Szerző: Peter Podbrežnik, Aleš Podbrežnik
Helyszín: Inzell (Chiemgau, Bajorország) / Max-Aicher-Arena / Németország
A koncert dátuma: 2013. 06. 01.
Nézőszám: 5000
Jegyár: 95,00€
Nincs mit szépíteni. Amikor egy olyan fesztivált jelentenek be neked, amelyen a Toto, a Journey, Rick Springfield stb. lép fel… az ilyen kísértés valóságos kis traumává válhat. Akinek a szívéhez közel áll a dallamos rock, az azonnal hegyezni kezdi a fülét. Ha ehhez még hozzáveszed a Europe, a Whitesnake, a Thin Lizzyből átvedlett Black Star Riders nevét, aztán a stílus újabb követőit, a glam rocker H.E.A.T.-et, meg a német hard rock-veteránokból álló Voodoo Circle-t, és a listát végül az amerikai, illetve brit AOR-bajnokokkal, a Survivorral és az FM-mel kerekíted le, akkor a kísértésnek gyakorlatilag lehetetlen ellenállni. Két álomnap a láthatáron.
És mégis? Minél jobban lángoltak a szívek, és minél közelebb ért a június 1-jére és 02-ára meghirdetett Hi-Rock fesztivál időpontja, annál hangosabban szóltak a hírhedt jóslatok a vén kontinenst sújtó, napokig tartó heves esőzésekről, amelyek zöme egyenesen a dél-bajorországi Chiemgau vidékére összpontosult. Itt fekszik Inzell, a turizmusból élő kisváros, hiszen a természeti szépségekben bővelkedő vidék az alpesi régióhoz tartozik. Ebben a szlovén Trzinnél nem nagyobb Inzellben áll ugyanakkor a korántsem szerény Max Aicher Arena. Inzell ugyanis a turizmus mellett a vidék egyik sportközpontja is. A csarnok ráadásul nagyobb, mint a ljubljanai Stožice. Hihetetlen. Hiszen a szlovén főváros színvonalát hasonlítjuk össze egy jelentéktelen kis német turistafaluval.
Így esett. A rockeres elszántság makacsul izzott tovább. Szakadjon le az ég a Földre, ha kell. Sebaj! Amint a salzburgi tartományba értünk, a szakadozott égbolt utolsó kék foltjai is végleg cserben hagytak minket, és belesüllyedtünk a szürkeség torkába, amelyből csak csöpögött. Csöpögött, csöpögött és csöpögött. Lehűlt a levegő. Mintha március elején járnánk, nem pedig júniusban. Ez azonban még mindig teljesen „fájdalommentesnek” tűnt. Egyre világosabb lett viszont, hogy a sátrakat az autóban kell hagynunk, el kell felejtenünk a kempingezést, és apartmant kell keresnünk.
Délután három óra. Inzellben vagyunk, a Max Aicher Arena előtt! Kint ömlik az eső. Bőrig áztunk, de kit érdekel. A csarnokba egy szűk, tölcsérszerű torkon át engedik be az embereket, ahol megint senki sem ússza meg a biztonsági őrök motozó kezeit. Ráadásul még az akkreditációs sorban is csikorog és akadozik minden. Telnek a percek. Drága percek. A H.E.A.T. koncertjének a fele elmegy mellettünk. Amikor belépek a csarnokba, a zenekar éppen a Led Zeppelin híres klasszikusába, a Rock N’ Rollba kezd bele, és egy negatív gondolat fut át rajtam: „Ezért autóztam ilyen messzire, hogy milliomodszor is végighallgassam a Led Zeppelin egyik legelcsépeltebb dalának feldolgozását? Brrr…”
A svédek, javarészt a piachoz igazított nevekkel, Erik Grönwall (ének) – ő 2010 augusztusában csatlakozott a zenekarhoz, elődjét, Kenny Lekremót váltva –, továbbá Dave Dalone (gitár), Eric Rivers (gitár), Jona Tee (billentyűk), Jimmy Jay (basszusgitár) és Cash (dob) felállásban mutatták be aktuális stúdióalbumukat, az „Address the Nation”-t (2012), a 40 perces koncerten pedig három slágerkislemezt is eljátszottak (Beg, Beg, Beg, 1000 Miles, Living On the Run) – csak a Keep On Dreaming maradt ki. A zenekar veleszületett perfekcionizmussal büszkélkedhet. Ez megmutatkozott az előadásban is, ahol a csapatot szinte szétvetette a színpadon a megzabolázatlan, féktelen mozgási energia, de leginkább Erik Grönwall énekes lelkesítette a közönséget ragályos karizmájával. Glam rock revival ez persze, de kivételes érzékkel a dallamok tálalásához. A zenekar érti, hogyan kell használni a nyolcvanas évek szintetizátorhangzását, ami egyértelmű AOR-ízt visz a kifejezésmódjába (például a koncert közepén elhangzó himnikus Downtown). A banda rendkívül összeszokott, és ezt a sok egyéb mellett főleg az Erik énekét kísérő többszólamú vokális harmóniák igazolták. Hangzásban is szépen betöltötte a teret a H.E.A.T. A zenekart nagyobb távolságból hallgattuk, és a hangzás a fellépésük alatt rendben volt.
