Helloween és a Rage az elszökött nyulak nyomában (2003)

0 9

Helyszín: Bécs (Ausztria), Planet Music
A koncert dátuma: 2003. november 7.
Látogatók száma: 800
Jegyár: 26,00€

Végre! A Helloween turnéja végre közelebb jött hozzánk, mindössze 450km-re. A Rage előzenekarként volt a fő ok, amiért összeharaptam a fogamat, és félresöpörtem az üres zseb okozta gondokat: „Túlélem, eddig is túléltem, ebben a hónapban is kihúzom valahogy, semmi pánik!” Az élvezeteknek egyszerűen nehéz ellenállni! Soha nem fogom megbánni, hogy elindultunk Bécsbe, mert egy igazi heavy metal rapszódia részesei lehettünk!

Elsőként a Vivian lépett színpadra. Osztrákok, akik a kinézetük alapján nem tegnap kezdték, és biztosan van már mögöttük pár évnyi zenei tapasztalat. Progresszív metal. Érezni a germán klasszikus metaliskola hatását, hiszen a masszív gitárriffelés a zenekar kifejezésmódjának fontos része. A gitárokhoz dallamos egyneműség társul, amelyről a billentyűk gondoskodnak, és amelyek egymagukban a zenekar szerepét töltik be, vagyis nagyjából úgy, mint mondjuk a Symphony X-nél. Sajnos a Vivian a félórás fellépésén nem tudott meggyőzni. Túl sok benne a lerágott csont utánzása, és teljesen elvette a kedvemet a zárószám, ami hihetetlenül vakmerő másolata a Savatage Believe-jének. Hihetetlen, hogy a mai rockszínpad újoncai mennyire szemrebbenés és tisztelet nélkül lopnak. Annak az esélye, hogy a Vivian még véletlenül sem hallott a Savatage-ról, kizárt, hiszen a basszusgitárosuk Savatage-pólóban állt a színpadon.

A következő hiba, hogy még rengeteg dolgot kell javítaniuk és fejleszteniük. Hihetetlenül darabosan szólnak egyes részek. Például egy szám, amely valami masszív doomos képpel indul, hirtelen átvált az Iron Maiden The Trooperét idéző, száguldó, felspannolt ritmusba. Minden átmenet nélkül. Sok dolguk lesz még, de főleg meg kell találniuk a saját gerincüket, kedves fiúk. A Vivian tagjai kétségkívül nagyon jó zenészek, de hiányzik belőlük a zenei fantázia. A srácoknak nincs saját, felismerhető stílusuk. Aztán a harmadik megjegyzés: egyedül az énekes igyekezett kapcsolatot tartani a közönséggel. Az énekes kiváló, teli, magas, tiszta hangja van, és a színpadi játéka is tetszett. Annak ellenére, hogy nagyon kevés hely jutott nekik a színpadon, meglepett a zenészek elhelyezése. A gitáros, aki az összes szólóért felelt, be volt szorítva a monitorok közti sarokba, alig lehetett látni, a ritmusgitáros pedig az énekes mellett állt. Tehát középen. Csakhogy a ritmusgitáros egy lépést sem tett jobbra vagy balra, hanem cigivel a szájában folyamatosan a földet bámulta riffelés közben. Ugyanezt a műsort adta a többi tag is, az énekest leszámítva, a basszusgitáros azért mutatott némi életjelet. Szóval fabábuk a színpadon. De vegyétek mindezt fenntartással, mert az osztrák közönség egyszerűen odavolt értük. A srácok kétségkívül gyakori vendégek a Planet Musicban, és nyilvánvalóan hűséges rajongótábor jár hozzájuk, hiszen a támogatásuk jeléül párszor beleremegett az egész terem. A szövegek angolul. A hangzás tisztességes volt, a riffelés párszor kicsit elnyomta a szólókat, de alapvetően sikeres fellépés.

