Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés dátuma: 2021. 2. 12.
Produkció: Joel Hoekstra
Az album hossza: 52.53 perc
Stílus: Hard Rock
Értékelés: 9.0/10
Joel Hoekstra visszatér a „tizenhárom” nevű projektjével és új albumával, a „Running Games”-szel. Több mint 50 percnyi zene ez, és a fickó viszonylag rövid idő alatt keltett életre tizenegy új dalt, amelyek biztosan nem egy időben születtek. A Whitesnake iránti kötelezettségei mindenesetre megálltak a bolygón „ránk kényszerített tétlenség” miatt, ami a koncertturnékat is érinti. Joel pedig kihasználja az emberiség efféle „cölibátusát”, és a saját szerzeményeit veszi fel. Ráadásul nem is akárhogyan.
Az új albumhoz kiváló csapatot gyűjtött maga köré, ezúttal valóban egy igazi hard rock zenekar mintájára. Hoekstra most csak egyetlen énekesre bízta a vokális szerepet. Jobb választás aligha lehetett volna, bár nem újdonság: Russell Allenről van szó. Arról a Russell Allenről, aki még nem használta azt az igencsak recsegős énekstílust, amelyet az anyazenekara, a Symphony X az „Five: The New Mythology Suite” (2000) utáni lemezein hallhatunk. Tehát tiszta ének, amelyben nagy intenzitással ragyognak az énekes erényei, és az is kiérződik, mennyire inspirálja őt örökké Ronnie James Dio alakja és munkássága, helyenként pedig Joel jelenlegi munkaadója, David Coverdale is. Az előző, „Dying To Live” című albumon, amely jó öt évvel ezelőtt jelent meg, két énekes énekelte a vezető vokálokat: Allen és Jeff Scott Soto (szóló, W.E.T., Talisman, Axel Rudi Pell,…).
Allen azonban Joel Hoekstra mellett nem az album egyetlen sztárja. Hoekstra kiváló csapatot gyűjtött maga köré: közreműködik a Black Country Communion billentyűse, Derek Sherinian, a mindenhol keresett, varázslatos érintésű basszusgitáros, Tony Franklin, és a legendás Black Sabbath-dobos, Vinny Appice. Jeff Scott Soto a kísérővokáljaival színezte az album vezető vokálait. Egy „ágyúval lövő” hard rock album áll előttünk, pazarul kicifrázva áthatóan zenei megoldásokkal és kiváló kivitelezéssel. Az egyetlen vitatható dolog persze az album játékideje. Nehéz azonban megjósolni, mikor lesz egy album valóban az utolsó. Hoekstra úgy döntött, hogy az anyaggal nem fog fukarkodni. A kapott lehetőséget, hogy új albumot adhasson ki, teljes adagban kihasználta.
Ötletben több mint kielégítően változatos. A hard rock zeneszerzés kiszámítható keretein belül mozgunk ugyanis. A dalok briliánsan kidolgozottak. A refrénekbe való belépők, a visszatérések a versszakokba, kidolgozott felvezető és lezáró részekkel. A karakteres, áthatóan erős és megjegyezhető frázisok villogó választéka ezen az albumon révén polgárjogot nyert. Mindezt Russell Allen robbanékony és szenvedélyes éneke koronázza meg, amely a csúcsformában lévő énekes teljes intenzitásával ragyog. Egy ilyen album Joe Lynn Turner típusú énekesre vagy a fent említett Jeff Scott Sotóra is rá lenne szabva. Egy olyan lemeznél, mint a „Running Games”, az idő tényleg megáll, vagy inkább visszalő egy párhuzamos kísértésbe, a gondtalan nyolcvanas évekbe.
Hoekstra mindent a pompára, a teatralitásra és a magas fokú muzikalitás kibontakoztatására tesz fel. Minden dal csúcspontja a megragadó refrén-dallam, a hangulatváltások briliáns kitérőit pedig főként a középső nyolcütemes részek vadásszák, amelyekben Hoekstra megadja a választ arra, miért ő ma a Whitesnake gitárosa – Coverdale mindig a legjobbakat „toborozta”. A kompaktan begyulladó dalszerkesztés belsővé vált érzékét főként a Night Ranger-nél töltött edzőévek alatt ápolta és jutalmazta, és ma ezt fejleszti ügyesen tovább a Whitesnake-kel. Jó néhány pillanat hipermuzikális, olyan hangulatba repít, mint a Night Ranger ezredforduló utáni munkái (ők is új albumot vesznek fel), és a Foreigner meg a Journey sincs már messze. De vigyázat! A „Running Games” nem ismeri az AOR-édesítőt. Csak néhány lehetséges kiindulópont arra, hová „kanyarodhatnának” a dalok egy másik zenei környezetben. Megint akadnak olyan pillanatok, ahol bőven vannak asszociációk, amelyek a Deep Purple és a Whitesnake felé lőnek ki. Hoekstra remekül kihasználta Sherinianét, a billentyűs szólóakrobatika és a gitáros rally párosa pedig briliáns fűszert ad néhány dalhoz.
A „Running Games”, amely inkább egy zenekar, mint egy egyén albumának hat, a hetvenes és nyolcvanas évek hard rockjának hatásait ötvözi briliánsan a modern produkciós fogások izmos lökéseinek esztétikájával. Ekkora tehetséggel, tapasztalattal és kilométerekkel a hátuk mögött, rendkívüli zenészek társaságában nehéz hibázni. Joel Hoekstra ezzel kivételes rutinról tesz tanúbizonyságot. Ezúttal a zenészt elsősorban zeneszerzőként kell értékelni, és csak azután kiváló gitárvirtuózként. A kiválasztott csapat teljesítménye gránitszilárd, és minden lépésnél lenyűgöző. A „Running Games” egészében rendkívül meggyőző munka, és már az idei év elején csendes esélyes a legjobb hard rock albumok közé.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Finish Line
2. I’m Gonna Lose It
3. Hard To Say Goodbye
4. How Do You
5. Heart Attack
6. Fantasy
7. Lonely Days
8. Reach The Sky
9. Cried Enough For You
10. Take What’s Mine
11. Running Games
12. Lay Down Your Love*
* … bónuszdal (csak az album digitális formátumán)
Felállás:
Joel Hoekstra (Whitesnake/Trans-Siberian Orchestra) – gitár
Russell Allen (Symphony X, Adrenaline Mob) – ének, kísérővokál
Vinny Appice (ex-Black Sabbath, DIO) – dob
Tony Franklin (ex-The Firm, Blue Murder) – basszusgitár
Derek Sherinian (Sons Of Apollo, Dream Theater, Black Country Communion) – billentyűs hangszerek
Jeff Scott Soto (Sons Of Appollo, Trans-Siberian Orchestra) – kísérővokál
Vendégzenészek:
Lenny Castro (TOTO) – ütőhangszerek
Chloe Lowery (Trans-Siberian Orchestra) – kísérővokál
Dave Eggar (Evanescence, Coldplay) – cselló
Katie Kresek (Adele, Five For Fighting) – hegedű, brácsa