A Voodoo Circle tulajdonképpen rutinos német rock- (és metal-) zenészek csapata, az énekesi poszton az angol David Readmannel. Ő így vagy úgy honosított németnek számít, hiszen a kilencvenes évek közepe óta a német hard rocker Pink Cream 69 tagja. A Voodoo Circle Alex Beyrodt gitáros ötletprojektjéből nőtt ki igazi zenekarrá, amely mára már a harmadik stúdióalbumát tette le az asztalra. Beyrodt mellett – akinek gitártechnikája Y.J. Malmsteen és R. Blackmore iránti saját gitáros megszállottságára emlékeztet – és a már említett David Readman mellett a csapatot a német rock- és metalszíntér valódi legendája, Matt Sinner basszusgitáros (Sinner, Primal Fear), Jimmy Kresic billentyűs és Markus Kullmann dobos egészíti ki, utóbbi 2010-ben csatlakozott, miután kiderült, hogy az eredeti dobos, Mel Gaynor (egyébként a Simple Minds dobosa) zsúfolt naptárába már nem fér bele még egy kötelezettség. A zenekar a frissen megjelent „More Than One Way Home” (2013) albumot mutatta be a színpadon. Az előadásba nem lehet belekötni. Legfeljebb abba, hogy a Voodoo Circle a fesztivál zenekarai között afféle „fekete bárány” volt, a menetrend „töltelékének” szerepében. Senkinek sem hiányoztak volna ugyanis, ha nem kerülnek be a fellépők „line-upjába”. A német szervező ebből a szempontból inkább a saját Bonfire-ét is felhozhatta volna a színpadra. Kézenfekvőbb választás lett volna a svájci Krokus vagy a dán Pretty Maids is, ha a Gotthard már túl drága lett. Egyszerűen azért, mert a Voodoo Circle hol a Whitesnake-re, hol a Rainbow-ra emlékeztet túlságosan, és ahol ez a kettő közel van egymáshoz, ott a Deep Purple sincs már messze, még ha a Voodoo Circle nagyon szépen játszik is. David Readman énekes pedig egyenesen fenomenális. Az olyan dalokat, mint egyebek mellett a Graveyard City és a King Of Your Dreams, magabiztosan és határozottan játszották el, de túl sok bennük a stílusos utalás, amely a már bejáratott sablonok generikusságát idézi, és ez a Voodoo Circle-t a régebbi évjáratú zenekarok árnyékában tartja. Mindazonáltal kivételes kombinációról van szó, kiváló zenészekkel, amit néhány szólócsata is igazolt Jimmy Kresic billentyűs (aki a Derek Sherinian kaliberű ászokat is eszünkbe juttatta) és a „barokkosan cirkalmas” gitármester, Alex Beyrodt között. Akadtak hangproblémák, és ezekből Beyrodt húzta a legrövidebbet. Ő ugyanis a 40 perc alatt irigylésre méltó gyűjteményt vonultatott fel gitárszépségekből, amelyeket nyilván mindenképp váltogatnia kellett a kezében. Ahogy mondtam: korrekt, de pillanatok alatt nélkülözhető.
A HiRock fesztivál első koncertattrakciója, amely már valamivel nagyobb számban kezdte a színpad elé csalogatni a közönséget, az amerikai keményrockerek, a Black Star Riders volt. A nevük egy laikusnak, aki nem követi rendszeresen a klasszikus rockszíntér történéseit, biztosan nem mond semmi konkrétat. Valójában azonban ravasz és jól átgondolt elnevezés ez egy olyan zenekar számára, amely egészen a közelmúltig a legendás Thin Lizzy néven lépett színpadra. Parancsnokuk ma a már alaposan megőszült, de még mindig fürge Scott Gorham, a Thin Lizzy hosszú éveken át szolgáló gitárosa és az eredetileg ír banda klasszikus felállásának tagja – azé a bandáé, amelyet elsősorban a felejthetetlen, sajnos már rég elhunyt énekes-basszusgitáros, Phil Lynott emelt a legendák közé.
