Helyszín: Ljubljana / Orto bar / Szlovénia
A koncert dátuma: 2012. február 12.
Látogatók száma: 40
Jegyár: 15,00€ (elővétel) / 18,00€ (a koncert napján)
Öt ember a színpad előtt a meghirdetett kezdéskor: ez nem sok jót ígért. Úgy látszik, folytatódik az Orto bar (igazságtalanul) gyéren látogatott koncertjeinek hagyománya, gondoltam magamban. Zenei élmény szempontjából ezzel önmagában nincs is baj, a szervezőnek viszont az ilyen helyzet következményei biztosan nem esnek jól. Egy olyan esemény, mint a Deafheaven fellépése, szerintem sokkal nagyobb figyelmet érdemelne a zenerajongók részéről. Ez a szomorú létszám viszont akaratlanul is igazi családias, már-már falusi élménnyé változtatja, mintha Janko Kersnik „Kmetske slike” című művének egyik hiteles jelenetébe csöppentünk volna.
Ezúttal az említett klubban az olasz Hierophant és az amerikai Deafheaven mutatkozott be nekünk. Az előbbiek a crust és a sludge keverékének képviselői, ez a műfaj mostanában kifejezetten népszerű, és nyugati szomszédainknak világviszonylatban is van neves képviselőjük, a The Secret, akikre a Hierophant hallgatás közben erősen emlékeztet. Így a koncert után nem lepődtem meg túlságosan, amikor a zenekar gitárosa elmondta, hogy a The Secretben is játszik. A Hierophant ehhez a két alapelemhez még egy csipetnyi black metalt és punkot is hozzáadott. Így az egész zene hihetetlenül hallgatható és dallamos, dühödten üvöltő vokálokkal. Az is látszik rajtuk, hogy tényleg élvezik a színpadot, és ezt az energiát át is tudják vinni a közönségre, akárhányan vannak. Rövid pályafutásuk során – 2009 óta léteznek – 2010-ben jelent meg az azonos című stúdióalbumuk.
A koncert egyórás késéssel indult, és még jó, hogy így történt, mert addigra húsz-harminc ember érkezett a helyszínre, ami valahogy elég volt a kezdéshez. Az olaszok az első perctől az utolsóig magabiztosan álltak a színpadon, a számok közötti esetleges csendet pedig okosan elfedték zúgó gitárokkal. Ettől az egész egyfajta egységes érzetet kapott, hiszen egy-egy taps és fél perc szünet nem tett volna jót. A hang tulajdonképpen teljesen rendben volt, nagyon hangos, összességében megfelelő erre az estére. Néha talán kicsit több gitárt hallottam volna, de ezek csak apróságok. Az énekes „crustos” stílusban ragyogott a színpadon, a zenekar pedig nagyon dinamikus játékkal követte. A zene amúgy is olyan, hogy az ember lelke minden nehézség nélkül felszáll. Rövid, de édes fellépés volt, és örömmel vártuk a „headlinereket”, a Deafheavent.
Az amerikai zenekar 2010 óta van a színtéren, és ez alatt a rövid idő alatt sikerült kiadniuk egy szerintem kiváló debütalbumot, a Roads to Judah-t. A Metallum enciklopédia szerint post black metalt játszanak, amivel nagyjából egyet is értek. A srácok felugrottak arra a vonatra, amelyet a francia Alcest indított el, bár egy-két elemtől eltekintve nehéz lenne őket velük összehasonlítani. Közelebbi rokonságot mutatnak olyanokkal, mint a Wolves in The Throne Room vagy a Krallice. De csak hasonlóak: azt mondanám, hogy ezekkel a zenekarokkal párhuzamosan fejlődtek, és közben kialakították a saját hangzásukat és hozzáállásukat. Néhány szlovén fórumon meglepett és kicsit el is szomorított, hogy a felhasználók azt írták: ezt már biztosan nem hallgatom, mert kinézetre „hipszterek”. Bevallom, a srácok külseje tényleg különleges. Mivel azonban a zenét füllel hallgatjuk, nem szemmel, az, hogy a Deafheavenről van pár kép az interneten nem éppen „trv-kvlt” ruhákban, nem szabadna elriasszon senkit a zenehallgatástól.
Mindegy, felmentek a színpadra, rekordidő alatt behangolták a hangszereket, amit felvont szemöldökkel néztem végig, hiszen összetett zenét játszanak. Az aggodalom azonban teljesen felesleges volt. Az első három percet leszámítva, amikor még szoktam a hangzást, ami megint nagyon intenzív volt, erőteljes lábdobokkal, számomra elkezdődött egy „testen kívüli” élmény. Hogy mindössze egyetlen albumuk van négy számmal, ebben az esetben a javukra írom, hiszen a zene minden pillanatát, minden fordulatát és csavarját a legapróbb részletekig ismertem. Azt a majdnem egy órát, ameddig a koncert tartott, valahogy átlebegtem a teremben. Nem zavart sem a kevés vendég, sem az, hogy a gitárdallam néha rosszul hallatszott. A zene lassú, ambient pillanatokból, erős gitárokkal robban ki dallamba és agresszióba, aztán újra visszatér a melankóliához. A legagresszívabb részeket a dobos dobja fel a lábdob pontosan adagolt beiktatásával, amelynek viharos lavinája konkrétan összekeveri és átrendezi az ember belső szerveit. Valószínűleg nem minden látogató írná le így, de engem a dolog teljesen elvitt. A hivatalos műsor végén a kérésünkre eljátszottak még egy „we want more” számot, ami az énekes szavai szerint ritkaság, és így visszatérhettem a földi Houstonba. A remegésemet csak egy jó fél óra múlva sikerült lecsillapítanom. A koncert után a közönség reakciója is meglepett: a látogatók 80%-a vett vagy a két zenekar legutóbbi lemezéből, vagy CD-t, vagy pólót, ami a szó legmagasabb értelmében elismerésre méltó.
Mindenesetre bármelyik vérbeli rajongónak, legyen szó alternatív black metalról vagy a metal más műfajairól, kár volt kihagynia ezt az eseményt, hiszen nem sok ilyen alkalom adódik, hogy hasonló zenekar felbukkanjon a mi színpadainkon. De ez már nem a megfelelő hely arra, hogy erkölcsi prédikációt tartsak nektek. Egy dolog biztos: a Hierophant, a Deafheaven és mi, látogatók az Orto barban kétségkívül győztünk.
Képgaléria
