Helyszín: Cerkno / Star plac / Szlovénia
Dátum: 2019. május 18., szombat
Mit hozott Cerkno fölé a Jazz Cerkno 2019 fesztivál harmadik napja? Esőt. A 2019-es április–májusi időjárásban ez már olyan hétköznapi dologgá vált, mint a levegővétel. Állandó vendég. Nos, a fesztivál első két napján a felhők legalább annyira kíméltek minket, hogy nem áztunk el, a harmadik napra viszont ismét felhőszakadások nehezedtek. Szerencsére olyanok, amelyek hagytak időnként egy kis szünetet. Már délután fellépett a zeneiskolában Daniel Levin csellista és nagybőgős, a dolog pedig különösen azoknak lehetett izgalmas, akik az ezen a hangszeren játszott nem konvencionális zenét kedvelik, azt, amely nem ismeri és nem is ismeri el a „klasszikus zeneszerzői iránytűt”. Az avant-impro randit Levinnel kihagytuk, de a koncert biztosan elnyerte a szlovén nagybőgős, Jošt Drašler tetszését is, már ha véletlenül betévedt Levin koncertjére.
Nos, a kis RockLine-csapatunk a harmadik nap fő programjára fente a fogát. Este fél nyolckor így a Fish Wool állt a színpadon. Egy brazil, egy portugál nő és egy spanyol. Yedo Gibson (szoprán- és tenorszaxofon), Susana Santos Silva (trombita) és Vasco Trilla (ütőhangszerek). Tapasztalt zenészek új formációjáról van szó, amely épp Cerknóban játszotta el először élőben „Fish Wool” című debütáló stúdióalbumát. Egyértelműen afféle koncertszenzáció volt. Mi mindent lehet kihozni mindössze két fúvós hangszer összefonódásából? Hihetetlen. Kísérletező kalandvágy, amelyhez nem találni párhuzamot, és elképesztő, ahogy egymást kiegészítik. Egy halom hangzásszerkezet, mondjuk inkább hangzásárnyalat, tonális paletta, amelyek teljesen szokatlanok – ami nem is meglepő. Épp ezért a szokatlanságért és kihívásért jöttünk ugyanis Cerknóba. Hogy megrázzon és sokkoljon. Igaz, néha ki lehet hámozni belőle világzenei morzsákat, a hagyományos brazil forró elemeit, sőt klasszikus zenei figurákat is, a kompozíciók zöme azonban a zenei horizontok teljesen súlytalan és szabad felfedezésére irányul, azokéra, amelyek a hangok „között”, „fölött” és „alatt” rejtőznek, és amelyekben a trió könnyed zenei szövete lebeg. Az ilyen előadásokon érdemes lehunyni a szemed, kikapcsolni a képet és kiiktatni a vizuális ingert, amely „zavarja” az észlelés többi folyamatát. Így kiélesednek a többi érzékek, az agykéreg is másként működik, és egészen más érzések kerítenek hatalmukba. A zene befogadása megváltozik, és egészen más benyomások kerülnek felszínre, amelyeket a zenei mágia hagy maga után. Valójában a teljes avantgárd elszakadás triója, amelyet a tökéletes, kalandos szokatlanság velős rezdüléseinek szárnyán faragtak meg és csiszoltak fényesre.
Zeneileg kézzelfoghatóbb anyagot hozott a színpadra a következő fellépő. Az ausztrál The Necks trió – Chris Abrahams (zongora), Lloyd Swanton (nagybőgő) és Tony Buck (dobok) – ma a kísérleti jazz nagy legendái közé tartozik, akik azonban az idei Jazz Cerkno program többi zenekarával ellentétben zenei víziójukban a hangzásbeli és a kompozíciós struktúrák minimalizálása felé lépkednek. Igen. Kerek perec kimondva: a The Necks, amely Cerknóba új, „Body” (2018) című stúdióalbumát is elhozta, nagyon érdekes tud lenni nektek is, akik a posztrock címke felé húztok, sőt, ha provokatívan tovább ugrálok a műfajok között, még a különc minimalista The Swans híveinek is. Röviden. A The Necks ugyan a jazz körül forog, de mindig teljesen terv nélkül lép színpadra, lehorgonyoz egyetlen motívumnál, és arra, illetve köré egy egész kompozíciót épít fel, ami logikus módon persze nagyon hosszú is lehet. Egy óra, vagy még több. És ilyen volt cerknói koncertjük is. Abszolút hipnózis. Mindenesetre érdekes, hogy mindössze három ember ilyen hatalmas hangzást teremt. Ilyen teltet, emelkedetten ünnepélyest és erőteljeset. A helyszín pedig pislákoló félhomályban, az áramtakarékosság határán. Összhangban a trió által teremtett atmoszféra transzcendens természetével. A rendkívül tapasztalt csapat, amely 1987 óta változatlan felállásban működik, valóban hihetetlenül összeszokott koncertet adott, tele rendkívüli finomsággal, az egymásra hangolódás kémiájában pedig nagy kölcsönös rugalmassággal. A zenekar hosszan képes ismételni egy motívumot, és egyre intenzívebben játszani. A hangulat hullámzik, ahogy erősödik és csillapodik a játszott motívum intenzitása. Minden az ösztönnek és az érzésnek van alárendelve. Rendkívüli élmény! Az idei Jazz Cerkno valószínűleg legnagyobb fellépője teljes mértékben igazolta nagyságát. A The Necks első cerknói fellépésével igazi szenzációt szállított, és jó néhány látogató a fesztivál harmadik napjára elsősorban azért érkezett, hogy a The Necks koncertjét élvezze. Mindezek alapján nem nehéz arra jutni, hogy az érzékeny The Necks e varázslatos cerknói fellépése is valami különleges, egyedi és megismételhetetlen volt. A helyszín zsúfolásig megtelt. Az utolsó zugig. Minden nesz zavarta a jelenlévőket, a The Necks ugyanis olyan hatalmas hipnózissal csitította a közönséget, hogy nem kevés morgolódás hallatszott a nézők között, ha valaki (szándékosan vagy akaratlanul) fölösleges zajt csapott, ami bizony zavarta a jelenlévőket abban, hogy a The Necks hangzásesztétikájának tisztaságát élvezzék valóban remek koncertjük alatt.
