Kiadó: Chrysalis Records
Megjelenés dátuma: 1980. 8. 29.
Produkció: Ian Anderson & Robin Black
Album hossza: 42.30 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 8.5/10
A „Stormwatch” (1979) turné lezárultával Ian Anderson, a mókamester görög isten, Pán és a hamelni patkányfogó távoli leszármazottja úgy döntött, felveszi első szólóalbumát, amellyel be akarta bizonyítani néhány kiábrándíthatatlan okostojásnak, hogy a Jethro Tull közel sem csupán az Ian Anderson Band másik neve. Ehhez segítségül hívta a gyorsujjú Eddie Jobsont, aki akkoriban a legjobb multi-instrumentalisták egyike volt, és addigra olyan legendákkal való együttműködéssel szerzett hírnevet, mint a King Crimson (náluk hivatalos tag ugyan sosem volt, de segített újra felvenni néhány hangszeres részt a második koncertalbumukon, a „USA”-n), a Roxy Music, Frank Zappa és az UK. Eddie magával hozta Mark Craney dobost is, akivel akkoriban Jobson első szólóalbumát vették fel. Velük, és a még frissen szerződtetett Tull-basszusgitárossal, David Pegg-gel (aki egyébként a Fairport Convention hosszú ideig basszusgitárosaként a legismertebb) az oldalán Ian bevonult a stúdióba, hogy valami mást csináljon, mint a Jethro Tull akkori, folk rockkal átitatott hangzása. Egyszer csak rájött, hogy hiányzik egy elektromos gitáros, és meghozott egy döntést, amelyet ma már erősen bán. Régi Tull-cimboráját, Martin „Lancelot” Barre-t hívta meg közreműködni, eredetileg csak néhány számra. Ezzel elérte, hogy a korábbi Tull-tagok száma háromra nőtt. Martin végül az album összes számán gitározott, mert a csapatban hihetetlen kémia alakult ki. Ian hátat akart fordítani az akusztikától átitatott folk rocknak és valami, a maga korában modernet alkotni: elektromos, elektronikus finomságokkal ízesített hard rockot. Eközben a másik három addigi Tull-tagnak (vagyis John Evansnek, David Palmernek és Barriemore Barlow-nak) világosan értésükre adta, hogy a szólókísérlet után ismét számít rájuk. Ekkor azonban nagy meglepetés következett. Amikor a Chrysalis kiadó vezetői Terry Ellisszel az élen meghallgatták az albumot, mindenáron azt akarták, hogy az „A” (az A mint Anderson) Jethro Tull-albumként jelenjen meg, ne pedig Ian szólóprojektjeként. Ellis ráadásul Ian tudta nélkül elterjesztette a hírt, hogy Jobson az együttes új tagja lett, noha az albumon hivatalosan csak különleges vendégként működik közre. Amikor a korábbi Tull-felállás másik három tagja az újságokból tudta meg, hogy már nem tagjai a zenekarnak, természetesen alaposan megsértődtek, és Ian a mai napig sajnálja, hogy a tagságuk ilyen módon ért véget. Jobson már az elején mindenkinek világossá tette, hogy csupán különleges vendég, nem hivatalos tag, és hogy a turné után más projektekkel kíván foglalkozni. A kár azonban már megtörtént, Evans és Palmer soha nem tért vissza, Iannek pedig hosszú időre le kellett mondania arról a természetes, őszinte billentyűs hangzásról és zenekari hangszerelésről, amely a 70-es években az együttest jellemezte.
