Helyszín: Katedrala / Kino Šiška / Ljubljana
A koncert dátuma: 2012. november 21.
Látogatók száma: 650
Jegyár: elővétel 32 EUR, a koncert napján 35 EUR
2009 augusztusában, a Center Urbane Kulture Kino Šiška megnyitásával a szlovén koncertélet jókora lendületet kapott. A nagy, minőségi zenei nevek minden műfajból és minden karakterből újra tömegesen zarándokolni kezdtek a szlovén fővárosba. Az urbánus újra polgárjogot nyert, és közös nevezőt talált magának a felújított Kino Šiška képében. Ha az urbánusról beszélünk, a jazz mellett nem mehetünk el szó nélkül. Van valami urbánusabb a jazznél? A jazz az urbánus szinonimája, és fordítva. Így várható volt, hogy az új helyszín hamarosan a jazz egy-egy nagy világnevét is vendégül látja. És fél év várakozás után 2010. március 5-én meg is történt: megérkezett a nagy Jan Garbarek a triójával, társaságukban a híres indiai dobossal, Trilok Gurtuval. Mindössze két és fél év telt el, mire a mesteri társaság újra felkereste a várost. Jan Garbarek így immár harmadszor lépett fel Szlovéniában, először 2003-ban a Križankében, a Jazz Festival Ljubljana keretében.
A jazznek Szlovéniában meglehetősen sok hallgatója van, de sajnos különféle okokból a társadalomban egyáltalán nem kapja meg azt a helyet, amely megilletné. A probléma sokrétű (az alább említett folyamatok még hogy összefüggenek, és közös nevezőjük a „crisis” fogalma – erről majd máskor), részben magában az „akadémiaiságban” és a jazzkliken belüli egyre erősödő hermetikus zártságban (meg különös szétforgácsoltságban) rejlik, részben a (mindent érintő) mindennapi tömeges elbanalizálódásban, amelynek hírnöke a zenei világban a piacilag megvadult iparág, amely trendi (és generikus) hangokat gyárt, s ezeket egyre nehezebb zenének nevezni, nemhogy művészetnek. Ezt a termést aztán teljesen kritikátlanul terjeszti a kereskedelmi rádió- és tévéállomások légiója (-> gyors haszon), ami tovább mélyíti a mai sekélyességet és zenei analfabetizmust. Az emberek egyre nehezebben emésztik meg az összetettebb, intellektuálisan igényesebb zenei formákat, stílusokat és mintákat, nemhogy kapnának is tőlük valamit (vagy magukkal vinnének). Persze a minőség és a tömegesség (meg ezek (nem)összeegyeztethetősége) kérdése túlmutat a zenén, és a mai zsúfolt világban egyre alapvetőbbé válik, de éppen itt rajzolódik ki szépen a kép, és a szakadék a két oldal között nagyobb, mint valaha. Válság, feszültség, tragikum, csupa kellemetlen jelző. A minőség, a reflexió, az artikuláltság= a művészi alkotás egyre inkább a kulturális underground felé költözik. Ezért olyan fontosak az olyan koncertszolgáltatók, mint a CUK Kino Šiška. Hidat képeznek az alternatíva és a „mainstream” között. Szlovéniában egyre kevesebb az olyan hely, ahol rendszeresen szólal meg a jazz. Emlékeztek még a Jazz Club Gaja nemrégiben történt bezárására a ljubljanai Beethovnova 7-ben (megmaradt még a nyári kertje a Szlovén Írók Egyesületének rezidenciájánál)? Alig maradt valódi jazzklub az országban. Ehhez a jelzőhöz talán még a maribori Satchmo áll a legközelebb. Persze Szlovéniában van még néhány kocsma, pince, miniklub és pub, amely jóban van a jazzel, de ez mégis kevés. A (nagyobb) koncertesemények már csak különféle fesztiválok (Jazz festival Ljubljana, Jazz Cerkno, Festival Lent…) vagy bérletes programok (Cankarjev dom – leggyakrabban a Klub CD) keretében zajlanak. Egy kevés (kísérleti) jazz időnként eljut a vad alternatív zenei központokba is (Metelkova, Pekarna…), például Marc Ribot már rendes vendég a ljubljanai Metelkován. Az RTVSLO első műsorán egyre kevésbé érezni Rončel és legendás műsorainak, az Izza odrának a jelenlétét. A jazznek jelenleg a szélesebb közönség körében nem áll jól a szénája. Éppen ezért lehetünk hálásak a Kino Šiška szerepéért. Átjáró ezek között a különböző világok között. Fontos városi kulturális intézményként betöltött jelentőségét a média sem hagyhatja szó nélkül. A Pingpong jazz esték projektje (ahol különböző fiatal (és kevésbé fiatal) szlovén jazzalkotók mutatkoznak be) csak egyike a pozitív pontoknak, a jazz népszerűsítésének még nagyobb mérföldkövei pedig az olyan koncertek, mint amelynek november 21-én tanúi lehettünk, és amelynek a szöveg hátralévő részét teljes egészében szentelni fogom. Jöjjön Jan Garbarek!