Lynott halála után Gorham 1996-tól a korábbi énekes-gitáros John Sykes segítségével sokáig életben tartotta a Thin Lizzyt koncertattrakcióként, a régi rajongók többsége azonban sehogy sem tudott megbékélni ezzel a „szentségtöréssel”. A Thin Lizzy Phil Lynott nélkül ugyanis olyan, mint mondjuk a Queen Freddie nélkül, vagy ne adj’ isten a Motörhead Lemmy nélkül – lélek nélküli banda. Gorham persze másképp látta, és meg volt győződve róla, hogy Phil helyeslően tekintene híres öröksége emlékének koncerteken való ápolására. Sokan, akik a zenekar legnagyobb sikerei idején még meg sem születtek, így lehetőséget kaptak arra, hogy élőben először hallhassák a legendás ír kollektíva történetének legjobb klasszikusait, és ez legalább némi legitimitást adott Gorham bandájának.
Valamivel nagyobb gond Sykes távozása után adódott, amikor Gorhamnek hirtelen kedve támadt új zenét írni, amely legalább megközelítőleg úgy szól, ahogy a Thin Lizzy a Lynott-féle aranykorban. Ennek érdekében „összedobolt” néhány régi Thin Lizzy-cimborát, akik közül végül csak a hosszú ideje koncertbasszusgitárosként szereplő Marco Mendoza maradt, mivel a Lizzy eredeti dobosa, Brian Downey és az egykori billentyűs Darren Wharton különféle okokból lemondott a további közreműködésről. Ebben az időszakban a Tombstone című film azonos nevű törvényen kívüli bandájáról Black Star Ridersnek elnevezett zenekart Ricky Warwick énekes és alkalmi gitáros egészítette ki, aki a legnehezebb feladatot, Lynott vokális helyettesítését vállalta, továbbá Damon Johnson gitáros, aki Gorhammel együtt szövi a híres ikergitáros és vokális harmóniákat, valamint Jimmy DeGrasso dobos. Ebben a felállásban vette fel idén a Black Star Riders az „All Hell Breaks Loose” című bemutatkozó lemezét, amely stílusában erősen emlékeztet a klasszikus Thin Lizzyre, és amelyről a fellépés során a dalok többségét is játszották.
A különböző korosztályokból verbuválódott srácok, akik külsőre is meglehetősen hasonlítanak az amerikai Közép-Nyugat törvényen kívülijeire – kivéve a karizmatikus Gorhamet, aki öreg napjaira egyedül igazi úriember közöttük –, rögtön az új album címadó dalával nyitottak, amely energiájával és gyorsan megszerethető refrénjével elég hamar bemelegítette a közönséget, a csarnokban azonban várakozásainknak megfelelően akkor tört ki az igazi lelkesedés, amikor sorra kerültek a megkerülhetetlen Thin Lizzy-klasszikusok, mint a „Jailbreak”, a „Massacre”, a „Cowboy Song”, a „Suicide” és az „Emerald”. A Gorham–Johnson gitárpáros jól olajozott gépezetként működött, Warwick pedig kellően meggyőzően mozgott Lynott vokális cipőjében, így többször is eluralkodott az igazi Thin Lizzy-varázs. A Black Star Riders fellépésének csúcspontja várakozásunknak megfelelően a legnagyobb Thin Lizzy-sláger, a „The Boys Are Back In Town” remek előadása volt. Ezen a többé-kevésbé dallamos rockos estén a Black Star Riders kétségkívül a legkeményebb és hangzásban a „legmocskosabb” zenekar volt, és el kell ismerni, hogy meglepően sikeresen tisztelgett Lynott emléke előtt, és nagyon tisztességes koncertet adott.
