Szerző: Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Ljubljana / Channel Zero (Metelkova) / Szlovénia
A koncert dátuma: 2012. 11. 01.
Látogatók száma: 100
Jegyár: 20,00€ / 24,00€
Miközben a tömegek csütörtökön kebabzabálással, vattacukorral és csevapcsicsával, a Žale temetőben pedig sírvasalgató versennyel „emlékeztek” a halottakra, a nagyjából százfős közönség méltóbb módon adózott az emlékezetüknek. Elment a Kampfar és a Helrunar norvég–német black metal duójának koncertjére, amelyhez az amerikai Velnias és a németek Amon Amarthja, az Obscurity szolgáltatott társaságot.
Elsőként a Channel Zero színpada fölött a balti mitológia szörnyű természetistene, Velnias dörgött fel, az ezt a nevet viselő amerikai formáció pedig fél óra alatt két epikusan hosszú számot játszott el. Sajnos a késés miatt a tizenöt perces remekmű, a Reverend Flames of Antiquity az aktuális RuneEater lemezről csak az utolsó pár pillanatát kaptam el, de már ez is elég volt ahhoz, hogy alaposan fejbe verjem magam a késésért. A Velnias a folk/doom metal saját változatát black metallal feketítette be, és meglehetősen egyedi műfaji keveréke miatt honfitársaikra, a Wolves in the Throne Roomra és a Krallice-ra emlékeztet, folkos megközelítése miatt pedig részben az Agallochra is. A Velnias (túl)rövid fellépését a recsegés és a gitár-visszacsatolás sivításának kakofóniájával zárta, remélem, nálunk még látni lehet őket, lehetőleg hosszabb szettel.
A német vikingekkel, az Obscurity-vel egy időre elhagytuk a black metal vizeit, és az est során egyetlen alkalommal death metalos színezetű muzsikába merültünk. Sajnos az ő death metal-víziójuktól nem fog a fülcsigám elragadtatásában tekeregni. Inkább ellenkezőleg. Az Obscurity ugyanis úgy szól, mint a svéd Amon Amarth gyenge másolata, azzal a különbséggel, hogy az övükön nem sörrel teli kürtök, hanem kolbászok lógnak. Jó, a rossz sztereotip poént félretéve, az Obscurity háromnegyed óra alatt sem kínált többet generikus death metalnál unalmas riffekkel (ami még rosszabb, időnként egy kifejezetten kétségbeejtő polkaritmust is rázendítettek), egyhangú számokkal és szellemtelen szövegekkel, mint a Nach Asgard wir reiten az Obscurity albumról, az Obscurity együttestől. Hát, ennyi. Ráadásul a szövegeiket, amelyek minden tizenöt éves viking nedves álmai, németül adják elő, ami legalábbis nekem személy szerint rendkívül darabosnak hangzik, főleg death metalban. Sajnos a zenekar nyilvánvalóan annyira otthon érezte magát, hogy ráadásnak még egy számra visszamasírozott a színpadra, mégpedig mindössze két „Zugabe” kiáltásra.
Germániában maradtunk a következő fellépővel is, a Helrunar black metal formációval, amely addig a legnagyobb közönséget gyűjtötte a színpad elé. A Helrunar tavaly adta ki a Sol című dupla lemezt, amelyet ezúttal a legnagyobb terjedelemben mutattak be, a koboldkülsejű énekes, Marcel Dreckmann olyan számokat tálalt elénk, mint a Kollapsar, a Nebelspinne, az Unter dem Gletscher és az Aschevolk, de régebbi anyag sem hiányzott az Unten und im Norden és az Älter als das Kreuz lemezekről. Éppen a Helrunar diszkográfiájának ezekkel a képviselőivel vált nagyon nyilvánvalóvá az anyaguk kettőssége: a régebbi számoknál a Burzum vagy a Gorgoroth brutalitása és nyerssége felé hajlik, az újaknál viszont már enyhén progresszív elemek is felszínre úsztak. Főleg a black metalra nem jellemző gitárszólók, egyes számok tekintélyes hossza, a gyakori ritmus- és tempóváltások, valamint a gyors és lassú részek közti ingadozás értelmében. A Helrunar kiváló összeszokottságával, jó kivitelezésével és magabiztos fellépésével hangos, zajos közönségreakciót érdemelt ki, az estét pedig az átlagos Obscurity után visszaterelte az igazi black metal vágányokra.
Itt maradtunk az est igazi húzónevével, a norvég black metalos Kampfarral is, csak még gyorsabb és még brutálisabb formában. A Kampfar a Channel Zero falai közé hozta a norvég fjordok hidegét, és a rémálmok sűrű atmoszférájába burkolt minket atmoszférikus, középtempós black metaljával, amelynek a hangulatteremtéshez nincs szüksége értelmetlen csengettyűs billentyűkre és kvázi szimfonikus betétekre. A Kampfarnál a sűrű, vastag ködréteget kizárólag a változatos, mozgalmas gitárok idézik meg, amelyek a black metalos méhdongásnál sokkal többet is tudnak nyújtani, a dinamikus dobok, amelyek nem csupán az állandó blast beatekre támaszkodnak, valamint Dolk és Aske vadállati, bestiális vokálja. Főleg a remek gitárbetétek vetítik a szemünk elé a norvég tájak és a érintetlen természet epikus képét, amelyet a Kampfar szövegeiben oly gyakran megénekel. A norvég természet epikus dühét a Kampfar fenomenálisan zenésítette meg már a nyitó rombolóval, a Mare-rel, az aktuális lemez címadó számával, a folytatás pedig semmivel sem volt rosszabb, hiszen az intenzitás csak tovább fokozódott. A karizmatikus Dolk remekül egyensúlyozott a brutalitás és agresszivitás, valamint a dallamos, epikus pillanatok között, amelyek csak gazdagítják a Kampfart, a közönségnek pedig többször is az elismerés gesztusait címezte. A Kampfar jó egy óra alatt kiváló számválogatást játszott el, sőt néhány régebbi, ritkábban játszott dalt is kaptunk (például a Hymne-t és a Troll, Død Og Trolldomot), fantasztikus fellépésükkel pedig bebizonyították, hogy Norvégia (még ha néha talán nem is tűnik úgy) továbbra is a black metal központja. Kétségkívül ők a halottak napjának győztesei, akik a Channel Zero termét a norvég gleccserek jegének hatalmas rétegébe zárták, a számokból kitörő nemzeti büszkeséggel és olyan dalok teljes, féktelen energiájával, mint a Ravenheart, a Mare és a Vettekult. Follow the Ravenheart!
Képgaléria
