Kiadó: Island Records / Atlantic Records
Megjelenés dátuma: 1970. 12. 10.
Produkció: Robert Fripp & Peter Sinfield
Hossz: 42.30 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 9.5/10
1970 közepén a King Crimson még mindig igencsak kényes helyzetben volt: szétesett az eredeti felállás, amely a legendás „In the Court of The Crimson King” (1969) debütalbumot rögzítette. Az eredeti tagok közül addigra már csak a különc gitáros, Robert Fripp és a költő, számítógépes és vizuális technikus Peter Sinfield maradt, akik ekkor már (nem hivatalosan) egyenrangú vezetői voltak a zenekarnak. Fripp felelt a fő zenei ötletekért, a kompozíciókért és a motívumokért, Sinfield pedig főleg a szövegi és vizuális oldalt felügyelte, bár ezen az albumon zenészként is kipróbálta magát új „játékszerével”, a VCS3 analóg szintetizátorral. Épp a „Lizard” az a lemez, amelyen a két művész együttműködése a csúcspontjára ért, és a zenekar történetének néhány legjobb gyümölcsét hozta. Szerencsére nem maradtak sokáig kettesben, mert kiváló zenészek siettek a segítségükre, köztük Fripp egykori osztálytársa, Gordon Haskell, aki az énekes és basszusgitáros poszton Greg Lake-et váltotta, és aki már az előző albumon, az „In The Wake Of Poseidon” (1970) című lemezen is közreműködött a „Cadence And Cascade” című ezoterikus balladában énekesként. Mel Collins szaxofonon és fuvolán, aki szintén session-zenészként már játszott az előző lemezen, valamint a remek jazz fusion dobos, Andy McCulloch (ex-Manfred Mann) szintén új hivatalos tagként vett részt a munkában. Az album zenekari, jazzes hangszereléseit kiválóan játszották el a közreműködő zenészek: Robin Miller (oboa, angolkürt), Mark Charig (kornett), Nick Evans (harsona), a jazz-billentyűs Keith Tippett (zongora) vezetésével, aki szintén dolgozott már a zenekarral az előző lemezen. Mindezek a remek zenészek ragyogó keretet adtak a zenekar új arculatának, de – ahogy a történetében oly gyakran – ez a felállás sem tartott sokáig: Haskell és McCulloch még a lemez megjelenése előtt távozott, állítólag azért, mert elégedetlenek voltak a zenekar további zenei irányával.
A „Lizard” kétségkívül a legjazzesebb album, amit a zenekar valaha készített. Szerintem a rajongók többsége számára ez a legkevésbé észrevett és legkevésbé értett lemezük is, főként a rendkívül sokszínű jazz fusion hangszerelések miatt, amelyektől a lemez még a King Crimson mércéjével mérve is rendkívül összetett. Pont ezért talán a „Lizard” az együttes legösszetettebb, és az átlaghallgató számára elég igényes albuma. A jazz fusion, a canterburyi hangzás és a hamisítatlan pásztori kelta hangulat (főleg a címadó dalban) keveréke egyik későbbi lemezükön sem tért vissza, éppen ezért a „Lizard” megint csak különleges darab a diszkográfiájukban, és olyan mestermű, amely csak évek múltán kapta meg az igazi elismerést és a helyét a zenekar legjobb albumai között. A jazz fusion elemek tehát jelentős teret kapnak a lemezen, és e műfaj minden szerelmese el lesz ragadtatva tőle, nem kevésbé, mint a szimfonikus progresszív rock rajongói. Sinfield szövegei ezen az albumon a legjobbak közé tartoznak, és néhány leginkább képzeletgazdag metafizikus alkotását tartalmazzák. Az egész lemezen van valami titokzatos hangulat, mintha egy középkori scriptoriumban járnál, tele misztikus könyvekkel, amelyek mind a maguk történetét mesélik.
Az energikus nyitány, a „Cirkus” a lemez legismertebb dala. Titokzatos, szinte suttogó Haskell-vokállal indul, aztán hangulatában szinte „gonosztevős”, borzongató motívumba csap át, amelyet Fripp mellotronján szólaltatnak meg. A versszakok drámaian fonódnak e motívum köré, Fripp pedig mindezt akusztikus gitárjának egyik legjobb futamával tetézi. Ehhez csatlakozik Collins féktelen szaxofonszólója, és a hangulat a végéig feszültté válik. Sinfield metafizikus, ugyanakkor rendkívül szarkasztikus szövegével a cirkuszról, a bohócokról és a kaméleonokról, akik az ártatlanság megrontásának metaforái (a dal üzenete szerint „az élet tulajdonképpen egy nagy »cirkusz«, tele ilyen-olyan bohócokkal, akik folyton maszkot viselnek és cserélgetnek”), ez a dal – amely kakofón hangszeres csúcsponttal zárul – kétségtelenül a zenekar egyik klasszikusa.