A Black Star Riders kiváló produkciója után a nyolcvanas évek hard rock iskolájának egyik legfontosabb skandináv képviselője, a Europe foglalta el a színpadot. Bár a Europe az ezredforduló eleji újjáalakulás óta az új albumaival hangzásban és stílusban is keresi önmagát (tudatos kísérletezésként), az új évezredben született négy lemez közül a legfrissebb, a »Bag Of Bones« amolyan visszatérésnek számít a rockgyökerek nyelvéhez, olyannak, amilyet még a stúdiós bemutatkozásuk (»Europe«) sem ismert. Van egyáltalán értelme összehasonlítani ennek az amúgy rendkívül megbecsült, nagy hatású, mégis sokszor méltatlanul mellőzött zenekarnak két, stílusában ennyire elkülönülő alkotói korszakát? A »Bag Of Bones« az az album, amely több mint húsz év után újra felröpítette a csapatot a brit eladási listákra. Mellesleg olyan lemez, amely bluesos „súlyossága” miatt biztosan elnyeri a Europe nagy cimborájának és a kilencvenes évek közepén a srácokat foglalkoztató munkaadónak, Glenn Hughes úrnak a tetszését is.
Ami a Europe fellépését illeti, a színpad egyetlen emberré válik. Joey Tempest. Nehezen találnék tankönyvbe illőbb példát a kidolgozott színpadi jelenlétre, mint a minden ízében frontember Joey Tempest. Olyan színpadi előadóról van szó, aki a bármely zenekar első emberétől elvárt karizmához szükséges mesterséget a legapróbb részletekig kicsiszolta. Mozgás, kommunikáció, kacérkodás, hergelés. Briliáns. Minden hibátlanul működik, ahogy Tempest végigsétál a színpadon, forgatja a kezében a mikrofonállványt…. A többi srác visszafogottan viselkedik, kivéve John Levin basszusgitárost. De ha visszafogottnak is tűnnek, a dolgukat nagy odaadással végzik. Skandináv perfekcionizmus, mi más. Vérbő, alig egyórás koncert. A Europe használhatta elsőként a színpadi világítás „felső emeletét” is, vagyis a színpadszerkezet magasabb részére szerelt reflektorsorokat. Ráadásul a fesztivál addigi szakaszában messze ők vonzották a legtöbb embert a színpad elé. A közönség nagyon élvezte a legnagyobb slágereiket, amelyek közül kissé meglepő módon kimaradt például az örökzöld Cherokee.
A Europe fellépésein azonban érdekes jelenség figyelhető meg. Ez a zenekar számára lehet újkori átok, de akár megváltás is. Attól függ, honnan nézed. Ahogy említettem, a Europe-nak két alkotói korszaka van. A történelmi, amely hatalmas aranybetűkkel vésette fel a nevüket a rock homlokzatára, és a másik, stílusában eltérő, amikor a Europe megváltoztatta a hangszerelés módját. Ezért a repertoárban erősek a hangulati kontrasztok. Tipikus példa erre a koncerten akkor jött el, amikor a Europe már a tenyerén hordozta a közönséget. Egymás után következett ugyanis a mindent vivő ballada, a Carrie, meglepetésként a történelmi Seven Doors Hotel, majd a forróvérű sláger, a Rock the Night. Ezt követte Norum instrumentális betétje az újabb Last Look At Eden előtt. Mintha kettévágtak volna egy világot, és rajzoltak volna helyette egy másikat. A gitárhang szándékosan tompított, maszatos, amennyire csak lehet torzított. Egyik pillanatról a másikra. Nem véletlenül. Szándékosan. Norum utasítására a keverőpultnál ülő technikusoknak. Összhangban a zenekar új stúdiós kozmetikájával, amely az új évezredben vált náluk alapértelmezetté. A beinjekciózott „recsegés” a nem beavatottak számára egyenesen hátborzongatóan hatott! És kéz a szívre: tényleg hátborzongató. Minden tekintetben. Akármennyire is szentül meg van győződve Norum arról, hogy ez szuper, valójában nem oké. Így a Last Look At Edennel a hangulat egészen más dimenzióba került, szinte egy másik zenekaréba. Egyszerűen az új dalok nem mérhetők a régiekhez. Hangszerelésben egyszerűen gyengébbek. Ezt igazolta a koncert záró része is, amikor a csapat a Last Look At Eden után várakozásainknak megfelelően odacsapott a The Final Countdownnal, a rock egész korszakának egyik legjobb hard rock standardjával. Summa summarum: ez a banda 2013-ban is rendkívül ragadós lendülettel, hévvel és színpadi karakterrel tolja. Tempest továbbra is hatalmas színpadi mágnes, még ha a legmagasabb vokális regiszterek már rég nem is engedelmeskednek neki. A Europe a hard rock edzett, tapasztalt gurujaiból áll, akik képtelenek csalódottan vagy közönyösen hazaengedni a koncertjeik közönségét. A HiRock fesztiválos fellépésük legalábbis ezt igazolta. A setlisttel viszont láthatóan „agyon tudják ütni” a hangulatot, ha túl sok kerül bele az új dalokból. Ezúttal a setlist szépen „ki volt egyensúlyozva”.
