Szerző: Peter Podbrežnik
Helyszín: Pordenone / Deposito Giordani / Olaszország
A koncert dátuma: 2013. január 26.
Látogatók száma: 800
Jegyár: 18,00€ / 22,00€
Alig egy évvel azután, hogy 2012. március 24-én a Rockline csapatának egy része Pordenonéban látta a legendás Le Orme és a Banco Del Mutuo Soccorso fellépését, ugyanezen a helyszínen ismét színpadra léptek a Le Orme, ezúttal a New Trollsszal, az olasz progresszív rock aranykorának egy másik kultikus zenekarával közösen. Bár ezek az olasz progresszív rock-nagyságok a hetvenes évek vége óta nem érnek el komolyabb kereskedelmi sikereket, hazájukban ma is rendkívül népszerűek a jó zene minden rajongója körében, néhányan közülük pedig, főleg új stúdióalbumaikkal, még ma is hozzák a régi idők magas művészi színvonalát (köztük a Le Orme és a New Trolls is). Nem volt hát meglepő, hogy a terem szinte teljesen megtelt, bár kicsit kevesebben jöttek el, mint tavaly, amikor a Le Orme mellett az ugyancsak rendkívül népszerű Banco Del Mutuo Soccorso vendégszerepelt.
Elsőként a velencei Le Orme örvendeztetett meg minket színpadi jelenlétével, akik ismét triként működnek: az egyetlen eredeti tag, Michi Dei Rossi dobos, a billentyűs zseni Michele Bon és a basszusgitáros/énekes Fabio Trentini alkotja a felállást. A legendás énekes, Jimmy Spitaleri időközben visszatért a Metamorfosi nevű zenekarához, és a gitárvirtuóz William Dotto sem volt már a színpadon. Mindketten vendégtagként szerepeltek a tavalyi turnén, amely a Le Orme legújabb albumát, a „La Via Della Seta” (2011) című, Marco Polo utazásairól szóló koncepcióalbum-remekművet népszerűsítette. Jelenlétükkel jelentősen kiszélesítették, sok helyen pedig egyenesen feljavították az egész hangzásképet, de a legendás banda most megint triként működik. Bár Spitaleri az egyik legjobb olasz rockénekes, és kár, hogy nem hosszabbította meg a közreműködését, a Le Orme „igazi” énekes és gitáros nélkül is fantasztikus zenekar. Karrierjük nagy részét egyébként is triként töltötték. Trentini ugyanis a lenyűgöző basszusgitár- és akusztikusgitár-játék mellett énekesként is egészen tisztességesen megállja a helyét. Michele Bon jelenleg az egyik legjobb olasz billentyűs, az eredeti billentyűs, Tony Pagliuca ideális utódja, és nem túlzás, ha Keith Emerson olasz válaszának nevezzük. Bon, mint egy polip, folyamatosan ugrált a hammond orgona, a minimoog, az elektromos zongora és a gitárszintetizátor között, és játszi könnyedséggel keltett viharos lelkesedést a prog rock minden gurmandjában.
A zenekar feje és doyenje, Dei Rossi, az olasz prog rock színpad egyik legjobb dobosa, a szenvedélyes ritmikai finomságok tömkelege mellett szorgalmasan a terem jókedvéről is gondoskodott, főleg az egyes számok közti tréfás odaszólásaival. A Le Orme a koncertet az „L’Alba Di Eurasia” című instrumentálissal és az „Il Romanzo di Alessandro” című számmal nyitotta, amelyek a fent említett „La Via Della Setta” album nyitódarabjai. Ez nem volt meglepetés, hiszen valóban kiváló albumról van szó, amely teljesen fölér a hetvenes évek legjobb teljesítményeivel. Mivel idén van 40 éve, hogy megjelent a Le Orme remekműve, a „Felona e Sorona” (1973), a zenekar legjobbra tartott stúdióalbuma, számítani lehetett rá, hogy a setlist nagy része az olasz progresszív rock e klasszikusáról fog szólni. Így is lett, és olyan örökzöldek hangjainál szórakozhattunk, mint a „Sospensi nell ‘incredibile”, a „Felona”, a „Sorona”, az „L’Equlibrio” és a „Ritorno al nulla”. Természetesen az estéről nem hiányozhattak az olyan feledhetetlen klasszikusok sem, mint a „La porta chiusa” és a „Sguardo verso Il Cielo”, és elhangzott a legnagyobb slágerük, a „Gioco di Bimba” is, amely 1972-ben nemzetközi hírnevet hozott nekik. A Le Orme ismét igazolta régi hírnevét, hogy az egyik legjobb olasz koncertzenekar, és a nagyjából egy jó másfél órás fellépésük alatt a szimfonikus prog rock eposzukkal, no meg a hihetetlen Bon vezényelte, púposra pakolt billentyűs virtuozitással teljes eksztázisba hoztak minket.
