Kiadó: J&R Adventures
Megjelenés dátuma: 2023. 10. 6.
Produkció: Josh Smith
Az album hossza: 42.38 perc
Műfaj: Blues Rock
Értékelés: 9.0/10
A „Blues Deluxe” különleges helyet foglal el Joe Bonamassa, korunk legfontosabb blues-nagykövete pályáján. Ez az az album, amelyről mindig szívesen mesél. Karrierje fordulópontja volt, mert megmentette a bőrét: Bonamassa ezzel biztosította a művészi túlélését. Megjelenése óta jó húsz év telt el, és ezalatt Joe Bonamassa is megérett. Nemcsak hogy a pályája kivételessé vált, kereskedelmi és művészi fejlődés szempontjából egyaránt, de a munkamániások élvonalába is feltornázta magát, és évek óta az egyik legaktívabb, legmegingathatatlanabb és legkreatívabban fókuszált zenésznek számít. Emellett a kortárs blues különösen fontos előadójává vált: kereskedelmi sikerének és a megállás nélküli lemezkiadásnak – stúdió- és koncertalbumoknak egyaránt – köszönhetően újra megnőtt az érdeklődés a blues iránt, egy olyan műfaj iránt, amely szép néhány évtizede már nem áll a figyelem középpontjában. Generációkon átívelően. Ez pedig talán a legfontosabb.
Joe Bonamassa művészileg szigorú és önkritikus marad önmagával szemben. Ha a „Blues Deluxe” a karrier mentőöve volt – nagyon gyorsan, szűkös költségvetésből vették fel, és 2003-ban a lényegi részt (hogy Bonamassa a felszínen maradjon) Peter Frampton és George Thorogood turnémeghívásai tették hozzá –, akkor az utóda, a „Blues Deluxe Vol. 2”, amellyel ‘Smokin’ Joe’ harmadik albumának 20. évfordulóját ünnepli, egészen más fából faragott ‘vadállat’. Nem abban az értelemben, hogy a blueslegendák előtt tiszteleg, és újra kacérkodik a blues ősforrásaival, hanem abban, hogy Bonamassa mesterien belevitte a művészi kifejezőerő teljes érettségét, amelyet művészként 20 évvel később, 46 évesen elér. Mivel a „Blues Deluxe Vol. 2” felvételi költségvetése jóval nagyobb volt, mint húsz évvel ezelőtt, az eredmény produkciós és hangszerelési szempontból is érezhetően bőségesebb és fényűzőbb, mint a „Blues Deluxe”. A hangszerelés bőven egészíti ki a számokat női kísérővokálokkal, fúvósokkal, vonósokkal, Hammond-orgonával és a klasszikus zongora játékos betéteivel. Mindez egyébként az elmúlt 20 év stúdióalbumain Bonamassánál már állandó gyakorlattá vált.
És még valami. A „Blues Deluxe” nyersebben hatott, hiszen a gitármunka minden tekintetben meztelenül állt, és ez vitte a művészi kifejezés zömét. Az album minden szempontból Bonamassa-klasszikus marad. Még húsz év után is. Az új lemez koncertszerű élőségére sem lehet panasz, miközben a hangkép építőkövei kifinomultabbak (szélesebb a paletta). Kifinomultabban és fényűzőbben szólítja meg a hallgatót, ugyanolyan intenzitással ragad meg, de másképp ‘szippantja magába’. Joe Bonamassa számára ezúttal ez volt a fő cél, a művészi kompetencia újabb próbája: képes-e művészileg szembeszállni az eredetik retorikájával, átültetni őket a jelenbe, és közben előtérbe állítani a mostani művészi lényét. Mindazok után, amit Bonamassa az elmúlt húsz évben megmutatott, senki egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy Joe megbirkózik a feladattal. Kivéve magát Joe-t.
Bonamassa ujjai olajozottan szaladnak. Ezúttal nem a saját szerzeményei kerülnek előtérbe, hiszen az albumon nyolc feldolgozás szerepel. Joe a blues úttörő korszakának néhány kedvencét választotta kiindulópontnak, és tartalmilag mesterien átformálta őket, hogy azt a kiérlelt tartást testesítsék meg, amelyet Joe manapság elér. Nem meglepő hát, hogy hangszerelési-produkciós szempontból érezhető rajta a „Time Clocks” (2021, RockLine recenzió) ‘lenyomata’. A két új saját szerzemény, a Hope You Realize It (Goodbye Again) és a záró Is It Safe To Go Home is kifejezően, tökéletesen működik a „Blues Deluxe Vol. 2” szövetében, és kiválóan megérti egymást a kiválasztott bluesklasszikusok feldolgozásaival. Az első funkys, huncutul csipkelődő szám, amelyben Calvin Turner aktív basszusvonala kiemelten fontos szerepet játszik; a második pedig a gyönyörű, végtelenül melankolikusan sóvárgó Is It Safe To Go Home, amelyben Bonamassa ismét megmutatja kivételes érzékét a hatalmas adag zeneiség megformálásához. A klasszikus felépítésű bluesballada fokozatosan épül drámai színpadi expozévá, a szenvedély rétege pedig erejével azonnal rabul ejt. A kiváló számok mellett, amelyekben Bonamassa többek között Bobby Blandnek, Peter Greennek, BB Kingnek és Albert Kingnek tiszteleg, a záró Is It Safe To Go Home önmagában is az album egyik kiemelkedő csúcspontja. Az éneket tekintve is kiváló a teljesítmény: nem is emlékszik az ember, mikor préselt ki magából Joe ennyi énekbeli ‘teltséget’ ilyen magas fekvésekben, mint amilyeneket éppen ez a szám megkövetel. A nyitó Twenty-Four Hour Blues, amelyet az eredetiben Bobby Bland ad elő, rögtön megmutatja, hogy Bonamassa énekesként óriásit fejlődött az elmúlt húsz évben.