Az a fő elem, amely miatt az „A” ilyen különleges kísérlet és a teljes Tull-diszkográfiában teljesen egyedülálló album lett, kétségkívül az androgün mester, Jobson zenei hozzájárulása, aki az elektromos zongora hatalmas, zenekari hangzását és az akkori idők modern szintetizátorait hozta a zenekarba, amelyek fél lábbal már a 80-as évekbe léptek, miközben az elektromos hegedűje néhány számon megőrizte azokat a folk rockos futamokat, amelyek a 70-es évek végi hangzásukat jellemezték. Ezért is tekinthető az „A” átmeneti albumnak, valahol a folk prog rocktól a new wave-es elemekkel átszőtt, szintetikus hard rockig vezető úton, amely a 80-as éveken át uralta a zenéjüket. Craney ezzel szemben rendkívül masszív és dinamikus dobolást hozott, amely a jazzből érkező elődjére is jellemző volt, és ez nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a legendás francia hegedűművésszel, Jean-Luc Pontyval is dolgozott. Bár a 80-as évek beköszöntével az ember azt várná, hogy az eredeti Tull-varázs teljesen áldozatul esik a robotizált popnak (ami négy évvel később meg is történt), ez nem így van, és az „A”-n még egész sor világos, folkkal fűszerezett gyöngyszem akad, bár kiemelkedő kedvencek nélkül, amilyenek a mesterműveikre voltak jellemzők.
A nyitó „Crossfire” energikus hard rock klasszikus Tull-rendezésben, amely egy pillanat alatt felpumpálja az adrenalint a legálmosabb fejben is, finom zongorafutamokkal, Martin hatalmas gitárfinomságaival és a fuvola kecses dallamával fűszerezve, amely a folk és a hard rock dinamikus elegyét hozza létre. Ian itt (és az album nagy részén) az egyik legjobb énekesi formájában van. Valójában az 1980-as évek jobb Tull-munkáinak többsége is ilyen recept szerint készül majd. A kereskedelmi irányba mutató, energiától duzzadó „Flyingdale Flyer”-en, amely kislemezként is megjelent, Jobson először mutatja meg világosabban, mennyire virtuóz módon bánik az ambient szintetizátorokkal, amelyek remekül összefolynak a szellemes fuvola- és gitárfutamokkal. Az epikus refrén Ian lírai érdeklődését mutatja a repülés iránt, amely ezúttal a hajózást váltotta fel az érdeklődési területei listáján. A ritmikailag kissé monoton, de izzó „Working John, Working Joe”, amelyben Ian ismét a thatcheri Nagy-Britannia társadalmi problémáit és a Big Brother árgus szeme alatti életet érinti, a többszólamú refrénre és a gyakran ismétlődő, megélezett riffre épül. Jobson kiváló, ambient billentyűs hangszerelései és Ian szenvedő mártír hangszínű éneke húzzák ki ezt a szolid alkotást a szürke átlagból. Az epikus és drámai „Black Sunday”-en, amely az album egyik legképszerűbb darabja, a Tull még egyszer remekül megmutatja a hard rock, az elektronikus hangok és a kelta billentyűs hangszerelések energikus keverékét. A szintetizátorok drámai hangjai szellemes tempóba vezetnek be, ahol a fuvola és a gitár egészen különleges összhangja uralkodik. Ian drámai énekes kifejezőerejét fűrészelő gitárfutamok és szellemes jazzes zongorabetétek támasztják alá, amelyek Jobson UK-s korszakának stílusában szólnak, és igazi csemegét jelentenek a kelta drámaiság minden rajongójának. Különösen zamatos a kompozíció második fele, amikor remekül csatlakozik Barre klasszikus gitárszólója, amelyhez Ian fuvolaszólója is társul, és hiteles kelta melankóliát teremt. A „Protect And Survive” újabb nagyszerű Tull-klasszikus, amely a mai napig be-bekerül a koncertrepertoárjukba. A kiváló, kelta nyitó fuvoladallam, amelyet vágtató ritmus és ambient billentyűhangok kísérnek, valamiféle csata előkészületeinek hangulatát teremti meg. Itt csodálhatjuk Craney izzó dobgéppuskázását is. Ian itt először kísérletezik rövid időre egy digitális effekttel, amely robotizálja az éneket, és a következő albumokon is szívesen játszadozik majd vele. A kihegyezett, szellemes „Batteries Not Included” az album egyik nagyobb elektronikus kísérlete, ahol az elektronikus szintik