A New Trolls, az olasz prog rock aranykorának következő legendás zenekara, amely fellépett ezen az estén, így elég nehéz feladat előtt állt: meg kellett tartania, sőt fel is kellett tornáznia azt az egyedülálló hangulatot, amely a kortársaik fellépése után a teremben uralkodott. Meg kell jegyezni, hogy a New Trolls a korábbi tagokkal kapcsolatos jogi okokból La Storia New Trolls néven lépett fel, ami a maga módján szomorú, hiszen szinte a teljes pályafutásuk alatt ez történik velük, attól az időtől fogva, hogy 1972-ben először (átmenetileg) feloszlottak. Ezért jelenleg e legendás banda két, egymással hadilábon álló változata létezik. A New Trolls mindig a fenséges, zenekari hangzásra esküdött, ezzel alakították ki sajátos „barokk rockjukat”. A múltban többször is játszottak szimfonikus zenekarral, de ezen az estén természetesen lehetetlen lett volna egy teljes zenekart a színpadra vinni. Helyette a zenekar félhivatalos vezére, az énekes, ritmusgitáros, billentyűs és fuvolás Vittorio De Scalzi, aki ezen az estén elképesztő hangulatban volt, úgy, hogy – ahogy mondani szokás – csak úgy dobálta a színpadon, egymaga helyettesítette az egész zenekart.
Az eredeti New Trolls-tagok közül nem kevésbé legendás társa volt Nico Di Palo, aki valaha az egyik legjobb olasz gitáros volt, és akit a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején sokan még Jimi Hendrixszel is összehasonlítottak. Egy tragikus autóbaleset után Di Palo testének fele lebénult, így szegény nehezen jár és már nem tud gitározni, ezért most egy kézzel billentyűzik, és kiegészítő énekesként működik közre. És ezt, annak a kegyetlen eseménynek ellenére, amely megfosztotta a kedvenc hangszerén való játéktól, átkozottul hatékonyan csinálja! A New Trolls 1971-ben vált nagy újítóvá, amikor barokk módon fedezte fel a szimfonikus prog rockot, és fenséges, ünnepélyes zenekari hangszereléseket kezdett alkotni, amelyekért ma is a legjobban becsülik őket. Legnagyobb alkotásuk máig a „Concerto Grosso N. 1” (1971), amelyet a várakozásoknak megfelelően szinte teljes egészében eljátszottak ezen az estén, és ezzel a lehető legjobb módon örvendeztettek meg minket. Nem hiányoztak a „Concerto Grosso N. 2” (1976) és a „Concerto Grosso: The Seven Seasons” (2007) számai sem; mindkét album stílusbeli folytatása a legnagyobb remekművüknek, bár koránt sem olyan népszerűek és megbecsültek. A tökéletesség ebben az estében, amely a Le Orme fellépése után a La Storia New Trolls egész műsorában is folytatódott, nehéz bármit külön kiemelni, mégis még sokáig a fülemben csengett az „Shadows (per Jimi Hendrix)” nevű örökzöld fantasztikus változata, amelyet a legendás gitárosnak ajánlottak.