Az első „rage-es”, aki társaságot szolgáltatott nekünk a teremben, Mike Terrana volt, akinek jócskán akadt dolga, mire bemászott hatalmas dobfelszerelése mögé. A fickó nem tétovázott, azonnal rázendített az Orgy Of Destructionre. A ködből nemsokára előbukkant Peavey Wagner feje, és a ritmusszekció olyan tökéletes volt, hogy öröm volt hallgatni. Utolsóként a rövidnadrágos Victor Smolski szökdécselt színpadra egy 15-ös számú hokimezben, a „Metalurg Magnitogorsk” belorusz klub mezében. Miután Peavey egy „Excellent!” felkiáltással útba igazított, a srácok rögtön átváltottak a War Of Worldsre a legfrissebb, „Soundchaser” című lemezről. A trió kivételesen jó kedvében volt, Peavey és Victor rögtön lemutatott pár nyaktörő pózt a színpadon. A következő bomba a Great Old Ones volt. Kiváló kommunikáció. A Rage egy pillanat alatt maga mellé állította a közönséget. A rutinos róka, Peavey, nyilvánvalóan tudja, melyik kart kell meghúzni a közönség felpörgetéséhez. Egyébként egy ilyen bombázás mellett nem is kell különösebben megerőltetni magunkat. A Judas Priestet vagy Acceptet idéző Soundchaser volt a koncert első csúcspontja. Vámpíros riffelés, izzó ritmikus „drive”, a nép a zenekarral lélegzett a refrénverseken át. A hangzás fenomenális volt, Peavey énekteljesítménye hibátlan. Az énekes/basszusgitáros megalkuvás nélkül, teljes erőbedobással nyomta. Időnként tényleg olyan érzésem támadt, hogy három Soundchaser kergeti egymást a színpadon, mert ilyen zenei tökéletességet, az átmenetek ilyen hibátlan „időzítését”, amit a megfelelő adag spontaneitás és vadság fűszerez, nehéz elképzelni, amíg át nem éli az ember. Mintha gép és ember hibrid keverékei lettek volna. Hogy hogyan változtatta meg Victor, aki a címadó dal alatt a figyelem középpontjában állt, a hangulatot a beleélően eljátszott középső instrumentális résszel! A Rage egy kisebb csemegét is tartogatott. A setlistbe becsempésztek egy két dalból álló minimedleyt. Kezdődött a Sent By The Devillel („Black In Mind”, 1994). A mészáros riffelés megállt azon a ponton, ahol a dalnak át kellett volna csapnia a szólóba, a Rage egy pillanatra megfogta a lovakat, aztán Peavey bejelentett még egy szenzációt, ezúttal a „The Missing Link” (1993) lemezről, mégpedig a Firestormot, amellyel lezárták a medleyt. A tömeg azonban a Downnál ismét aktívabb lett („Unity”, 2002). Ezután Peavey és Mike elhagyta a színpadot, Victor pedig egyedül maradt. A szólóblokkját a Lunatic instrumentálissal nyitotta („Welcome To The Other Side”, 2001). Victor ezúttal is búcsút intett az összes pengetőjének, és hangsebesség feletti „tappinggel” zúzott a jobb kezével, amely többnyire szinte ugyanazon a helyen járt, mint a bal. A gitárnyakon. Mindezt megfűszerezte lenyűgöző tremolókaros lógással és sikító gitárhangok előcsalogatásával. Ez az a szám, amire egy Smolski-féle zenésznek egyszerűen szüksége van. Lefogadom, hogy Victor a turné során még két olyan szólót sem rakott össze, amely azonos vagy megközelítőleg azonos alapmotívumokra épült volna. A racionalitás kikapcsolva! Victor a szólót a Set This World On Fire akusztikus motívumával zárta. A trió pedig ismét együtt aprított egy ideig, miközben a tömeg a színpad alatt vidáman bukfencezett. Most Mike Terranának jött el a pár perce. Természetesen a szólója ezúttal sokkal rövidebb volt, mint tavaly a Primal Fear-rel közös, társheadliner turnén, amikor Mike egész 20percig szórakoztathatta a tömeget. Az akrobata persze most is mászkált a dobvárában, pörgette és zsonglőrködött a dobverőivel, mintha számtalan keze lenne, nem csak kettő. A szólója egy részét állva zúzta végig. Mike kíméletlen, minden irányból érkező rakétázása miatt egy rakás dobverő járt szerencsétlenül. Szinte szétfoszlottak a cin peremén ütve. Mike Terrana azon az estén egy tekintélyes halom szép faszilánkot termelt, mondjuk úgy, faforgácsot a grillezéshez. Valószínűleg a fogpiszkáló új változatát is feltalálta. A koncert végén ezeket a friss forgácsokat nagylelkűen a tömegnek ajándékozta. Röviden: tele marokkal szórakozás! Így „garázda” Mike Terrana a saját verejtékének fürdőjében alaposan felpörgette a terem levegőjét. Biztosan a Föld bolygó egyik leghangosabb dobosának előadásán voltunk jelen. Dobolás az űrből!

