdalmas, amely szül és öl, és a hamvakból csak vele együtt bújhat elő egy szebb holnap: a szerelemről. Ezután, ha jól sejtem, régebbi számok következtek, esetleg feldolgozás is, mindenesetre érzelmileg igen intenzív volt a „Hiroshima”, amelyet ütős intermezzo követett, bevezetve a katarzis szertartását. „Chop Suey”! Kétlem, hogy a System Of a Down ilyen pedánsan és pontosan játssza. Úgy szólt, mintha a Toxicityt hallgatnám… A további események ritmusát mégsem zavarta meg. Az „Emon” után, ha jól emlékszem, ezt játszották, jöttek az utasítások a Father-táncra. Tartsátok magatok előtt a karotokat, mint a robotok, és ugrálva rúgjatok előre! Itt az ideje a vezetésnek és a manipulálásnak! „Machina”… És mi bábuvá váltunk, akikkel lehet manipulálni… Az utolsó dal! „Seashore”. A tervezett műsor ezzel lezárult volna. A dallamos köszönet és az őszinte hála a megjelenésért és a támogatásért azonban korántsem volt elég. A „Father! Father!” kiáltások a láthatóan kifacsart és kimerült, de annál elégedettebb és boldogabb fiatalokból ráadást csaltak ki. A zárás pedig királyi volt! A „Wherever I May Roam” úgy szólt, mintha nem játszottak volna már másfél órája. És milyen jól! Végig megalkuvás nélkül, teljes gázzal. A Father fiatalságuk ellenére tankönyvi példája annak, hogyan szól és hogyan néz ki a kémia, a tehetség, az energia, a vízió, az őszinteség és a romlatlanság összhangja – másképp mondva: szerintem a Father az a zenekar, akinek a Balkán keretei túl szűkek. Magabiztosan megfelelhetnének a világpiac bármilyen elvárásának… Mi pedig a sok szépségtől elcsigázva, hajnali fél kettőkor kibékülhettünk isteneinkkel, megtalálhattuk a belső békét, betöltődve botorkálhattunk haza, és a rövid alvás ellenére a péntek elég szép és napsütötte volt, nem igaz? A csütörtöki koncertmese pedig végleg véget ért. Legközelebb találkozunk.
Setlist
1. Inspirita 2. Intro 3. Never Come Back 4. Chigla Pegla 5. Sun 6. New Skin 7. Cynosure 8. Hiroshima 9. Lost In Words 10. Chop Suey 11. Emon 12. Machina 13. Seashore Ráadás: 14. Vasaii 15. Wherever I May Roam
