Kiadó: Sony Music / InsideOut Music
Megjelenés dátuma: 2023. 4. 21.
Producer: Ian Anderson
Az album hossza: 44.24 perc
Stílus: Progressive Rock
Pontszám: 8.5/10
Folytatódik a legenda az óriási parókával „díszített” angol agrárszakemberről, aki 1968-ban, több mint kétszáz évvel a halála után „kölcsönadta” a nevét az egyik leghíresebb rockbandának. A rockfuvolisták megsemmisíthetetlen pátriárkája, Ian Anderson – a még élő progrock-ikonok közül megjelenésének, társadalomkritikus humorának, újítókedvének, éleslátásának és sajátos egyéniségének köszönhetően – már évtizedek óta úgyszólván a Jethro Tull szerepének és életművének megtestesítője, és most ismét „alkotói elemében” van.
Ian és a Jethro Tull az összes rajongót meglepte, amikor a meglepően szilárd „The Zealot Gene” (2022, RockLine recenzió) után alig egy évvel „fénysebességgel” kihozták az utódját, a „RökFlöte”-t, egy északi istenekről és legendákról szóló koncepcióprojektet. A vikingek és minden, ami a hitvilágukhoz kapcsolódik, az utóbbi években valóságos reneszánszát éli a különböző népszerű médiumokban, így valaki számító húzásnak is minősítheti Ian döntését, hogy a Jethro Tull is „hozzátegye a maga fazekát” ehhez a trendhez.
Lehet, hogy igaz, hiszen Ian ügyes üzletemberként is ismert, de az is lehet, hogy nem, mert a fickó már régóta hangsúlyozza viking gyökereit. Mindenesetre nem ez az első eset a Jethro Tull történetében, hogy az északi istenek világába merészkednek: elég csak a „Minstrel in the Gallery” (1975) albumról a „Cold Wind to Valhalla” című dalra gondolni, vagy a „The Broadsword and the Beast” (1982) albumot népszerűsítő turné megalomán színpadképére a viking hosszúhajóval. A „RökFlöte” dalai többé-kevésbé egyértelműen az asgardi panteon köré épülő koncepciót alkotnak, a borítón pedig a szarvas Ian sziluettje viking rúnára emlékeztet. A RökFlöte egyben az első Jethro Tull-album az új gitáros, Joe Parrish-James számára, aki a „The Zealot Gene” „In Brief Visitation” című dalában egyébként már közreműködött velük.
A „RökFlöte” pozitívumait és negatívumait rögtön el lehet mondani. A pozitívumok közé mindenképp az tartozik, hogy az album egészében – zeneileg, hangszerelésileg és szövegileg – érdekesebb és változatosabb az elődjénél. Ian régen nem volt ennyire ihletett az új dalok és szövegek írásakor. A zenekar tagjai hangszeres téren mind a legjobb formájukat hozták, közülük is ki kell emelni a szimfonikus hangszerelést Ian mindig élesen szóló fuvolájának vezényletével, ami többnyire érdekesebb, mint a „The Zealot Gene”-en. A legendás csapat korai éveire emlékeztető, kifejezetten keményrockos pillanatból is egy hajszálnyival több van, mint az elődön.
A negatívumok közé (sajnos) megint Ian énekét kell sorolni, ami évről évre gyengébb, bár a stúdióban sajátos hangszínének köszönhetően valahogy még mindig sikerül leplezni az említett hangi kifáradást. Pont emiatt a fickó már azon gondolkodott, hogy a „RökFlöte” legyen az első teljesen instrumentális Jethro Tull-album, de aztán meggondolta magát. Az éneke időnként már a szavalás határán van, de valahogy még „elmegy”, így a rajongók többsége most is megbocsátja majd az évek óta tartó hangi gyengeséget. A nyolcvanas évek közepe óta, amikor a hangszálai majdnem felmondták a szolgálatot, énekesként már nem „az igazi”, és ezzel a régi hívek is tisztában vannak. Az album másik gyenge pontja, hogy egyik dal sem emelkedik ki különösebben, bár mind egy szálig legalább szilárd. Így még nagyítóval sem találni olyan szerzeményt, amelyet igazi Jethro Tull-klasszikussá lehetne kikiáltani. Talán el lehetett volna lenni az alkalmankénti, ótörzsi északi nyelven elhangzó női szavalatok nélkül is, de szerencsére ezek rövidek, és nem rontják el az egyes darabokat.
A nyitó „Voluspo” – ezzel a szóval jelölik a viking mitológiai világ megteremtését – az említett szavalat miatt az első percben, amíg be nem csapnak a szimfonikus hangszerelések a fuvolával az élen, a jókedvű ritmikus fűszerezés és az élesre fent gitárpasszázsok, egyáltalán nem hangzik Jethro Tull-szerzeménynek. Ian vokáljának belépése, ami a szavalás és az éneklés határán mozog, végül a „helyére teszi” a dolgokat. A „Ginnungagap” – egy szó, amelyet a nem skandináv Tull-rajongók többsége sosem fog tudni helyesen kiejteni – a viking hitvilágban az ősüres teret jelöli a világ keletkezése előtt. Szilárd, de nem túl izgalmas darab. Valamivel érdekesebbre és szórakoztatóbbra sikerült az „Allfather”, a viking kifejezés az asgardi istenek vezérére, Odinra, mert a csipkelődő fuvolabetétek egész végig ízlésesen szövődnek össze az erőteljes gitárpasszázsokkal, miközben Ian hangja még az átlagosnál is szarkasztikusabban szól. A drámai „The Feathered Consort” – tele szórakoztató, a szimfonikus rock, a folk rock és a kemény rock határán mozgó hangszereléssel – kapcsán Ian és társasága Freyára emlékezik, az ókori görög Aphrodité, illetve az ókori római Vénusz viking változatára. Freya a madártollakból készült láthatatlanná tévő köpenyéről volt hírhedt.