A felállás újra teljes volt a színpadon. A nyolcvanas évek végére vitt vissza minket a Don’t Fear The Winter slágerrel („Perfect Man”, 1989). Természetesen egyenes kapcsolat van a „Perfect Man” és a „Soundchaser” lemez között. Emlékeztek a Good Old Ones versére: „…so called perfect man…”? A végén Peavey még egyszer együttműködésre szólította a közönséget a Higher Than The Sky alatt („End Of All Days”, 1996). Igazi tornádó a végére. A dal izzó előadása még egyszer magasabb szintre emelte a hangulatot. Az emberek besegítettek Peaveynek a versszakokban.

Az ízét persze elrontották azok az egyforma szlovén metálos részeg alakok, akik a végén mindig hátulról nyomulnak az első sorokba, csak azért, hogy elcsípjenek egy pengetőt, egy dobverőt, vagy esetleg lehámozzák a ruhát a zenészekről. Hé, tényleg csak ezért jöttetek a koncertre? Victor viszont megszívatta a kielégíthetetleneket, mert egyetlen pengetőt sem dobott a tömegbe. Persze elég sok szlovén honfitárs volt a közönségben. Szombat volt. Ők megint a leghangosabbak közé tartoztak, ami főleg a Helloween fellépése alatt látszott.

A Rage? 50 perc tökéletes intenzitás, amely egy pillanatra sem lankadt. Minden hangsebesség feletti lendülettel lett lefűrészelve, agresszíven, dühösen. A fenébe, srácok, csináljatok már egy headliner turnét. Olyan zenekar, amelyet élőben egyszerűen nem lehet megunni. Abszolút tökély minden szempontból! Amikor a koncert után Victorral beszélgettünk, és elmondtam neki, honnan jövünk, habozás nélkül megkérdezte: „Beszélsz oroszul?” Sokkolva bólintottam, aztán a szerbhorvát tudásomat használtam, és a szó csak úgy áradt a headliner turnéról. Victor megerősítette, hogy januárra bejelentettek néhány Rage-koncertet (ezeket a zenekar hivatalos oldala már megerősítette, és megint őrületesen messze vannak Szlovéniától). Ennek kapcsán a Rage DVD-t fog felvenni, mert jövőre 30 éves a zenekar. Victor szerint pedig jövő szeptemberben jön az igazi headliner turné. Mike később azt is elmondta, hogy megpróbáltak „áttörést” elérni, és a Helloweennel Szlovéniába jönni. El tudjátok képzelni ezt a sokkot? A meglévő országos lyukakban tényleg nem kívánnám nekik a játszást, de fantasztikus lenne, ha valaki egy nyári szlovéniai fesztiválra elhozná őket. Mike igazi jelenség. Amikor elhagyta a backstage-et, felvett egy „Security Guard” pólót, és beleolvadt a tömegbe. De milyen kedves és egyszerű ember! Minden rajongóval foglalkozott, a teremben segített a merch-árusnak összepakolni a pólókat és a többi fétisárut dobozokba, és kihordani a cuccot a turnébuszokba.