A következő két dal széteső, jazzes ritmusra épül. Mindkettő tele van szarkasztikus humorral a szövegekben, és Haskell hangját mindkettőn eltorzítja a VCS3 effektje. Az „Indoor Games”, amely remek jazz fusion ritmusra épül, ragyogó Sinfield-szöveget kapott, amely a modern brit arisztokrata társadalom hedonizmusára céloz. Haskell őrült nevetése a dal végén szórakoztató ugyan, de többszöri meghallgatás után sokakat idegesíthet, akik nem bírják a hamisítatlan „zappás” humort. Később elmagyarázta, hogy a nevetését az váltotta ki, hogy nem értette Sinfield szövegét, így a záró „hey ho” sort sem tudta rendesen elénekelni, amitől az agyára ment.
A „Happy Family” újabb avantgárd jazz fusion dal, még a King Crimson mércéjével is. A The Beatles szétválásának szól, ami Sinfield csipkelődő szövegéből és az album borítójáról is látszik (nézzétek meg az I betűt a borítón). A szöveg „Judas” (Paul McCartney), „Rufus” (Ringo Starr), „Silas” (George Harrison) és „Jonah” (John Lennon) néven szerepelteti őket. Haskell hangját itt teljesen átszövi a VCS3 effektje, így szinte felismerhetetlen. A dal szellemisége rokon Frank Zappa néhány jazzes munkájával.
A bájos, romantikus, középkori trubadúrhangulatú ballada, a „Lady Of the Dancing Water” az előző dalhoz képest valódi stílusbeli kontraszt, és minden bizonnyal a lemez legfényesebb száma: álmodozó, romantikus Haskell-vokállal, Fripp akusztikus gitárjával és Collins gyönyörű, dallamos fuvolájával. A zenekar egyik legszebb balladája, és üdvözlendő előkészület az utána következő fenséges fináléhoz. Szerintem Haskell remek énekes volt azokban a dalokban, amelyek nem annyira technikai tudást, mint inkább melegséget és érzelmi kifejezőerőt kívánnak az énektől. A zenekarnál egyszerűen nem kapott igazi esélyt, és nem maradt elég ideig ahhoz, hogy basszusgitárosként és énekesként megvesse a lábát. A hangja az évek során technikailag sokat fejlődött, és éppen az utóbbi években ér el kereskedelmi sikert szólókarrierjével.
Most egy igazi mese következik a jó jazz fusion minden szerelmesének: a címadó, több mint 23 perces, bombasztikus szuperepikus „Lizard”, ami minden bizonnyal a zenekar legambiciózusabb műve, és egyben a leghosszabb dal, amit valaha felvettek. Négy szakaszra és három alszakaszra oszlik. Sinfield metafizikus szövege egy legendás herceg kálváriájáról szól, aki a „skarlátvörös király”, II. Frigyes (történelmi személyiség) szolgálatában a keresztesekkel együtt véres csatára indul a mongolok ellen, de a harc előtt mellékesen még leszámol a „gyíkkal” (azaz a sárkánnyal). A nyitó rész, a „Prince Rupert Awakes” remek fő refrént kapott, különleges vendég főénekessel, aki nem más, mint Jon Anderson (Yes), aki épp akkoriban próbálta sikertelenül elcsábítani Frippet, hogy töltse be a Yes üresen maradt gitárosi posztját. Anderson hangja itt más, mint amit a Yes-nél megszoktunk: kicsit titokzatosabb, mélyebb fekvésű, és az ő mércéjével mérve kifejezetten borús, cseppet sem angyali, de annál nem kevésbé ezoterikus. Ez az énekstílusa remekül illeszkedik az egész részhez. Anderson kiváló refrénje, a „Burn the bridges, burn the water-stake the lizard by the throat” kétségkívül a zenekar történetének egyik legmarkánsabbja. Ezután egy „folkos” refrén jön tapssal és Anderson játékos hangjával, ami egy pillanat alatt felidézi a Yes „örök vidám fiainak és a napfény gyermekeinek” ünneplését (a King Crimsonhoz képest). Kétségtelen, hogy a „Prince Rupert Awakes” mindkét zenekar rajongóinak tetszeni fog. Hamarosan jön a kifutás mellotronon és fúvósokon, a levegő pedig újra kevésbé optimista és titokzatos lesz. Robin Miller kürtje bejelenti az epikus dal második részét, a „Bolero-The Peacock’s Tale” címűt, ami személyesen nekem a legkedvesebb az egész kompozícióból. Csodálatos zenekari hangulat és jazz fusion hangszerelések, amelyek a műfaj legjobb darabjaival is felveszik a versenyt. Ez a rész az a terep, ahol a többi művész, vagyis