Helyszín: Grác, Ausztria
A koncert dátuma: 2007. 02. 25.
Látogatók száma: 600
Jegyár: 25 euró
Végignézni, ahogy Ian Paice úr teljesen felszabadultan, önfeledten fedezi fel újra a régi Deep Purple-klasszikusok minden báját úgy két hete Trevisóban, tényleg felejthetetlen volt. Csakhogy ez az egész a közelébe sem ér annak, amit a rockzene legendája a Demon’s Eye-os kollégáival vasárnap este Grácban összehozott. Mindannyian egy varázslatos este tanúi lehettünk, tele humoros és gyakran játékos pillanatokkal, amelyek a teljesen oldott hangulat védelmében újra felébresztették bennünk a nosztalgiát. Azt az érzést, amitől az ember csukott szemmel látja maga előtt, ahogy valami túl szűk, harangszárú nadrágban, amelynek varrásai alig bírják a ficánkolását, valahol a California Jam 74′ első soraiban pattog.
Hogy azért mégiscsak az osztrák Grácban vagyunk, arról 20 óra körül a helyi harcosok, a Fiction Play gondoskodtak, akik beleverték a fejünkbe. Három érdekes csávóból álló triót kell elképzelni, amelynek zenei gyökerei valahol a Radiohead, a System Of A Down és a Rage Agaist The Machine kereszteződésében, egy-egy pillanatra pedig még a Green Day környékén is megtalálhatók. Mindenesetre váratlan felvezetése volt az estének, amiből a srácok nyilvánvalóan ki akartak hozni mindent, ez főleg az énekes-gitáros hancúrozásán látszott, aki úgy érezte magát, mint hal a vízben. Hasonlóan a gitárjátékához, amellyel egy-egy pillanatban kellemesen meglepett mindannyiunkat, akik izgatottan vártuk az est fő attrakcióját. A trió javára írandó a minőségi vokális teljesítmény is, amelyből a gitáros mellett a basszusgitáros és a dobos is kivette a részét, szépen kiegyensúlyozott énekhangzást teremtve. A Fiction Play fellépése éppen elég hosszú volt, akár a rajongóikat nézzük, akikből a hátam mögött álló néhány csuromvizes tinilányt leszámítva nem volt éppen túl sok, akár a Purple-bolondokat, akik most már még jobban vágytunk egy becsületes adag régi jó rock & rollra.
Az tíz perccel kilenc előtt érkezett el, amikor az Orpheum templomi csendjét hirtelen zajos skandálás szakította meg azoknak a tiszteletére, akik épp megjelentek a színpadon. Utolsóként természetesen Ian csatlakozott hozzájuk, aki Trevisóval ellentétben ezúttal időt szakított rá, hogy barátságosan megszólítsa a jelenlévőket. A Demon’s Eye-nak szánt várható köszönet után a szokásos szigorú… pontosabban szigetországi humorával előre bocsánatot kért az esetleges hibákért, amiket az este folyamán el fog követni: „Érezzétek jól magatokat, itt barátok között vagyunk, és ez nem komoly dolog!” Rendben van, Ian… És felharsant a Burn, ami végleg felfedi, milyen is az, amit a srácok maguk is szívesen neveznek az egyetlen hivatásos Deep Purple tribute bandnek. És milyen látvány! A színpad jobb oldalára nézve ugyanis becsületesen meg kell feszíteni a szemünket, mert a fülünkben ezúttal nem lehet megbízni. A gitáros a színpadon nem Ritchie Blackmore, hanem egy Steve Curly nevű úr, aki az utánzásban, vagy ha úgy tetszik, a híres gitáros imitálásában minden lehetséges részletre kitér. Még az arcjátéka is erősen emlékeztet Ritchie „különösen meleg tekintetére”, de ami a legfontosabb, Curley gitárja isteni hangzású. A másik oldalon egyfajta kicsinyített Glenn Hughes-változat szórakoztat minket, aki folyamatosan mozog a nyitódal éles ritmusára, és akinek Michael Bocher magabiztos hammondja tart társaságot. Különös figyelmet érdemel Robby Walsh éneke, egy mulatságos ír úré, aki a Gillantől erősen kölcsönvett pózával kissé nevetséges színt visz az egészbe. Amikor a Burnt felváltja a Ready ‘n’ Willing, az egész sokkal hitelesebben hat, ami főleg Walsh Coverdale énekvonalaihoz kiválóan igazodó hangjára igaz. Ha a két nyitódal nélkülözhetetlen a skarlátvörös família bármilyen „kiszámíthatatlan” válogatásából, mit szóljunk a Sail Awayhez! A számhoz, amelyről közülünk senki sem merte volna a legszebb álmaiban sem elképzelni, hogy egyszer élőben hallja, a közönség végleg begyullad. Az este egyik legmulatságosabb pillanata következik, a Lazy, amely a fellépőknek a szokásos teret kínálja, hogy kiadják magukból az összes „frusztrációjukat”. A hammond több mint kiválóan tölti ki a Gillan szájharmonikájának hiánya miatt támadt űrt, és a számot még egy adag táncos energiával is megspékeli. Kiváló, és még egyszer kiváló! Amikor a lustaság a szokásos Blackmore-féle blues-lezárással lassan elhagy minket, az Emaretta nevű leányzó hív táncolni. Nehéz szavakba önteni, mit érez az ember e réges-rég elfeledett Deep Purple-számok hallgatása közben. A legkielégítőbb mégis a színpad hátsó részére pillantani, ahol Paice úgy szórakozik, mint egy kisgyerek, aki hosszú idő után megtalálta a kedvenc játékát. Ez az érzés, tekintve hogy a mostani Deep Purple tagjai közül egyedül Ian vett részt ténylegesen a „híres” Mk1-es napokban, új érzelmi csúcsra repít.