Menjünk vissza két órával, a Planet Music terem szombati, lázas történéseinek poklába. Harmadszor találkoztam szemtől szemben a Helloweennel. Először, mint sokan közületek, Trieszten, amikor az Iron Maiden előzenekara voltak (1998. 05. 06.), másodszor 2001. 04. 16-án, húsvéthétfőn Stuttgartban. A koncert előtti várakozásaim hasonlóak voltak, mint a friss Iron Maiden-fellépés előtt. Azt mondtam magamban: „Ah, a setlist felét a legutóbbi lemez dalai teszik majd ki, aztán valami a Master Of The Rings (1994) utáni időszakból, és csak egy leheletnyi a nyolcvanas évekből!” Teljesen összezavarodtam. A Helloween egy olyan introval rontott a színpadra, ami úgy szólt, mint egy outro, amelyet a zenekarok általában a koncert végi klasszikus fade outhoz használnak. Hát ez nem lehet igaz. Starlight? A főriff ismét megerősítette a sejtésemet. Határozottan Starlight, csontostul-bőröstül. Roham! A nép rögtön a levegőben. Andy magasan énekelt, erősen, tisztán, érthetően, telten! Fantasztikus! Még mindig álmodtam. Szinte szünet nélkül folytatta a Helloween a Murdererrel! Péterre pillantottam. Ő is a fejét ingatta, mintha azt mondaná: „Ez nem lehet igaz!” Két klasszikus egyenesen a „Walls Of Jericho”-ról (1985), egyenesen a két szem közé. Akkor azt gondoltam: „Srácok, most már játsszatok, amit akartok, nekem aztán akár a morvai rockereknek is!” De a Helloween nem hallott meg. Andy németül próbálta megvigasztalni a rajongókat, hogy bocsássanak meg nekik, mert most egy pillanatra a két Keeper korszakába lépnek. Sascha Gerstner akusztikus gitáron játszott valamit. Ez a valami nem volt más, mint a Keeper Of The Seven Keys intro. Ez volt a csúcs. Íme, még most is feláll a szőr a hátamon, gondolatban visszaköltöztem a koncertre. Összeszokott, 13 perces fantasztikum, atmoszférikus fordulatokkal telve, és ami a legfontosabb, az énekes bravúrosan énekelt. Bátran és fékezhetetlenül. Addig a pillanatig abban a tévhitben éltem, hogy a Helloween azért nem játssza már a régi repertoárt, mert Andy Deris egyszerűen nem képes elénekelni, mivel az számára túl magas hangnemben van írva. Teljesen mellé! Harmonikus lezárás, tiszta, teljes hangzás, tiszta győzelem! A hallgatóságot szétvetette a lelkesedés. Mintha a Helloween a „best of” lemezét, a „Treasure Chestet” (2002) jött volna népszerűsíteni, nem pedig a tavasszal megjelent „Rabbit Don’t Come Easy”-t. A két Keeper korszaka pedig csak tartott és tartott az ugrabugrálós Future Worldön és az Eagle Fly Free-n át, Markus jellegzetes basszusgitáros „tapping” betétével, amiért a srác, mint mindig, óriási tapsot aratott. Ahogy a koncert alakult, az egészet abszolút őrületnek nevezhetem. Hát a nyolcvanas években vagyunk? Természetesen mindenki közül Andy, az énekes tetszett a legjobban. Az örökké mosolygós fickó arca szinte sugárzott a pozitív energiától. Folyamatosan viccelődött, nemcsak az egész közönséghez szólt, hanem egyes emberekhez is. Német nyelvű mondandója közben időnként elveszett kiáltás hallatszott: „Do you speak English?” A Kiske- és Hansen-örökség kiválóan elénekelt repertoárja mellett Andy kiváló színpadi játékával és spontaneitásával győzött meg. Ez a heavy metal énekesek élvonalába emeli. Ha most hozzászámítjuk Andy erényeit, amelyekkel az elődei biztosan nem rendelkeztek ilyen kiművelten, akkor… Nos, mi ad a Derisszel az énekben a kilencvenes évektől máig készült Helloween-lemezeknek különleges bélyeget? A felismerhető hang, amely a kifejezésmód változatosságáról és a rendkívüli színárnyalatokról híres, ez viszi be a mai Helloweenbe a kiszámíthatatlanságot, és varázsol különleges hangulatot a zenéjükbe.

A Forever And One („Time Of The Oath”, 1996) megnyugtatta a helyzetet. Őszintén szólva szükségem volt egy kis szünetre, mert már rendesen fuldokoltam a saját verejtékem tengerében. Csak a hetedik szám származott a Helloween legfrissebb albumáról. Az ütős Open Your Life, egyszerű, de meleg refrénnel, amelybe a közönség könnyedén becsatlakozott. Igazi, érzelmekkel feltöltött bombákat két sláger előadásánál kaptunk. A Hey Lord! („Better Than Raw”, 1998) és később az If I Could Fly („The Dark Ride”, 2000), amelyet érdekes módon a Helloween a „The Dark Ride” turnén egyáltalán nem játszott. Mindkét dal egyszerű, folyékony felépítésével tűnik ki, a melankolikus szerkezetükkel, a zongorabetétekkel és a „new age” hangzás elmosódottságával, a teli gitárriffekkel pedig igazi magas atmoszférájú élményt lőnek ki a hallgatóra. Sascha az If I Could Flynál teljes egészében lehúzta a szólót. A felállás újonca páratlan pótlása Grapow-nak (Masterplan). Nemcsak hogy a technikában és a gitárvarázslatok uralásában minden téren „lekörözi”, hanem a fiatalember teljes zenei kötetlenséget sugároz, ahogy alkalmazkodik a különféle helyzetekhez, amelyeket a Helloween új hangvétele diktál. Rendkívüli sebességének és az arpeggiók ujjból rázásának pontosságának köszönhetően nagyon egyszerűen veszi át a nyolcvanas évek gitárosan összetettebb daloit. Nem fogok doktorálni abból, hogy a Helloween miért kerülte olyan sokáig a régi repertoárt. Nem Andy Deris volt az oka. Andy, bocsáss meg még egyszer! Talán az egók frontális ütközése, amely egyszerűen nem engedte, hogy a korábbi Helloween-felállás többet játsszon a két „Keeperből” és a Jerikó falaiból. Az az érzésem, hogy a Helloween újra teli tüdővel lélegzik. A cserék minden szempontból jól jöttek, a „Rabbit Dont Come Easy” pedig fontos előfutára a zenekar fejlődésének. A következő lemez ugyanis teljes mértékben megerősíti majd, hol tart most zeneileg a Helloween.