És végül – ezt semmiképp sem szabad elhanyagolni – Bonamassa elsősorban gitáros. A ‘több az több’ jegyében itt vannak persze a szólókirándulások, amelyekkel az albumot keresztül-kasul átitatta, ám a hangszerelések azt az általános érzetet keltik, hogy a szólók már nem olyan kiemeltek, mint húsz éve, amikor a gitárnak még nem volt ilyen színes támasza az egyes számok egészét illetően, mint most. Érezni, hogy Bonamassának már nincs szüksége a bizonyításra. A technikai trükkök fitogtatása terén. Ezt a „Blues Deluxe”-ról nem lehetett elmondani, ahol Bonamassa a gitárszólókban többször is vad sebességet és egyszerre pontosságot demonstrál. Ez a ‘lecsillapodás’ is az évekkel járó érettebb szemlélet jele. A kivitelezés izzása kivételes, és a „Blues Deluxe Vol. 2” minden finomsága mellett éppen ez az elem a lényeges. Visszafogottnak kell maradnia, különben egy (bármilyen) blues rock album nem tud megragadni.
A „Blues Deluxe Vol. 2” a megingathatatlan Joe Bonamassa újabb művészi diadala. Egy karcolás nélkül. Győzedelmesen szólít meg. Érdekes lesz látni, merre röppen tovább a fickó. Tudjuk, hogy Joe szólókarrierje mögött készülnek többek között egy új Black Country Communion album körvonalai, és hogy Joe már a jövő évre újabb európai koncertkörutakat tervez. Hogyan csapódnak majd le mindezek a ‘művészi ingerek’ a „Time Clocks” (valószínűleg csupa saját szerzeményből álló) utódján, a blueslegendák előtt tisztelgő „Blues Deluxe Vol 2” közbeiktatott megállója után. Vagyis már a jövőről beszélünk, miközben a tűz és a füst a kiváló „Blues Deluxe Vol. 2” mellett még csak most kezdett igazán kavarogni és burjánzani. Bonamassa tehát a „Blues Deluxe Vol. 2”-vel belül teljesen megnyugodhat a saját művészi hitelessége kérdésében. Az album csak a legjobbat nyújtja abból, amit ez a zenei mester tud és képes adni nekünk.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Twenty-Four Hour Blues (originally performed by Bobby “Blue” Bland)
2. It’s Hard But It’s Fair (originally performed by Bobby Parker)
3. Well, I Done Got Over It (originally performed by Guitar Slim)
4. I Want to Shout About It (originally performed by Ronnie Earle & The Broadcasters)
5. Win-O (originally performed by Pee Wee Crayton)
6. Hope You Realize It (Goodbye Again) *original song written by Joe Bonamassa & Tom Hambridge
7. Lazy Poker Blues (originally performed by Fleetwood Mac)
8. You Sure Drive a Hard Bargain (originally performed by Albert King)
9. The Truth Hurts Feat Kirk Fletcher and Josh Smith (originally performed by Kenny Neal)
10. Is It Safe To Go Home *original song written by Josh Smith
Felállás:
Joe Bonamassa – ének, gitár
Josh Smith – gitár
Kirk Fletcher – gitár
Reese Wynans – billentyűk, Hammond B3 orgona
Calvin Turner – basszusgitár, kürt, vonós hangszerelés
Lamar Carter – dob
Steve Patrick – trombita
Jeff Bailey – trombita
Jimmy Bowland – fuvola, szaxofon, altfuvola
Mark Douthit – szaxofon
Barry Breen – harsona
Matt Jefferson – basszusharsona
Paulie Cerra – szaxofon a 4. számon
Jade MacRae – kísérővokál
Dannielle DeAndrea – kísérővokál
Charles Jones – kísérővokál
Mahalia Barnes – kísérővokál
Vonósszekció:
David Angell – hegedű
Conni Ellisor – hegedű
Janet Darnall – hegedű
Carrie Bailey – hegedű
Jenny Bifano – hegedű
Ali Hoffman – hegedű
Monisa Angell – brácsa
Elizabeth Lamb – brácsa
Anthony La Marchina – cselló
Sari Reist – cselló