Közvetlenül azelőtt, hogy a színpadra bevonult a „fehér kígyók” csapata egyre ráncosabb, de még mindig szemérmetlenül megszelídíthetetlen énekes-sármőrük, David Coverdale vezetésével, a csarnok már érezhetően jobban megtelt az est két fő attrakciója közül az első várásában. A Whitesnake-et eredetileg a fesztivál első napjának headlinereként jelentették be, ám az utolsó pillanatban sorrendet cseréltek a Journey-vel, aminek mindazok örültek, akik elsősorban azért jöttek a fesztiválra, hogy valóra váltsák melodikus rockos koncertálmaikat. A kultikus hard rockerek – mert a Whitesnake a számtalan tagcsere ellenére is az maradt – természetesen hűséges koncertrajongók seregeivel büszkélkedhetnek, akiket a legkevésbé sem zavar, hogy Coverdale hangja már elég csúnyán megkopott. Ez ismét jól hallatszott már a nyitó örökzöld, a »Give Me All Your Love« elején. Utóbbinak sokan örültek, hogy hosszú idő után újra felcsendült a műsorban. A legendás énekes azt a kínos tényt, hogy a hangja már rég nem az, ami egykor volt, elég sikeresen ellensúlyozta a két régi gitáros, Doug Aldrich és Reb Beach vokáljaival, akik az est folyamán a gitárvirtuozitás kedvelőit főleg számos improvizatív duettel kényeztették.
A további vokális segítségről, különösen a refréneknél, a hűséges közönség gondoskodott, amely az összes szöveget fújta. David nagypapa hatvanon túl is különleges fajta karizmatikus patrónus maradt, ami azt jelenti, hogy a kigombolt olasz ingek és a nárcisztikus-kamaszos gesztusok ellenére – amelyek közé a gyengébbik nem képviselőivel való szemezés és az ágyék markolászása is tartozik – egyelőre még nem vált önmaga teljes karikatúrájává, ahogy az sok zenésztársával megtörtént. Hangja a megkopottság ellenére – amely a legrosszabb pillanataiban torokszorító fuldoklásra emlékeztet – még mindig elég jellegzetes és tekintélyt parancsoló ahhoz, hogy a régi klasszikusok kiváló hangszeres társai segítségével – akik közül aznap este messze a legtöbbeket a dobos „állat”, a visszatérő Tommy Aldridge nyűgözte le – egész tisztességesen és élvezhetően szóljanak, de ennél többről nem beszélhetünk.
Épp az említett Aldridge aratta messze a leghangosabb tapsot a közönségtől a »Steal Your Heart Away« alatti lenyűgöző szólójával, amely a szokásokhoz híven a dobszerkó puszta kézzel való püfölésébe torkollott. A fellépésére érkezett reakció még a népszerű Whitesnake-klasszikusokat is túlharsogta. Aldrich és Beach gitáros mutatványait Brian Ruedy szorgalmasan egészítette ki billentyűs témáival, a fiatal basszusgitáros, Michael Devin pedig láthatóan Coverdale legújabb kedvence lett, hiszen az első adandó alkalommal megrángatta a dús szakállát, a fiatal hölgyeket pedig meghívta egy különleges keresztelőre, amelyet Devin a színpad mögötti fürdőszobában fog celebrálni.
