Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Arena Open Air / Bécs / Ausztria
A koncert dátuma: 2018. június 30.
Mindenkinek, aki koncertekre jár, van egy listája azokról az előadókról, akiket egyszer feltétlenül látnia kell élőben. Nekem személy szerint az egyik ilyen, és hiszem, hogy még sokaknak, a seattle-i óriás, az Alice in Chains. Tudjuk, az együttes Layne Staley énekes 2002-es halála után összeszedte magát, 2006-ban újra színpadra állt, három évvel később pedig kiadta a nagyon jól fogadott visszatérő albumot, a Black Gives Way to Blue-t. Igaz, Staley olyan ikon, akit nem lehet pótolni, de egy kezünk ujjain megszámolhatjuk azokat a zenekarokat, amelyek ilyen súlyos megrázkódtatás után ilyen erősen tértek vissza, mint az Alice in Chains. Layne sajnos már nincs köztünk, ez viszont az Alice in Chains Mk. II, és neki is rengeteg mindent van mit felmutatnia. Ezt az együttes öt éve a The Devil Put Dinosaurs Here lemezzel be is bizonyította, csakhogy Európában élőben alig játszották, így az Alice in Chains-szel való találkozásra egészen idénig kellett várni. A várakozás viszont megérte, hiszen az amerikaiak egy napsütéses szombaton Bécsben az egyik legszebb koncertélményt nyújtották.
Az a nagy megtiszteltetés, hogy a seattle-i óriások előtt megmelegíthették az osztrák közönséget, a Mother’s Cake-re hárult. A tiroli trió a szlovén közönségnek sem teljesen ismeretlen, hiszen két éve a Mostovnában lépett fel az amerikai doom veterán Pentagram előzenekaraként. Akkor váratlanul meglepett mindenkit, most valamivel kevésbé, hiszen már tudni lehetett, mire számítsunk. A srácok ennek ellenére újra megmutatták, hogy a funk, a hard rock és a progresszív rock vagány keverékével északi szomszédaink jobb zenekarai közé tartoznak. A bécsi Arena nagy, szabadtéri színpadán is megmutatták a bennük rejlő potenciált. Zajosan és súlyosan nyomtak le egy jó félórás szettet, amelyből nem hiányzott a dübörgő basszusslapelés, a hatásos gitáros mutatvány és az ágyúdörejű dobolás, ami helyenként már-már a blast beat határát súrolta. A Mother’s Cake zeneileg valahol a Red Hot Chili Peppers-hez áll a legközelebb, csak jóval „heavysebb”; hátráltatja őket Yves Krismer meggyőzetlen, a hangszeres megszólaláshoz képest gyenge éneke. Ettől függetlenül a Mother’s Cake több volt, mint pusztán korrekt bemelegítés, és az is a javukra írandó, hogy egy óriási névvel való fellépéstől a legkevésbé sem ijedtek meg, a dolgukat magabiztosan és fölényesen elvégezték.
Egy jó félórával később a színpad végre készen állt az est nagy csillagaira, és minden fontoskodó felvezetés nélkül, egymás után vonult be Jerry Cantrell, William DuVall, Mike Inez és Sean Kinney. A hangszerek felvételét csak a közönség őrjöngő lelkesedése kísérte, a nézők száma valahol három és négyezer között lehetett, a hangerőt pedig tovább fokozta az amfiteátrum stílusában kialakított nézőtér. A tömeg ordítására égnek állt a hajunk, a testünket pedig már az első szám, a Bleed the Freak végigborzongatta, ami önmagában is egy mini csúcspont volt. A dacolás szelleme járja át ezt a Cantrell-szerzeményt, amely az egység jegyében két órára egyesítette a hullámzó közönséget is, amely az első másodperctől kezdve a zenekar tenyeréből evett. Teljesen jogosan, hiszen a színpadi produkció első osztályú volt, egyetlen hiba nélkül, mégis olyan szívvel és meggyőző erővel játszották, ami, nem kétlem, a bécsi Arena szabadtéri színpada előtt mindenkit megérintett. Másodikként az AiC a „come-back” albumról, a Black Gives Way to Blue-ról játszott két szám egyikét tálalta, a Check My Brain-t, fülbemászó refrénnel, amit Cantrell és DuVall közösen énekel el, egyedi és gazdag vokális harmóniát építve, amelyről még a süket is tudja, hogy csakis és kizárólag az Alice in Chainsé lehet. DuVall kitűnően teljesítette a szerepét, természetesen a vokálisan szintén erős Cantrell bőkezű támogatásával, aki egyben a rockzene történetének néhány legfelismerhetőbb és legegyedibb riffjéért is felel. Ezt a srácok az Again, a Them Bones és a Dam That River klasszikusokkal bizonyították, de a sludge-os hangzású Hollow-val is, amelyben különösen érvényesül Mike vastag basszusvonalainak mély, morajló hangzása, aminek az AiC-ben a viszonylagos egyszerűsége ellenére is nagyon fontos szerepe van. Az elveszett generáció felejthetetlen himnusza, a Down in a Hole alatt, amit Cantrell egyébként a barátnőjének írt, először gyúltak fel az öngyújtók, a kivételes előadás pedig megint végigfutatta a hideget a hátunkon, a hangszálaink pedig a koncert jó harmadánál már teljesen rekedtek voltak. Ugyanígy a No Excuses klasszikus alatt, valamint a The Devil Put Dinosaurs Here vontatott Stone-ja és a kiváló We Die Young közben is.