Az idei, hagyományos és összességében 24. nemzetközi Jazz Cerkno fesztivál nagy fináléjára pedig az olasz Maistah Aphrica foglalta el a színpadot. Friuli-Venezia Giulia régióból érkező oktettről van szó, amelynek tagjai: Gabriele Cancelli (trombita, fuvolák, ütőhangszerek), Mirko Cisilino (harsona, trombita, ütőhangszerek), Marco D’Orlando (kongák, timbalesek, djembe, ütőhangszerek), Clarissa Durizzotto (altszaxofon, ütőhangszerek), Enrico Giletti (elektromos basszusgitár), Andrea Gulli (szintetizátorok, dubeffektek), Alessandro Mansutti (dobok) és Giorgio Pacorig (elektromos orgona, Korg MS-20, zongora, kütyük). Utóbbi egy nappal korábban a Koromač-csal lépett fel, egy évvel korábban pedig ugyanezen a fesztiválon a szlovén szaxofonos, Cene Resnik kísérőzenekarában. A Maistah Aphrica fellépése is afféle exkluzívnak számított, hiszen a zenekar épp Cerknóban mutatta be először új, összességében második stúdióalbumát, a „Meow”-t. Ha gyorsan átfutottátok a „szerszámosládát”, amellyel a zenészek felszerelkeztek, az első következtetés az, hogy crossover formációról van szó, amely a műfajok közötti fúziónak kötelezte el magát, mindenképp jól kidolgozott jazzes felhanggal. A Maistah Aphrica tehát az afrikai zene melodikáját és ritmikáját olvasztja egybe, amire már a zenekar neve is utal, akárcsak az olasz csizma Észak-Afrika felé mutató orra, az egészet pedig a kinetikus ritmika szilárd alapja fogja keretbe, amely a funkos lüktetés, sőt a dub és az elektronika szféráiba is átkalandozik. Vagyis táncra hív. Ezért a fesztivál szervezője csak erre a koncertre az ülőhelyek több mint felét elpakolta, hogy a közönség egészen a színpadig nyomulhasson, és szabadon, forogva átadhassa magát a bódító, mégis zömök ritmikának és a szaftos, már-már zenekari hangzásvilágnak, ahogy azt a színpadon zajló események diktálták. A fúvósszekció rohamainak fúziója, megkoronázva a hangmanipulátorok (szekvenszerek) loopolásával, a másik oldalon pedig velős ritmikával megtámogatva, ahol a különféle afrikai ütőhangszereket kezelő kiegészítő ütős tette fel a pontot az „i”-re az amúgy is erős ritmusosságon. Az egészben az az érdekes, hogy a Maistah Aphrica tagjai legfeljebb nagyon jó utánzók, akik épp ebben az utánzásban találtak rá az önirónia igazi terepére, amikor azt mondják, hogy a Maistah Aphrica tulajdonképpen olaszul azt jelenti: „Mai stato in Africa” (magyarul: „Sosem jártam Afrikában”). Ez az egész látszólagos afro-karakter tehát csupán egyfajta közelítés és a képzelet szüleménye, tulajdonképpen az oktett elképzelésének lenyomata arról, milyennek képzeli magát Afrikát (vagy azt, ami mára megmaradt belőle). Elsősorban azonban maga a játék ragadott magával. „Teljes gőzzel”, mindenféle fék nélkül előadott show, amely elállította a lélegzetet. A fesztivál utolsó napjának meghosszabbított záró koncertje valóságos tombolást hozott, amelybe még Cerkno is lelkesen beleremegett. Aztán hirtelen vége lett mindennek. Újabb fesztivál zárult le. De nem mindenki számára. A vigasztalhatatlanok – köztük mi is – a közeli Gabrijelben folytattuk a bulit.
Nincs mit hozzátenni, csak annyit, hogy a Jazz Cerkno fesztivál idén, 24. kiadásában is maradéktalanul lenyűgözött, és jó néhány exkluzív fellépést, valamint briliáns koncertszenzációt hozott. Minden nap három teljesen különböző előadó fellépését élvezhettük. Különösen műfaji értelemben, hiszen végső soron a jazz nem feltétlenül áll a fesztiválon bemutatkozó zenekarok zenei víziójának középpontjában. Mindegyikük kifinomult és jól érzékelhető esztétikával műveli a saját, a valódi művészi eklekticizmus birodalmába vezető eszképizmusát. Épp ezért van a Jazz Cerknónak sajátos karaktere és lelke, amely képes felismerni, megbecsülni, ápolni és jutalmazni az igazságszeretetet, az őszinteséget és a szabad gondolkodást. Pontosan azt, ami a jazz a gyökereiben, és pontosan azt, aminek mindannyiunk alapvető erkölcsi értékének kellene lennie.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
[…] Aleš Podbrežnik, s spletnega portala Rockline […]