Di Palo régi barátját és olykori riválisát félig viccesen, félig komolyan az este egy pontján egyenesen Giussepe Garibaldinak nevezte ki, amit Scalzi bókként fogott fel, hiszen nem akármi, ha valakit ma is Olaszország legnagyobb népi hősének neveznek. Egyúttal saját magán is poénkodott, és gyorsan hozzátette, hogy a katonai zászlót otthon felejtette, ezért ezen az estén fuvolát hozott helyette. A rutinos, fehér szakállú multiinstrumentalista, aki külsőre kissé emlékeztet Alonsius Alonisis professzorra, az Alan Ford vámpírvadászára, a fuvolán épp olyan jól játszik, mint a billentyűkön és a ritmusgitáron, ráadásul kiváló énekes, aki a legtöbb olasz prog rock énekestől eltérően egészen tisztességesen énekel angolul, szinte a gyakran zavaró akcentus nélkül. A New Trollsnak egyébként elég sok angol nyelvű száma van, de ezen az estén mégis kicsivel az olasz szövegek voltak túlsúlyban.
Nem szabad megfeledkezni a banda többi tagjának koncerthozzájárulásáról sem, akik közül Francesco Bella basszusgitáros és Giorgio Bella dobos mellett a kiváló gitáros/énekes, Andrea Maddalone emelkedett ki a leginkább. A New Trolls védjegyének számító varázslatos vokálharmóniákat egyébként a banda minden tagja énekelte. A La Storia New Trolls a fellépésével, De Scalzi megzabolázhatatlan energiájától szárnyalva a végén még a kiváló Le Orme-t is elhomályosította.
A koncert zárásaként mindkét zenekar tagjai együtt álltak a színpadon, és közösen játszottak el válogatott klasszikusokat a közös történelmükből, mint az „Adagio”, a „Giocco Di Bimba”, az „Una Miniera” és a „Sguardo verso Il Cielo”, így a teremben még egyszer vidáman tombolt a lelkes „prograjongók” tömege. Külön elvarázsolt minket a Bon gitárszintetizátoros és a Maddalone elektromos gitáros virtuóz párbaja. Egyébként már szinte hagyomány, hogy amikor az olasz prog rock színpad kortársai és régi barátai együtt lépnek fel egy koncerten, közös produkcióval jutalmazzák hűséges híveiket. Minden elismerés Scalzinak és Di Palónak, hogy felélesztették a régi zenei kötelékeket, és együtt megteremtették a New Trolls szinte ideális koncertinkarnációját, még ha nem is léphetnek fel az igazi nevükön. Ugyanez a köszönet jár a gyönyörű fellépésért a Le Orme minden tagjának, élükön a megsemmisíthetetlen Dei Rossival, aki az egyik legnagyobb érdemű zenész abban, hogy az olasz progresszív rock színtér él és fejlődik tovább egyre újabb köntösökben és árnyalatokban.
Mindig igazi élmény és balzsam testnek-léleknek, ha élőben láthatod az olasz progresszív rock olyan legendáit, akik öregkorukra is élénkebbek a színpadon, mint sok náluk jóval fiatalabb, zeneileg hasonló kaliberű zenekar. Ráadásul a progresszív rockhoz való sajátos, mediterrán hozzáállásuk rendkívüli atmoszférikus melegséget hordoz, ami manapság sokszor hiányzik az angolszász és skandináv világ úgynevezett „zenei utódaiból”, így szinte mindig azzal a különleges, belső teljességérzettel hagyod el a koncertjüket.
Setlista
LA STORIA NEW TROLLS:
1. Montecalvo
2. Quelli Come Noi
3. Visioni
4. La Prima Goccia Bagna Il Viso
5. Allegro
6. Barock N’ Roll
7. Shadows
8. Vivace
9. Le Roi Soleil
10. Il Treno
—ráadás—
11. Adagio
12. Giocco Di Bimba
13. Una Miniera
14. Sguardo Verso Il Ciello
Képgaléria
