Helyszín: Bécs / Arena Open Air / Ausztria
Dátum: 2018. 06. 30.
Aki koncertekre jár, annak van egy listája azokról az előadókról, akiket egyszer muszáj élőben látnia. Nekem személy szerint, de hiszem, hogy sokaknak, az egyik ilyen a seattle-i óriás, az Alice in Chains. Tudjuk, a zenekar Layne Staley énekes 2002-es halála után összeszedte magát, 2006-ban újra színpadra állt, három évvel később pedig megjelentette a nagyon jól fogadt visszatérő albumot, a Black Gives Way to Blue-t. Igaz, Staley egy pótolhatatlan ikon, de egy kezünk ujjain megszámolhatjuk azokat a bandákat, amelyek ilyen súlyos csapás után olyan erősen tértek vissza, mint éppen az Alice in Chains. Layne sajnos már nincs közöttünk, ez itt az Alice in Chains Mk. II, amelynek rengeteg mondanivalója van. Ezt a zenekar öt évvel ezelőtt a The Devil Put Dinosaurs Here lemezzel be is bizonyította, de azt Európában élőben szinte alig játszották, így a találkozásra az Alice in Chainnel egészen idén kellett várni. A várakozás viszont megérte, mert az amerikaiak egy napsütéses szombaton Bécsben az egyik legszebb koncertélményt adták, amit valaha átéltem.
Az a megtisztelő feladat, hogy az osztrák közönséget felmelegítse a seattle-i legendák fellépése előtt, a Mother’s Cake-re hárult. A tiroli trió a szlovén közönségnek sem teljesen ismeretlen, két éve a Mostovnában lépett fel az amerikai doom-veterán Pentagram előzenekaraként. Akkor váratlanul meglepett mindenkit, most valamivel kevésbé, hiszen már tudni lehetett, mire számítsunk. Ennek ellenére a srácok megint bebizonyították, hogy funk, hard rock és progresszív rock erőteljes keverékükkel az északi szomszédaink jobb zenekarai közé tartoznak. Tehetségüket a bécsi Arena nagy, kültéri színpadán is megmutatták. Zajosan és súlyosan toltak le egy valamivel több mint félórás szettet, amelyből nem hiányzott a dübörgő slap basszus, a hatásos gitáros bűvészkedés és az ágyúdörgésszerű dobolás, ami helyenként már-már a blast beat határát súrolta. A Mother’s Cake zeneileg valahol a Red Hot Chilli Peppershez áll a legközelebb, csak sokkal „heavyvebb” kivitelben, és csak Yves Krismer meggyőzőtlen, a hangszeres játékhoz képest gyenge éneke húzza vissza őket. Ettől függetlenül a Mother’s Cake több volt, mint pusztán szolid bemelegítés, és az is a javukra írandó, hogy egy óriási név előtt játszva egy percig sem ijedtek meg, a dolgukat magabiztosan és határozottan végezték el.
Egy jó fél óra elteltével a színpad végre készen állt az est nagy sztárjaira, és fel is vonultak egymás után, semmiféle fennkölt felvezetés nélkül: Jerry Cantrell, William DuVall, Mike Inez és Sean Kinney. A hangszerek megragadását csak a közönség tomboló lelkesedése kísérte, a nézők száma nagyjából három-négyezer fő között lehetett, a hangerőt pedig csak fokozta az amfiteátrum stílusában kialakított nézőtér. A tömeg ordítására felállt a szőr a hátunkon, és az egész testünket libabőr borította már az első számnál, a Bleed the Freaknél, ami önmagában is egy mini csúcspont volt. A lázadás szelleme járja át Cantrell ezen szerzeményét, amely az egység jegyében két órára összekovácsolta a hullámzó tömeget is, amely az első másodperctől kezdve a zenekar tenyeréből evett. És teljesen jogosan, mert a színpadi előadás kiváló volt, egyetlen hiba nélkül, mégis szívvel és meggyőződéssel játszották, ami kétségtelenül mindenkit megérintett, aki a bécsi Arena kültéri színpada előtt állt. Másodikként az AiC a „come-back” albumról, a Black Gives Way to Blue-ról játszott két szám egyikét tálalta, a Check My Brain-t ragadós refrénnel, amelyet Cantrell és DuVall együtt énekel el, egyedi és gazdag vokális harmóniát építve, amelyről még a süketnek is egyértelmű, hogy csakis az Alice in Chainsé lehet. DuVall kiválóan megállta a helyét, természetesen a vokálisan ugyancsak erős Cantrell bőséges támogatásával, aki egyúttal a rockzene történetének néhány legfelismerhetőbb és legegyedibb riffjéért felel. Ezt a srácok az Again, a Them Bones és a Dam That River klasszikusaival bizonyították, de a sludge-osan hangzó Hollow-val is, amelyben különösen érvényesül Mike vastag basszusvonalainak mély és romboló hangzása, amelyeknek az AiC-ben relatív egyszerűségük ellenére is nagyon fontos szerepük van. Az elveszett generáció felejthetetlen himnusza, a Down in a Hole alatt, amelyet Cantrell egyébként a barátnőjének írt, először gyúltak fel az öngyújtók, a kiemelkedő előadás pedig megint végigfuttatta a hideget a hátunkon, a hangszálak pedig már a koncert jó harmadánál teljesen berekedtek. Ugyanígy a No Excuses klasszikus alatt, valamint a The Devil Put Dinosaurs Here „vontatott” száma, a Stone és a kiváló We Die Young közben is.