A „Hammer on Hammer” természetesen a mennydörgés istenének, Thornak szól – a legnépszerűbb északi istennek, aki óriási kalapácsáról, a Mjolnirról, harcosságáról, valamint az ivásban, evésben és testi kicsapongásban mutatott mértéktelen étvágyáról volt hírhedt, és az „eredetiben” elég más volt, mint a Marvel képregényes és filmes változata. Ezen a számon különösen kiemelkedik Parrish gitárszólója, ami szokatlanul olyasmire emlékeztet, amit egykor feledhetetlen elődje, Martin Barre is eljátszhatott volna. A drámai, „komolyabb” hangvételű „Wolf Unchained” nem egyszerű farkasról szól, hanem az óriási Fenrir farkasról, aki az egyik kulcsszerepet játszotta a Ragnarökben, az északi elképzelésben a világ/világok és istenek végéről (és újjászületéséről). Ezen a jól felépített és eljátszott, főként instrumentális számon jól hallatszik, hogy Ian vokálja sokszor „a háttérbe” szorul, és már csak „dísznek” van ott, éppen csak annyira, hogy „elmesélje a történetet”.
„The Perfect One” névvel illették a vikingek a szinte sebezhetetlen Baldrt, akinek halála elindítja a Ragnarököt. Ez megint csak egy szilárd, de nem különösebben érdekes darab. Ha mindenáron ki kellene választani az album egyik csúcspontját, ehhez a címhez talán a rendkívül változatos és szellemes „Trickster (and Mistletoe)” áll a legközelebb, amely számos folk rock elemet tartalmaz, és igazán szórakoztatóra sikerült. Nem meglepő, hogy az örök bajkeverő és csibész Lokinak szól, a legravaszabb és legérdekesebb északi istennek, akit a vikingek – a modern népszerű médiumokban látható néhány ábrázolásával ellentétben – sosem tekintettek gonosztevőnek.
A „Cornucopia”, ami már majdnem folk-ballada, inkább az ógörög, mint a skandináv mitológiához kapcsolódik, hiszen ezzel a kifejezéssel illették a görögök egykor a bőség mitológiai szarúját. Talán Ian összekeverte, hogy Zeuszt és a viking mitológia első óriását, Ymirt is kora gyermekkorukban egy helyettes anya – egy csodatehén – szoptatta. A „The Navigators” – kislemezként rövidített változatban jelent meg – a vad viking hódítóknak és gyors hajóiknak szól, amelyekkel a kora középkor tengerein és térségeiben fosztogattak, ennek megfelelően drámai, gyors tempóba van kötve, a központi dallamot pedig Ian fuvolája építi.
A „Guardian’s Watch” a „mindent látó” istennek, Heimdallnak szól, aki az asgardi szivárványhídról, a Bifrostról megfigyelőként és őrzőként vigyázott a viking mitológia különböző világaira. Szellemes darab csipkelődő fuvolapasszázsokkal és szinte barokk hangszeréssel, amely a régi rajongók többségét ki fogja elégíteni, miközben Ian gyengélkedő hangja alig „tartja a lépést” az élesre fent tempóval. Az „Ithavoll” – a viking edák megnevezése az istenek gyülekezőhelyére – nagyon szilárd teljesítmény gyorsabb tempóban, amely rendesen zárja az albumot, és amit a közbeiktatott és záró női szavalat sem rombol le.
A „RökFlöte” meglepően sikerült továbbfejlesztése az elődnek, és olyan album, amely sokakban visszaadja a hitet a Jethro Tull mai változatában. A banda – Ian évtizedek óta megcsappant hangját leszámítva – ezúttal „viking” koncepciós köntösben elég frissítően és energikusan szól ahhoz, hogy a régi hívek többsége elégedett legyen a végeredménnyel. A „RökFlöte” persze nem tartozik a szívós progrockerek legjobb alkotásai közé, akik legjobb alkotói korszakukat már a múlt század hetvenes éveiben élték, hanem valahová az eddigi diszkográfiájuk „aranyközepére” kerül. Nem rossz egy olyan csapattól, amely 2023-ban ünnepli az 55. évfordulóját (igaz, nem megszakítás nélküli működését), és majdnem húsz évig kellett várnia, hogy újra új stúdióalbumokat készítsen.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dalok listája:
1. Voluspo
2. Ginnungagap
3. Allfather
4. The Feathered Consort
5. Hammer On Hammer
6. Wolf Unchained
7. The Perfect One
8. Trickster (And The Mistletoe)
9. Cornucopia
10. The Navigators
11. Guardian’s Watch
12. Ithavoll
Felállás:
Ian Anderson – koncert- és altfuvola, ‘flute d’Amour, ír furulya, ének
Joe Parrish – James – elektromos és akusztikus gitárok, mandolin
John O’Hara – billentyűs hangszerek, zongora, Hammond-orgona
David Goodier – basszusgitár
Stott Hammond – dobok
Vendégzenész:
Unnur Birna – beszélt ének az 1. és a 11. dalon