a vendégzenészek, Tippett, Miller, Charig és Evans a legjobb fényben mutatják meg tehetségüket. Ahogy McCulloch bolerón alapuló dobritmusa fölött játszanak, a fúvósok nagy teret kapnak, és remek jazzes szólókat építenek a központi téma köré. Ezután kezdődik a harmadik rész, „The Battle Of Glass Tears”, amely három alszakaszra oszlik (Dawn Song, Last Skirmish, Prince Rupert’s Lament). A „Dawn Song” Robin Miller angolkürtjével nyit, amihez hamarosan csatlakozik Haskell melankolikus, komor hangja. Titokzatos, feszült hangulat bontakozik ki, amely a csata kezdetét vetíti előre. A következő alszakasz, a „Last Skirmish” a fúvósok (Collins mesterien játssza a fuvolát), Fripp mellotronja és McCulloch dobjai igazi csatája, és minden bizonnyal a dal hangszeres csúcspontja, amelyben még a „Cirkus” központi motívumát is meghalljuk. Ha a „Last Skirmish” az összecsapást jelenti, a „Prince Rupert’s Lamnet” a véres összecsapás végét mutatja be, amikor a holttestek rothadva hevernek a mezőn, és kiderül a csata értelmetlensége. A gyászindulós ritmusszekció, fúvósokkal megtámogatva, illik ehhez a hangulathoz, és amikor Fripp végre elektromos gitárt ragad, miután az album nagy részében az akusztikushoz ragaszkodott, egyértelmű, hogy a kompozíció a vége felé közeledik. Fripp kiváló akusztikus gitáros, és a maga módján igazi kár, hogy a lemez megjelenése után az évek során elhagyta az akusztikus gitár használatát, ma pedig már egyáltalán nem használja. A „Big Top” a szvit lezárása, egyben az album zárása is. Kifejezetten szarkasztikus, karneváli kifutása van, mintha valaki direkt gúnyolódna az egész eposzon, és már az önparódiára épül. Talán ez a záró paródia a teljes csata értelmetlenségét célozza, és hangszeres gúnyként szolgál az emberi ostobaság felett. Ez a karneváli motívum egyébként a nyitó „Cirkus” kezdetét jelentő motívum megváltoztatott, átdolgozott változata, így a kör bezárul.
Az album borítója ismét remek. A borító és a hátoldal betűi középkori díszítőelemekkel alkotják ki a zenekar nevét: a „King” szó a hátoldalon, a „Crimson” pedig az elülsőn. Az egyes betűk képi témái pedig egy-egy Sinfield-féle szövegkoncepciót, vagyis az album egy-egy dalát jelenítik meg.
A „Lizard” az egyik kedvenc albumom, nemcsak a King Crimsontól, hanem a progresszív rockból úgy általában, és minden újabb meghallgatásnál tartogat valami újat. A zenekar legambiciózusabb és egyik legjobb lemeze, olyan album, amely a többszöri hallgatást kivételesen meghálálja. A hangszerelések ugyanis olyan sokan vannak és olyan változatosak, hogy sokat csak többszöri hallgatás után veszel észre. A zenekar első két lemezéhez képest, amelyek stílusban még elég hasonlóak voltak egymáshoz, itt nagy stílusbeli ugrás figyelhető meg. A „Lizard” teljesen más, mint az első két album, és teljesen más, mint bármi, amit a zenekar utána kiadott. Sok évnek kellett eltelnie, mire megmutatkozott e monumentális alkotás teljes nagysága. Ha Richard Wagner és Miles Davis ma is élne, és valaha együtt dolgozna, minden bizonnyal a King Crimson akkori felállását választaná kísérőzenekarának.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Cirkus (including Entry Of The Chameleons) (6:28)
2. Indoor Games (5:41)
3. Happy Family (4:16)
4. Lady Of The Dancing Water (2:44)
5. Lizard:
– a. Prince Rupert Awakes (4:36)
– b. Bolero – The Peacock’s Tale (6:39)
– c. The Battle Of The Glass Tears (10:58)
I) Dawn Song
II) Last Skirmish
III) Prince Rupert’s Lament
– d. Big Top (1:13)
Felállás:
Robert Fripp – gitár, Mellotron az 1., 2. és 5. számon, szintetizátor, orgona, elektronika
Mel Collins – fuvola, szaxofonok
Gordon Haskell – basszusgitár, ének
Andy McCulloch – dobok
Peter Sinfield – szövegek, VCS3 szintetizátor a 2. és 3. számon
Vendégzenészek:
Jon Anderson – ének a „Prince Rupert Awakes” című részben
Keith Tippet – zongora, elektromos zongora
Robin Miller – oboa, angolkürt
Mark Charig – kornett
Nick Evans – harsona