A koncert legérzelmesebb pillanata kétségkívül a gyönyörű akusztikus ballada, a Nutshell volt a remek Jar of Flies EP-ről, amelyet Jerry általában a néhai Layne Staleynek és Mike Starrnak ajánl, most viszont különleges töltetet kapott, mert a most, túl korán elhunyt Pantera-dobos, Vinnie Paul emlékének is ajánlotta, aki egyébként jó barátja volt. Jerry kiváló gitárvonalai ezúttal még mélyebbre vágtak, akárcsak az „If I can’t be my own/I’d feel better dead” üzenet. A zenekar láthatóan remek hangulatban volt, és elégedett a közönség kivételes reakciójával, amely minden hangot tágra nyílt szemmel és szájjal itta magába a színpadról. Hasonló hangulatban folytatódott a gyönyörű blues-os Heaven Beside You, a Jerry mikrofonján megjelenő effektezés pedig csak egyet jelenthetett – az örök Staley-klasszikust, a Man in the Box-ot, amely alatt főleg a kiváló DuVall remekelt, de egyben sajnos a koncert rendes részének végét is jelentette. A hihetetlenül hangos közönség követelése, hogy a zenekar jöjjön vissza, Bécs nem elhanyagolható részén is visszhangzott, a négyes pedig gyorsan visszatért a színpadra, és eljátszotta az egyetlen számot az augusztusban megjelenő Rainier Fog albumról. A The One You Know igazi Alice in Chains-lüktetéssel bír, vontatott főriffel és kettős énekkel az élen. A közönség felrobbant az epikus Would?-nál, legvégül pedig a himnikus Rooster-nél, amely Jerry apjáról szól, akinek a beceneve a vietnami háború alatt Rooster volt. A közönség a felejthetetlen egy óra és háromnegyed után, amely egy szempillantás alatt elszállt, többperces tapssal jutalmazta az Alice in Chainst, a srácok pedig az első sorokból még egy-egy csokrot is kaptak. Az Alice in Chains csodálatos és felejthetetlen estét szerzett, az egyik legszebb koncertélményt, amit valaha átéltem, és ami szinte azért kiáltott, hogy Bécsből ne balra, Ljubljana felé, hanem jobbra, Budapest felé kanyarodjak, ahol másnap játszottak. Ha már a listákkal kezdtem, a végén is legyen szó róluk. Az Alice in Chains-koncert mindenképp azok közé tartozik, amelyek a látott koncertek élvonalába kerülnek, és még nagyon sokáig fognak csengeni a fülemben.
szerző: Rok Klemše
fotók: Nina Grad
Setlista:
1. Bleed the Freak
2. Check My Brain
3. Again
4. Them Bones
5. Dam That River
6. Hollow
7. Last of My Kind
8. Down in a Hole
9. No Excuses
10. Stone
11. We Die Young
12. Nutshell
13. Man in the Box
14. Heaven Beside You
15. It Ain’t Like That
— ráadás —
16. The One You Know
17. Got Me Wrong
18. Would?
19. Rooster