Az újabb munkák közül, vagyis azok közül, amelyek az elmúlt néhány évben jelentek meg, szerencsére a jobban sikerülteket játszották, például a nagyon is korrekt »Love Will Set You Free«-t és a »Forevermore«-t, komoly meglepetést pedig a »Slide It In«-korszak klasszikusának, a »Gambler«-nek a több mint szívesen fogadott előadásával okoztak. Ezzel Coverdale két elhunyt barátjára emlékezett, akik a „Slide It In” lemezen közreműködtek: Mel Galley gitárosra és Cozy Powell dobosra. Természetesen nem feledkezhetett meg a korai Whitesnake-anyagok aktív alkotójáról, Jon Lord billentyűsről sem. Nekünk, idősebbeknek rendesen bepárásodott a szemünk. Ahogy várható volt, a nép a nagy slágereknél, mint a »Is This Love«, a »Fool For Your Loving« és a »Here I Go Again«, melegedett be leginkább, még ha a refrének többségét a vokálisan alaposan kifulladt Coverdale úr helyett nekik kellett is elénekelniük. Zárásként a Whitesnake a várakozásoknak megfelelően eljátszotta „heavy metalos csúcspontját”, a »Still Of The Night«-ot, ahol David szintén nem meglepő módon bőséges vokális segítséget kapott a cimboráitól és a közönségtől, különösen a refréneknél. A dörgő taps és a felvételről szóló, hagyományos búcsúnóta, a »We Wish You Well« után Coverdale bandája elköszönt a színpadtól, és átadta a helyet a fesztivál első (és sajnos egyetlen) napja fő attrakciójának. A „fehér kígyók” fellépését kielégítőnek és nagyjából a várakozásoknak megfelelőnek lehetne értékelni.
A melodikus rock bajnokainak, a Journey-nek a fellépését a közkedvelt ókori római mondással lehetne jellemezni – jöttek, láttak, győztek. A hangzásbeli tökéletességnél és az AOR-nagyszerűség minden lehetséges árnyalatának tökéletes megvalósításánál kevesebbet nem is igen lehetett várni tőlük. Hűséges híveik ugyanis hozzá vannak szokva a lehető legnagyobb melodikus rockos kényeztetéshez, amelyben a zenekarnak kevés vetélytársa akad. A Journey a »Revelation« (2008) óta, amikor csatlakozott hozzájuk a Fülöp-szigeteki énekes, Arnel Pineda, valóságos újjászületést él át. A karizmatikus Steve Perry egyedülálló volt, és ezzel az utódja nagyon is tisztában van, Arnel vokális megközelítése mégis nagyon jól közelít hozzá, így ő a lehető legjobb pótlás Perry helyére. Az amerikai AOR-hősök a lehető legjobb módon nyitották meg a fellépésüket: az epikus klasszikussal, a »Separate Ways (World Apart)«-tal. Ezt a legnagyobb slágereik sorozata követte, mint az »Any Way You Want It«, az »Only The Young«, a »Stone In Love«, a »Lights« és az »Open Arms«. Nagyon szép színfoltot jelentett a legendás »Escape« (1981) album címadó dala, valamint a »Keep On Runnin’«, amelyben Deen Castronovo dobos vette át a főénekesi szerepet.
Az egyes tagok, különösen a gitárvirtuóz Neal Schon és a billentyűs/gitáros Jonathan Cain, akik többször is jelezték a hangtechnikusaiknak, hogy avatkozzanak be, javíthatatlan hangzásbeli perfekcionisták, ami a maga módján így is van rendjén. Pineda Schon gitárszólóját egyszerűen úgy konferálta fel, mint „az új dalunkat”, és más hasonló humoros betét is akadt bőven a fellépés során. Schon egykori főnöke, Carlos Santana stílusában a koncert nagy részében napszemüveget viselt, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy szinte fénysebességgel elnyomjon néhány lélegzetelállító gitárimprovizációt. Ross Valory basszusgitáros, Schon mellett az egyetlen alapító tag, eközben dinamikus basszusfutamaival és nyugodtságával végig rendkívüli ritmikai stabilitást biztosított.
A zenekar motorja pedig végig a „kis ember nagy hanggal”, Pineda volt, aki az örökzöldek és az újabb dalok remek eléneklése mellett ének- és egyéb akrobatikus mutatványaival szorgalmasan gondoskodott arról is, hogy a közönség véletlenül se bóbiskoljon el egy pillanatra sem. Általában véve a Journey tagjai végig rendkívül pozitív rezgéseket árasztottak magukból, így a csarnokban a fellépésük teljes ideje alatt pozitív töltésű volt a levegő. Ez különösen a „Wheel In the Sky” és a „Be Good To Yourself” szinte hibátlan előadásánál volt érezhető, amikor a közönség a két AOR-himnuszt énekelve végig egy emberként lélegzett a zenekarral.