Garbarek az európai jazz igazi ikonja, a modern világjazz szinonimája, és már hosszú évek óta az elismert európai jazzkiadó, az ECM védjegye. Az összes díj és dicshimnusz mellett (például számos előkelő helyezés különféle „örökranglistákon”), amelyek az ötven év alatt gyűltek össze, a jazz történetében elsősorban mint minden idők egyik legjobb szaxofonosa fog megmaradni. Senki sem tud úgy szaxofonozni, ahogy Garbarek. Egyedülálló, mester, zseni, az egyetlen, és még sorolhatnánk a felsőfokokat, de egyik sem közelíti meg igazán az igazi kifejezőerejét. A szavak itt tehetetlenek. A szavak hiába kergetik a mérhetetlent (=a zenét). A fiatal Garbarek (származását tekintve norvég, ma Oslóban él) pedig éppen a zenével kezdett nagyon korán foglalkozni. Alig volt tizenöt éves, amikor elnyerte a legjobb amatőr jazzzenész címet. Ez a babér egyenesen megnyitotta előtte a zene világának kapuit. A különféle zenei együttműködések maguktól kínálkozni kezdtek. Pályája első éveit főleg a George Russell és Keith Jarrett zenekaraiban való játék jelölte ki (utóbbival vette fel a My Song és a Belonging klasszikusokat), később pedig a (jazz)zene világának számos elismert nevével dolgozott együtt. Különösen nagy hatással volt rá a Hilliard Ensemble vokális kvartettel való együttműködés, amely a reneszánsz zene hagyományával foglalkozik. Eddigi pályafutása során 31 szólóalbumot vett fel, és további 50 létrejöttében működött közre. Az ilyen termékenységet ilyen magas minőséggel párosítani maga a csoda. Garbarek az improvizáció mestere, az élő fellépés mestere (lásd a következő bekezdést). Zenei ihletét nemcsak a világ jazzének kincsestárából meríti, hanem különleges ihletforrást jelentenek számára a skandináv népdalok is. Emellett az ambient jazzkompozíciók úttörőjének számít, zenei kifejezésmódjában pedig gyakran érződik az ázsiai és az arab zene sajátos hatása, amit egyesek gyorsan összekötöttek az „new age-es” zenei áramlatokkal. Zenéje a skandináv tájat és az ottaniak mentalitását tükrözi. Képes hihetetlenül erőteljes szenvedély-, harag- és más radikális érzelmi kitörésekre, hogy aztán a következő pillanatban teljesen lecsillapítsa és tiszta meditációvá olvassza őket. A zene hallgatható és romantikus, de pillanatokra nagyon drámai és dinamikával teli. Összetett érzelmi, fiziológiai és intellektuális képződményekből épül fel, amelyek a hallgatóra mégis rendkívül egyszerűen hatnak. Csak a legnagyobb művészi alkotások egyesítik magukban a lélegzet könnyedségét és az emberi tapasztalat mélységét – és éppen ez az, ami a legjobban meghatározza Jan Garbarek zenéjét: egyedi, mégis egyetemes, földközeli, mégis határtalan.