A két gitáros riffjein átszúró precíz pengetés teljesen harmonikusan szólt, és végig tökéletes egyensúlyban volt. A riffelés sehol sem nyomta el az átmeneti gitárharmóniákat vagy szólókat. A hangzás fenomenális volt, és szó szerint minden pukkanást hallani lehetett a teremben. Míg Michael Weikath hűségesen ragaszkodik a Gibson Les Paul gitárjához, a fiatalabb Sascha szívesen nyúl az Ibanezhez, lefelé hegyezett fejrésszel. Röviden, egy modell, amely szemtelenebb és mérgesebb, mint amit ma sok fiatalabb generációs gitáros használ.

A Helloween a fő blokkot a Powerrel zárta. Ez alkalomból Andy megengedett magának egy kis mókát. A hallgatóságot két részre osztotta, a bal és a jobb oldal pedig versengett, melyik a hangosabb. Andy jobb oldala nyert. Az énekes mellékesen elviccelődött, hogy az egész koncert alatt jobbra húzza az emberek a színpadról, valószínűleg a több bájos lány miatt (a Globinnal bekent, kutyanyakörves metálos pasik szóba sem jöhetnek!!!). Az utolsó refrén előtt tehát megálltak a srácok, és a közönség kénytelen volt orgazmikusan üvölteni azt az „Oh, oooh-oooh-oooh-oh oh,….”. A remek fade outtal fűszerezve a Power kihangzott az éjszakába, a srácok pedig gyorsan eltűntek a színfalak mögött. A Power az előző turnén nyitódalként szolgált.

A ráadást egy új dallal, a Sun 4 The Worlddel nyitották. Az elején Stefan Schwarzmann és Sascha rendkívüli atmoszférát teremtett. Sascha erre az alkalomra a kezébe vett egy hangszert, amely egy hárfa, egy szitár és egy elektromos gitár hibridjének látszott. Röviden, a csodák csodája, átlagon felüli számú húrral felszerelve. A Helloween mégsem hagyhatott el minket a „Walls Of Jericho” utóíze nélkül. A kicsit több mint hatperces minieposzról, a How Many Tearsről beszélek. Ez ismét magasabb szintre emelte a hangulatot, és végletekig felfűtötte a közönséget. A lehető legjobb megoldás egy olyan együttlét lezárására, amely egy órát és jó 40 percet tartott!

A Helloween valóban meglepett. Mit meglepett, egyenesen meghatott! Az első ok erre a fenomenális setlist volt, amelyről a legőrültebb álmaimban sem mertem álmodni. Az előző, „The Dark Ride” turnéhoz képest mindössze négy dal maradt azonos a repertoárban: Dr. Stein, Eagle Fly Free, Power és How Many Tears. Nem izgalmas ez? Stefannal és Saschával a felállásban újra friss szél fúj a Helloween körül. Új, összetartó kémia épült fel. Izgatottan várhatjuk, mit kínálnak nekünk a tökök a jövőben. Főleg pedig remélem, hogy minél több ilyen koncertet.

Setlista

Rage: 01. Orgy Of Destruction 02. War Of Worlds 03. Great Old Ones 04. Soundchaser 05. Sent By The Devil 06. Firestorm 07. Down 08. Gitárszóló: Victor Smolski (a Lunatic-kal együtt) 09. Set This World On Fire 10. Dobszóló: Mike Terrana 11. Don’t Fear The Winter —ráadás— 12. Higher Than The Sky Helloween: 01. Intro 02. Starlight 03. Murderer 04. Keeper Of The Seven Keys 05. Future World 06. Eagle Fly Free 07. Forever And One 08. Open Your Life 09. Hey Lord! 10. Dr. Stein 11. Back Against The Wall 12. If I Could Fly 13. Power —ráadás— 14. Sun 4 The World 15. How Many Tears

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik