Kiadó: Escape Records
Megjelenés dátuma: 2023. 9. 29.
Producer: Simon Jovanovič
Az album hossza: 53.34 perc
Stílus: Progressive Metal/Heavy Metal
Értékelés: 10/10
Dino Jelusićnak nincs szüksége különösebb bevezetésre. A horvát hard rock és heavy metal énekes rövid idő alatt generációja legbecsültebb vokalistáinak szűk körébe emelkedett, ami nem kisebb névvel, mint a Whitesnake-kel hozta össze az állandó tagságot. Ezzel gyakorlatilag mindent el is mondtunk. Coverdale mindig csak a legjobbak közül is a legjobbat választotta.
E kritika első bekezdése alapján az ember azt hihetné, hogy a Jelusick egy modernizált hard rock revival társaság, pedig nem az. Sokkal élesebbek és szikárabbak, mint azt bárki várná. Metálosan megvámpírozottak is. Már a nyitó Reign Of Vultures rögtön elárulja, miről szól a Jelusick. Nem tévedünk nagyot, ha a dal hallatán a progresszív metalra asszociálunk. Ebből az következik, hogy a „Follow The Blind Man” egy külön fajta fenevad, a Jelusick pedig más zenei történet, saját, jól felismerhető zenei identitással.
A Jelusick kvartett. Különleges vendégek nélkül. Dino a hírneve alapján simán becsábíthatott volna néhányat, de nem tette. A „Follow the Blind Man” ezért a kvartett puritanizmusának műve, 110%-os teljesítménnyel. A zenészek, akik az ő hatalmas, áthatoló és rendkívül ragadós, rögtön a bőr alá kúszó hangját körülveszik, technikailag tökéletesre csiszoltak. Annak ellenére, hogy debütálásról van szó, érezni, hogy a csapat már régóta együtt van, és az albumon közreműködők mindegyike komoly zenei kilométereket tett meg. A jó 53 perc zene valóban kiválóan került hordozóra. A dalokat a komponálás tökéletessége kíséri. A hangulatok fokozatos építkezése a versszaktól az előrefrénen át a refrénig végig jelen van. A kvartett ugyanazon a hullámhosszon lélegzik. Egyetértésben. A „Follow the Blind Man” azonban rendkívül sötét album. Összhangban azzal a korral, amelyben élünk, és amelyben az emberiség úgy tűnik, megállíthatatlanul, fejjel előre rohan az apokalipszis ölébe.
A „Follow the Blind Man” alapjában véve klasszikus hard rock- és heavy metal-elemeket ötvöz, de (várhatóan) modern megközelítéssel (a produkció és a komponálás terén egyaránt). A frázisok helyenként erőteljesen reagálnak. Olyan eszközökkel, amelyek az időnkénti agresszív „gitárriffelésben” akár a thrash metal felé is kacsintanak (Died, Chaos Master). Mivel Dino vokálisan – a hangszínét és a dallamvezetés módját tekintve – összevethető a Symphony X-es Russell Allennel (időnként Jorn Landéval is), és mivel az anyag pillanatokra rendkívül változatos (optimálisan részletezett és csiszolt), az album jellege egyes pontokon még a Symphony X későbbi munkáival és Michael Romeo utóbbi szólóanyagaival is összevethető. Az album anyaga rendkívül színes, mozgalmas és különleges. Ezért ez a lemez egyszerűen, egyetlen szóval: lenyűgöző. Az elejétől a végéig. Minden másodpercében. A kvartett úgy osztotta el a kreatív erővonalakat a szerzeményekben, hogy az egyéni tehetségek elképesztő intenzitással sugároznak és optimálisan kibontakoznak. Egyéni szinten tehát. Igaz, Dino tekintélyt parancsoló hangja végig a figyelem középpontjában áll, de a rendkívüli gitárvirtuóz, Ivan Keller gitármunkája sem nyűgöz le kevésbé.
Az album kivételesen élő hangzású. A hangzás szerves meleget áraszt. Mintha a dalokat a stúdióban koncertszerűen vették volna fel. A banda a lemezt a ljubljanai Evolucija stúdióban rögzítette, Simon Jovanovič producer keze alatt.
A dalok sorrendje finoman átgondolt. A címadó dal az album egyik csúcspontja. Középtempós, helyenként balladisztikus, mini epikus szvit, tele melankóliával és pompázatos „drámaszínházzal”, benne egy mid-eight szakasszal, amelyben a döbbenetes gitárszóló heves gitáros erekcióban tör ki, és átvisz egy misztikus, képzeletbeli világba – ez kiváló atmoszférikus kitérő, a kompozíció egyébként is a debütálólemez egyik remekműve, és feloldja az album első három dalából álló nyitány vad, sötét agresszióját. A második felében hasonló szerepet tölt be, mint a címadó, a The Healer is, az album könnyebben megjegyezhető dalainak egyike, a végén pedig kifejezetten jólesik a kivezetés, amelyet a záró zongorás ballada, a The Great Divide jellemez, ahol Dino a hangjából szándékosan előcsalja Coverdale jellegzetes „füstös” báját. Igen. A dalok rendkívül mozgalmasak. Roskadoznak a kidolgozottságtól. Az atmoszférikus ugrásoktól a motívumfordulatokon, modulációkon, átvezető betéteken át. Ezért a „Follow the Blind Man” elég sok hallgatást igényel, mire egészében a bőrünk alá kúszik. De ha egyszer oda beférkőzik, nagy élvezettel fogjuk hallgatni még hosszú-hosszú ideig. Ebből adódik a megállapítás, hogy az egész végig szégyentelenül kacérkodik a progresszív metal elemeivel.
A „Follow the Blind Man” debütalbum nem csak egy újabb lemez. Kivételes alapkő a zenekar karrierjében. Rajta mutatta be a csapat a saját DNS-ét, amelyet a jövőben is követni, ápolni és fejleszteni fog. Ahogy említettem. A „Follow the Blind Man” óriási erőt és kifaragott, vallomásos art karakterű önbizalmat hordoz, és tekintve, hogy debütálásról beszélünk, egyértelmű jelölt az év 2023-as metal-bemutatkozása címére. Zseniális mű. Nem kell hozzátenni semmit, elvenni belőle pedig még kevésbé.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Reign Of Vultures
2. Died
3. Animal Inside
4. Follow The Blind Man
5. What I Want
6. Acid Rain
7. Healer
8. The Great Divide
9. Fly High Again
10. Chaos Master
11. The Bitter End
Felállás:
Dino Jelusick – ének, billentyűk, aranzsmanok
Ivan Keller – gitár
Luke Broderick (Luka Brodarić) – basszusgitár
Mario Lepoglavec – dob