A csaknem teltházas koncerten (az oldalsó részeken maradt még néhány üres ülés) a színpadon már meglehetősen állandó tagjai társaságában játszott: Rainer Brüninghaus billentyűs és Yuri Daniel basszusgitáros mellett, mint különleges, vendég tagja az expedíciónak, ezúttal is az ütősöknél csatlakozott hozzá a zseniális (már az első bekezdésben említett) Trilok Gurtu. A koncertet egy bemondó nyitotta meg, aki nagy lendülettel és tisztelettel konferálta fel az est főszereplőit. Az első szám alatt nem tudtam betelni a színpadképpel, amely egyszerűen varázslatos volt. A színpadi díszlet egy nappali otthonosságát árasztotta, ugyanakkor ötvözte a skandináv minimalizmust a keleti esztétikával. Egyedülálló. A pont az i-re a háttérben lógó, kékkel megvilágított összehúzott függöny volt. A második számot romantikus zenei motívumok nyitották, amelyekben nagyon hamar felismertük a híres Twelve Moons-t. A számot Garbarek bravúros, filigrán szaxofonimprovizációi, a tökéletes feszültségépítés és a tizenkét perces epikus vallomás különböző részei közötti őrült, dinamikus átmenetek tették különlegessé. A vége előtt a számot még egy zseniálisan fokozódó basszusgitárszóló színesítette, amelyben Yuri Daniel igazán megmutatta magát. A következő számban hasonló, de rövidebb szólóval brillírozott Triluk Gurtu is. Ez az első szóló még csak előrevetítette a későbbi fantáziarobbanást és varázslatot. A közönség elég visszafogott volt, de a szólórészeknél azért méltó tapssal jutalmazta a zenekar tagjait. A tagok szüntelen párbeszédben álltak, a színpadon folyamatosan cserélődtek a szerepek, Garbarek sok szabadságot és időt hagyott a társainak, hogy megmutathassák tudásukat. Brüninghaus zongoraszólója igazi fülgyönyör volt. Játékos ujjai vehemensen táncoltak a zongora billentyűzetén, témáról témára, mintáról mintára, a végén a saját számába még egy kis rock’n’roll beütést is belevitt. Az ötödik szám alatt Garbarek a rá jellemző szopránszaxofonról átült a nagyobbik testvérre, a tenorra. Szólóbetétei igazi lelki táplálékot jelentettek. A zene megnyugtatott, ellazított, a teljes relaxáció állapotába juttatott minket. Terápia egyetlen szó nélkül. Idill. Jan Garbarek – A mélyből. A hatodik számot egy újabb dobszóló követte, amelyben Trilok Gurtu megmutatta, miért tartják az egyik legnagyobb dobmesternek, nyugati és keleti technikákban egyaránt. A dobritmusokat különleges vokális improvizációval építette tovább, ami sajátos, organikus zenét teremtett, és a híres keleti zenei díszítéseket idézte fel bennünk. Ezt egy igazi kis zenei kísérlet követte. A csengettyűket egy vízzel teli teknőbe mártotta, majd rájuk ütögetett, úgy hogy ez az interakció (csengettyűk-víz-teknő) a legkülönösebb, legsajátosabb organikus hangokat hívta elő. Élő avantgárd. Semmiféle eső és más természetes vagy nem természetes folyamatok „samplingje”. Mindez itt élőben történt. Inkább rituális szertartásnak voltunk tanúi, mint zenei számnak. Amikor aztán a sípon Garbarek is csatlakozott hozzá, a hangulat a tetőpontra hágott. A közönség heves tapssal kísérte játékos kísérletezésüket, és egy pillanat alatt kijavította a koncert közbeni langyos benyomást. A koncert lassan a végéhez közeledett, a kísérletezés eleven dallamba csapott át, amely meghozta a hivatalos rész végét is. Ezt még egy romantikus ráadás követte, remek útravaló hazafelé. A fellépés nagyjából két órán át tartott, a repertoár pedig hét számot és jó néhány hosszabb szóló-kitérőt tartalmazott.
Garbarek a játékával hihetetlen mámoros boldogságba, mondhatni elragadtatásba repített minket. Elképesztő koncertélmény volt, amely megmutatta, mennyi érzelmi és intellektuális töltetet rejt magában a jó jazz. Annál szomorúbb, hogy a szélesebb közönség sokszor nem fordít rá annyi figyelmet, amennyit megérdemelne. A Kino Šiška esetében azonban ez nem igaz. Ők szüntelenül elhalmoznak minket az év különféle koncertcsúcspontjaival. Ősszel ezek egymást követik: a legendás jazzdobos, Jack De Johnette szólókoncertje, a Silence duó első önálló ljubljanai koncertje hat év után, a poszt-rock legendák, a Dirty Three és a Godspeed You! Black Emperor párharca, három napja a Katedralában a komor Mark Lanegan zenélt, éppen zajlik a Sonica fesztivál, december elején pedig még az őrült Devin Townsend koncertje is várható. Remélem, jövőre is hasonló tempót tartanak. Akkor a jazz miatt sem kell aggódnunk.
Képgaléria