hangjai ütős ritmust és digitalizált éneket kísérnek, amelyet még ilyen extrém körülmények között is könnyű felismerni. Ami a hatalmas, változatos, szellemes fuvolahangokkal átszőtt ritmust még tovább emeli, azok a kiváló elektromos hegedűfutamok, amelyek remekül kiegészítik Martin gitárjának hagyományosan éles hangját. Az elektronikus billentyűhangok is hihetetlenül jól illeszkednek a vágtató ritmusba. Az „Uniform” meglehetősen unalmas darab lenne, ha nem mentenék meg Jobson elektromos hegedűjének skizoid hangjai, amelyek végig valahol a hagyományos folk rock és az elektronika között lebegnek, és „uniformizált” hangulatot teremtenek. Ez az egyik ritka pillanat az albumon, amikor Jobson hegedűje rövid időre Ian fuvoláját is képes háttérbe szorítani, és már emiatt is megér a szám egy kis extra figyelmet. A „4.W.D. (Low Ratio)” elég különc, részben sikerült kísérlet, valahol a Dire Straits stílusú pubrock és a hagyományos Tull-féle folk prog határán. A bárzongora hangjai, a funky ritmus és a fuvolás tréfálkozás álmos délutáni hangulatot teremtenek. Ian éneke, amelyet a refrénnél különleges basszuseffekten vezettek át, Barre ötletes szólója és a számos elektronikus effekt ennek az eléggé átlagos darabnak a fő erényei. A vidám társaság visszatér a hagyományos folk rockos mókázáshoz a pajkos instrumentális „The Pine Marten’s Jig”-en, ahol a vadászház felé vezető úton menet közben egy skót kocsmába is betérnek. A klasszikus folk rock mellett, amely ezúttal nagyon közel áll Pegg Fairport Convention-os cimboráihoz, számos érdekes ötlet is található benne, amelyeket Ian fuvolája és Eddie hegedűje közti kitűnő harmóniák hoznak. Világosan hallható Martin is jellegzetes hard rockos gitárhorogütéseivel, és David basszusának dallamos pergése is. A záró ballada, az „And Further On” újabb klasszikus kelta siratóének a legjobb hagyományaik szellemében, amelyet Ian szívet tépő éneke, ambient zenekari zongora- és szintetizátorfutamok, valamint Martin nyers, ugyanakkor finom gitárfutamai ékesítenek, és méltó lezárást adnak a zenekar történetének egyik legkülönösebb albumának.
Az „A” mostani újrakiadása örömet szerez majd a videófelvételek minden kedvelőjének, mert bónusz DVD-t is tartalmaz, rajta a teljes „Slipstream”-mel, a zenekar első hivatalos koncertvideójával. Kiváló felvétel az „A” turné egyik koncertjéről, amely ezt a sajátos, rövid életű felállást a legnépszerűbb Tull-klasszikusok remek előadójaként is bemutatja. A felvételek többségét rendkívül szellemes videók kísérik, amelyek megmutatják Ian kivételes színészi tehetségét, amely gyakran az önparódia és a határtalan karizma határán mozog. Ian egyebek mellett a másik énjét, Aqualungot is eljátssza az előadás nyitásakor és zárásakor, valamint a névadó klasszikus előadásakor, a „Sweet Dream”-ben a jó kedélyű Drakula grófot, a „Too Old To Rock’n’Roll To Young To Die”-ban pedig a kéjsóvár vénembert, ami szerintem a legszellemesebb videójuk, és amelyben az egész zenekar különféle jelmezekben brillíroz. A repertoár egyébként szűk, és megfosztották egy csomó klasszikustól. Ám az „A”-ról a „Black Sunday”-n és a „Flyingdale Flyer”-en kívül, amelyeket energikusan játszanak, a felállás a maga módján régebbi klasszikusokat is előad, például az akusztikus kelta balladát, a „Dun Ringill”-t, a „Songs From The Wood”-ot, a „Heavy Horses”-t, ahol Jobson kiváló elektromoshegedű-szólót is elhelyez, a „Skating Away On The Thin Ice Of A New Day”-t és a „Locomotive Breath”-et. Bár sok kedvenc hiányzik róla, érdekes dokumentum a zenekar e rövid életű inkarnációjáról, amely a színpadon fehér, A-jellel díszített ejtőernyős melegítőben lép fel, ami a 80-as évek divatkiccsének igazi megtestesülése. Mindez azonban elhalványul, ha eszünkbe jut, hogy a Tullnak a 70-es évekből még sokkal, de sokkal jobb videófelvételei vannak, amelyek mellett az olyan felvételek, mint a „Slipstream”, sarokba szorulnak.