A „Faithfully” című szerelmes ballada alatt az első sorokban két mulatságos, már-már bizarr eset is történt. Előbb egy fiatalember, aki a dal alatt valószínűleg kicsit túlságosan „belefeledkezett” – mániákusnak ugyanis a legkevésbé sem tűnt –, átölelte az előtte álló, önfeledten bulizó, mit sem sejtő lányt. A lány dühösen ellökte és leteremtette, mire a srác a koncert végéig békén hagyta. Még tragikomikusabb jelenet zajlott le kicsit jobbra, amikor egy őszülő, érett korú pasas elkezdett nyomulni a mellette álló, vele egykorú nőre. A hölgy dühösen ellökte magától, mire a férfi ijedtében messze a hátsó sorokba iszkolt. Úgy tűnik, a „Faithfully” szövege termékeny talajra hullott – már ha mindkét említett hölgynek volt valódi, de „rejtett” partnere, aki nem volt ott a fesztiválon. A nagy fináléra a Journey várakozásnak megfelelően legnagyobb slágerét, a „Don’t Stop Believin’” című dalt hagyta, azon sokat játszott rádiós slágerek egyikét, amelyek több mint három évtized után sem hatnak elcsépeltnek. Egy csomó instrumentális improvizációval fűszerezték meg, mielőtt a közönség orkánszerű tapsa közepette elköszöntek a színpadról. A Journey minden szempontból vitathatatlan győztese volt a fesztivál első – és sajnos egyetlen – napjának.
A Journey koncertjével véget ért a fesztivál első napja. Nem sejtve, hogy a Journey fellépésével tulajdonképpen az egész Hi-Rock fesztivál is véget ért, a felhőszakadásban verekedtük át magunkat az autóig, amihez szinte maradéktalanul be kellett vetnünk Einstein relativitáselméletét és MacGyver vadonbeli túlélőtrükkjeit. Hátborzongató volt.
Ám a hátborzongatás vízi apokalipszissé fokozódott. Jó reggelt, új nap! Vizes reggel. Állítólag a kemping, ahol utópisztikus módon éjszakázni akartunk, már rég teljesen víz alatt van. A felhőszakadás még erősebb. Igazi evakuálás következik. Az apartmanhoz vezető bekötőút mentén a gyalogjárdákat már homokzsákokkal rakták ki, hogy a víz ne ömöljön át az útról a környező házak magántelkeire. Az utak lassan vízelvezető csatornákká változnak. Ennek ellenére délután fél háromkor már a fesztivál második napjának helyszínén vagyunk. Háromkor kellett volna színpadra állnia az FM-nek. Helyettük a helyi Hurricans kezdi szórakoztatni (amennyiben a szórakozásnak egyáltalán maradt még tere) a hatalmas Max Aicher Arena közepén ácsorgó maroknyi jelenlévőt; előtte a szervezők szóvivője figyelmeztetett minket, hogy a fesztiválnap menete kiszámíthatatlan, és nem tudja pontosan megerősíteni, hogyan és mikor lépnek fel a zenekarok. Az ügynek négy óra körül kellett volna egyértelmű végkifejletet kapnia. Bár odakint parkolt egy „Nightliner” (hol a fenében van a többi kamion?), amely láthatóan átverekedte magát az északi Loreleyről Inzellig, és bár a fesztivál hivatalos merch-standja Toto-emléktárgyakkal is szolgált, a hangulat egyáltalán nem volt bizakodó. És tényleg. Valamikor délután fél öt körül színpadra lépett a fesztivál hivatalos programigazgatója, és bejelentette, hogy a fesztivál az árvíz okozta katasztrófa méretei miatt véget ért.
EPILÓGUS:
A felhőszakadások központja éppen Dél-Bajorország felett összpontosult. A Bad Reichenhallon át a Salzburg–München autópályára vezető bekötőutat azonnal lezárták, és Loferen át Innsbruck felé sem lehetett továbbmenni. Egyetlen mentőszalmaszál maradt: vissza Inzellbe, majd észak felé, a Traunsteinnél lévő felhajtóhoz. Sikerült. Az autópályán vagyunk Salzburg irányába. Velünk szemben mozdulatlan kocsisor áll München felé. A Chiemsee elöntötte az autópályát. Szerencsére Inzell jócskán délebbre fekszik a tónál. Így sikerült kicsúsznunk a csapdából. Németország a természeti katasztrófa miatt rendkívüli állapotot hirdetett, amely később a megáradt Duna (és Moldva) miatt Ausztria bécsi térségére, Csehországra, majd Szlovákiára is kiterjedt.