A koncert legérzelmesebb pillanata kétségkívül a Nutshell gyönyörű akusztikus balladája volt a remek Jar of Flies EP-ről, amit Jerry általában a két elhunyt tagnak, Layne Staleynek és Mike Starrnak ajánl, most viszont különösen nagy töltetet kapott, mert emlékül szentelte a nemrég, túl korán elhunyt Pantera-dobosnak, Vinnie Paulnak is, aki jó barátja volt. Jerry csúcsminőségű gitárvonalai ezúttal még mélyebbre vájtak, az üzenet is: „If I can’t be my own/I’d feel better dead”. A zenekar láthatóan remek hangulatban volt, és elégedett a közönség kivételes reakciójával, amely minden hangot tágra nyílt szemmel és tátott szájjal itta magába. Hasonló hangulatban folytatódott a gyönyörű, blues-os Heaven Beside You, majd Jerry mikrofonján az effekt előkészítése csak egyet jelenthetett – a Staley-féle örök klasszikust, a Man in the Box-ot, amelyben főleg a kiváló DuVall remekelt, ez viszont sajnos a koncert rendes részének végét is jelentette. A hihetetlenül hangos közönség követelése, hogy a zenekar jöjjön vissza a színpadra, Bécs nem elhanyagolható részén is visszhangzott, a négyes pedig gyorsan visszatért, és bemutatta az egyetlen számot a készülő Rainier Fog albumról, amely augusztusban jelenik meg. A The One You Know igazi Alice in Chains-ritmust kínál vontatott főriffel és az élen a kettős énekkel. A közönség felrobbant az epikus Would?-nál, a legvégén pedig a himnikus Rooster-nél, ami Jerry apjáról szól, akinek a beceneve a vietnami háború alatt Rooster volt. A közönség az Alice in Chainst egy felejthetetlen, egy szemvillanás alatt elszaladt órát és háromnegyedet követően többperces tapssal jutalmazta, a srácok pedig az első sorokból még egy-egy csokrot is kaptak. Az Alice in Chains csodálatos, felejthetetlen estét és az egyik legszebb koncertélményt szerezte nekünk, amely szinte azt kiáltotta, hogy Bécsből balra, Ljubljana felé helyett inkább jobbra, Budapest felé kanyarodjunk, ahol másnap játszottak. Ha már a listákkal kezdtem, azokkal is fejezem be: az Alice in Chains-koncert mindenképp azok közé tartozik, amelyek a látott koncertek legkiemelkedőbb csúcsát jelentik, és még nagyon sokáig fog csengeni a fülemben.
Setlist
ALICE IN CHAINS:
1. Bleed the Freak
2. Check My Brain
3. Again
4. Them Bones
5. Dam That River
6. Hollow
7. Last of My Kind
8. Down in a Hole
9. No Excuses
10. Stone
11. We Die Young
12. Nutshell
13. Man in the Box
14. Heaven Beside You
15. It Ain’t Like That
— ráadás —
16. The One You Know
17. Got Me Wrong
18. Would?
19. Rooster
Képgaléria