Az „A” a Grammy-díjas burleszk, a „Crest Of A Knave” (1987) mellett kétségkívül az egyik legszórakoztatóbb kísérlet a teljes diszkográfiájukban, amely végül meglepően hallgatható is lett, és elég sok érdekes gyöngyszemet hozott. Az elektronikus hangokkal való időnkénti kísérletezés ellenére (amelyeket a későbbi hasonló próbálkozásokkal ellentétben úgy játszottak el, ahogy kell, és nem hangzanak szintetikusnak) még mindig elég van rajta abból a klasszikus folk rockos hangzásból, hogy teljesen rendesen lehessen élvezni. Mindezt annak ellenére, hogy messze van a korábbi albumaik hiteles, népzenei varázsától. Ha Ian debütalbumaként jelent volna meg, tiszta tízest érdemelne, így azonban csak szolid kísérlet, amely már előre jelezte a hangzás fokozatos szintetizálódását és a nehezebb alkotói időket a progresszív rock vén rókáinak, akiknek valahogy át kellett vergődniük a barátságtalan 80-as éveken. Az „A” dinamikus átmeneti album, amelyre a rajongók többsége a korának gyermekeként, megértéssel tud tekinteni. Fő érdeme, hogy az album semmiképp sem okoz csalódást, és az átmenet az új hangzásba nem túl kíméletlen, Jobsont és Craneyt illeti, akik már a turné után elhagyták a zenekart. Jobson a következő években filmes és tévés zenék szerzésének szentelte magát (például a Miami Vice sorozathoz), míg Craney 2005. 11. 26-án tragikusan elhunyt egy sikertelen transzplantáció szövődményei miatt. Ian, ahogy illik, neki ajánlotta az album újrakiadását, amely egyedülálló emlékeként marad meg első szólóalbumának, amely sosem lett azzá.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Crossfire (3:54)
2. Fylingdale Flyer (4:36)
3. Working John, Working Joe (5:04)
4. Black Sunday (6:36)
5. Protect and Survive (3:37)
6. Batteries Not Included (3:53)
7. Uniform (3:34)
8. 4.W.D. (Low Ratio) (3:42)
9. The Pine Marten’s Jig (3:28)
10. And Further On (4:22)
Az album teljes játékideje: 42.46 perc
Bónusz DVD-Videó a 2004-es remaszterelt kiadásról – „Slipstream”:
1. Introduction (3:15)
2. Black Sunday (6:44)
3. Dun Ringill (2:30)
4. Fylingdale Flyer (4:02)
5. Songs from the Wood (4:54)
6. Heavy Horses (6:06)
7. Sweet Dream (4:04)
8. Too Old to Rock ‘n’ Roll, Too Young to Die (5:58)
9. Skating Away on the Thin Ice of the New Day (3:14)
10. Aqualung (8:58)
11. Locomotive Breath (7:30)
Az album teljes játékideje: 57.15 perc
Felállás:
Ian Anderson – ének, fuvola
Martin Barre – gitár
Dave Pegg – basszusgitár
Mark Craney – dob
Közreműködő zenészek:
Eddie Jobson – billentyűs hangszerek, elektromos hegedű
David Mallet – a koncertfilm (DVD) rendezője