A régóta várt pillanat, amit a legtöbb énekes manapság valószínűleg inkább messziről elkerül, a Child In Time-mal érkezik el. A szépen kivitelezett hammondintró, amely amúgy többé-kevésbé a Made In Japan másolata, lassan átadja a kezdeményezést Walsh igen meggyőző hangjának, amely azonban a végén mégsem vágja fel Gillan legmagasabb fekvéseit. Mindenesetre ez az a pillanat, amelyre Curley láthatóan nehezen várt. Tüzes játéka ennyi év után is jelzi, milyen hihetetlenül széles hatást gyakorolt a fekete ruhás úr. És talán még maga Ritchie is elégedett lenne az események alakulásával, mert Paice mindenesetre az. Ezt kompromisszumot nem ismerő határozottsággal bizonyítja, amellyel gitáros kollégája nyomába ered. Szép bevezetés Ian széles repertoárjának bemutatásához, amihez Paice ezúttal a The Mule-t választja, a végén pedig Walsh emlékeztet minket, hogy az utolsó Deep Purple-előadása óta nem kevesebb, mint 30 év telt el! Őrület, nincs mit mondani. Amikor Paice rövid időre elhagyja a színpadot, és a helyére Andree Schneider ül be, a Demon’s Eye eredeti dobosa, a srácok valami erősen misztikus dologgal szolgálnak, aminek a végén Curley vonzóan játszik Grieg Reggelének motívumaival, majd bátran belép A hegyi király csarnokába is. Kicsit elveszett, de azért szórakoztató. Akárhogy is, Paice visszatérése, a The Battle Rages On formájában, új meglepetést jelent be, amelynek hangzása Walsh érezhetően elfáradt éneke miatt eléggé szenved. De nincs idő pihenni, mert a misztikus, Rainbow-s gitárbevezető után Curley dühösen egyenesen a Mistreatedbe kanyarodik. Robby haragos éneke, amelynek értelmezése az Mk3-klasszikus hangulatát erős érzelmekkel fűszerezi tovább, nem sejteti korábbi gondjait, ahogy a váratlan ugrást sem az Ain’t No Love In The Heart Of The City-be. Eredeti ötlet, ami azonban sajnos a lagymatag előadás miatt teljesen elvizesedik.
Amikor Walsh jellegzetesen humoros stílusában bejelent még egy karaoke-pillanatot, a társaság, mintha csak a „felejthetetlen” Joe Lynn Turner-korszakra akart volna emlékeztetni minket, belelendül Hendrix Hey Joe-jába. A srác ezúttal nem viccelt, mert ez a könnyed változat az uraknak valószínűleg inkább afféle Keith Richards-stílusú rövid hülyéskedésként szolgált. Végül is maga Paice figyelmeztetett az elején, hogy ez nem komoly dolog! „Hát igen, komolyan, nem komolyan” – mondja Walsh –, „ez a szám nektek szól, talán még nem ismeritek.” Természetesen a Smoke On The Waterről van szó, amelynek lerágott riffje még mindig gond nélkül megőrjíti a jelenlévők nagy részét. Vad befejezés, amely után Ian még egyszer őszintén megköszöni mindenkinek. Persze nem kell külön hangsúlyozni, hogy a megvadult jódlizók hangos skandálása nem engedi, hogy a fiúk leléphessenek a színpadról, így még elénekelnek nekünk egy Soldier Of Fortune-t, gyönyörű szólóval, amelyből ugyan hiányzott Ritchie megszokott slide-ja, de nem baj. A kivitelezés kiváló volt, ami különösen igaz Robby érzelmes énekére. A tökéletes este egy kisebb „jammel” zárul a Sweet Home Chicago témájára, ami hamarosan átcsap a Black Nightba, amelyben a srácok újra játszadoznak a hangszereikkel, és ismét megmutatják hihetetlen egyéni képességeiket, hatékonyan egyetlen kompakt, élettel teli zenei egésszé olvasztva. Mint egykor a híres Deep Purple. Lenyűgöző!
Setlista
The Fiction Play: 1.Bring Back Baby 2.Some People 3.Boy In The Mirror 4.Why?! 5.Trip Of Nature 6.World Of Light 7.A Great Escape Demon’s Eye: 1.Burn 2.Ready ‘n’ Willing 3.Sail Away 4.Lazy 5.Emaretta 6.Child In Time 7.The Mule 8.Grieg Medley 9.The Battle Rages On 10.Mistreated 11.ain’t No Love In The Heart Of The City 12.Hey joe 13.Smoke On The Water 14.Soldier Of Fortune 15.Black Night 16.Perfect Strangers