Az utakon haladva látod a mentőket, ahogy bemennek a helyiek házaiba, és egész családokat visznek biztonságba. Az evakuálás már teljes gőzzel zajlott. Az sem volt semmi különös, ha meg kellett kerülnöd egy-egy kidőlt fát, amely keresztben feküdt a helyi úton, át kellett hajtanod az út „tóvá változott” szakaszain, vagy keresztül kellett vágnod a tomboló ár által hordott homokfoltokon. A cseppet sem csábító táj a megvadult folyók és patakok arcát rajzolta ki, amelyek fenyegetően nyelték el maguk előtt a földet. A medrek túl kicsik lettek, és a víz kilépett. A természet törvényei! Eljött azért, amit elvettünk tőle. A saját helyéért. A fejlett nyugat-európai civilizáció pedig ismét mesterien lőtt magának egy öngólt!
A Hi-Rock fesztivál így balszerencsés vállalkozásnak bizonyult. Alapvetően már az első napon sem voltak sokan. A csarnokot nem is nyitották meg teljesen. A színpadot középre állították, így a csarnok fele kihasználatlan maradt. Legfeljebb jó 4000-en lehettek bent, ami a szervezőnek már a rajtnál komoly mínuszt jelentett. Másnap 500-an sem voltak a csarnokban. Vagyis az első nap közönségének java része a katasztrófa-előrejelzések hallatán már hazaszéledt. Most jönnek majd a nézők visszatérítési követelései – mindazon befektetés mellett, amit a nem éppen olcsó fellépőkbe és a teljes logisztikába öltek. Valószínűleg nem lesz több HiRock fesztivál. Legalábbis Inzellben nem. Lemaradtunk a Toto koncertjéről, pedig ütős setlisttel készültek. De ha a Toto fellépését ezúttal el is szalasztottuk, nagyobb kár, hogy az FM, a Survivor és Rick Springfield koncertjéből is kimaradtunk. Ők ugyanis igazi zenei „egzotikumnak” számítanak az európai színpadokon. Más alkalommal kell majd elcsípnünk őket. Ilyen alkalom viszont a jövőben biztosan nagyon kevés lesz.
Fotók: Mitja Groznik & Jernej Vene
Setlista
JOURNEY:
1. Separate Ways (Worlds Apart)
2. Any Way You Want It
3. Chain Reaction
4. Only the Young
5. Stone in Love
6. Keep on Runnin’ (ének: Dean Castronovo dobos)
7. Edge of the Blade
8. Lights
9. billentyűs szóló – Jonathan Cain
10. Open Arms
11. Escape
12. Dead or Alive
13. gitárszóló – Neal Schon (Pineda „új dalunkként” konferálja fel)
14. Wheel in the Sky
15. Faithfully
16. Be Good to Yourself
17. Don’t Stop Believin’
WHITESNAKE;
felvételről szóló intro: My Generation (The Who-dal)
1. Give Me All Your Love
2. Ready an’ Willing
3. Can You Hear the Wind Blow
4. Don’t Break My Heart Again
5. Is This Love
6. Gambler
7. Love Will Set You Free
8. Pistols at Dawn
9. Guitar Duel (Doug Aldrich & Reb Beach)
10 Steal Your Heart Away (plusz Tommy Aldridge dobszólója)
11. Forevermore
12. Best Years / Bad Boys
13. Fool for Your Loving
14. Here I Go Again
15. Still of the Night
felvételről szóló outro: We Wish You Well
EUROPE:
1. Riches to Rags
2. Firebox
3. Not Supposed to Sing the Blues
4. Scream of Anger
6. Superstitious
6. Love Is Not the Enemy
7. Carrie
8- Seven Doors Hotel
9. Rock the Night
10. Prelude
11. Last Look at Eden
12. The Final Countdown
BLACK STAR RIDERS:
1. All Hell Breaks Loose
2. Jailbreak
3. Bloodshot
4. Waiting For An Alibi
5. Hey Judas
6. Massacre
7. Kingdom Of The Lost
8. Kissin’ The Ground
9. Suicide
10. Valley Of The Stones
11. Before The War
12. Emerald
13. Bound For Glory
14. Cowboy Song
15. The Boys Are Back In Town
H.E.A.T.:
1. Breaking the Silence
2. Better Off Alone
3. 1000 Miles
4. Late Night Lady
5. Straight For Your Heart
6. Beg Beg Beg
7. Downtown
8. Falling Down
9. Heartbreaker
10. Danger Road
11. Living on the Run
12. It’s All About Tonight
Képgaléria
