Helyszín: Grác (Graz) / Stadthalle / Ausztria
Dátum: 2013. november 18.
Amikor először hallottam a Volbeat-turnéról, amelyen az Iced Earth lép fel előzenekarként, arra gondoltam, hogy biztosan tévedés történt. Az utóbbiak ugyanis veteránok, akiknek a kezdetei a nyolcvanas évek közepére nyúlnak vissza, erős rajongótáborral és olyan diszkográfiával, amelyet senki sem szégyellne. Ám a Volbeat alig több mint egy évtizednyi pályával és mindössze öt albummal igazi zenei jelenség, és most olyan forró, hogy még a heavy metal olyan öregjei is meghajolnak előtte, mint az Iced Earth. A fellépési sorrendtől függetlenül mindenesetre első osztályú, minőségi buli ígérkezett, amelyet még sokáig nem felejtünk el.
A forgalmi dugók és a csarnok körüli tömeg sok látogatót jósolt, és a Volbeat fellépésére a nagyterem alaposan megtelt; egy-egy kimerült vendég csak a terem szélein talált magának egy kis helyet a pihenésre. Különösen érdekes volt a közönség: néhány motoros, régi rocker és rockerlány, néhány metálos (az Iced Earth-pólókról könnyen felismerhetők), a látogatók maradék háromnegyede viszont úgy tűnt, átlagosan tizenhat tavaszt számol, és nem sokat törődik holmi rockeres vagy mondjuk metalos imázzsal. Tényleg olyan érzés volt, mintha egy élőzenés, szabályok nélküli gimis bulira érkeztünk volna – ez elég nyilvánvaló volt, mert az osztrákok a „Bitte nicht rauchen” feliratokat láthatóan nem értik, és ennyi részeg fiatalt egy rakáson még nem láttam. A koncert vége egy csata színterére hasonlított, mert szinte minden sarokban feküdt valaki, akinek felmondta a szolgálatot a motorikája, és átadta magát a majdnem jeges föld ölelésének (ironikus, nem?), miközben tehetetlenül és akaratlanul ellenőrizte a gyomortartalmát. Hogy a szervezők számítottak-e erre, nem tudom, de ennyi biztonsági őrt, tűzoltót és egészségügyi dolgozót még egyetlen koncerten sem láttam, fesztiválon sem. Mire beértem a csarnok előterébe, a merch jókora része már elkelt, a teremből pedig a felvezető zenekar, a Teenage Bottlerocket utolsó taktusai hallatszottak; a fellépésüket sehol sem láttam beharangozva, egy kollégám viszont úgy jellemezte őket, mint „a régi Green Day és a Ramones hopp-cupp punk rockos keverékét”.
Negyed kilenckor kialudtak a fények, és előttünk az készülő Iced Earth-album, a Plagues of Babylon grafikájával díszített függöny uralkodott, a hangszórókból pedig felmennydörögtek az azonos című szám hosszú intrójának első taktusai. Az új lemez megjelenése gyorsan közeleg, így nem volt meglepetés, hogy a zenekar a Volbeat-fellépéseket a lemez és a hozzá tartozó turné népszerűsítésére használta. Zenei rangja ellenére azonban most is, mint oly sok előzenekarnál eddig, már a Plagues első taktusainál hangzásprobléma jelentkezett. A gitárbasszusok a dobokkal egy meghatározhatatlan zúgássá olvadtak össze, a gitárszólót alig lehetett hallani, Stu pedig csak nehezen küzdötte át magát az énekével a zajon. Úgy tűnt, egyedül Schaffer ritmusgitárja szól úgy, ahogy kell. A helyzet idővel javult, de keserű szájízt hagyott maga után a zenekar viszonylag rövid műsorában. A fiúk szokás szerint kiválóan végezték a dolgukat. Dette a dobok mögött a Metaldaysen látott Sainihez képest kitűnően teljesített. Két új ütős dal mellett az amerikaiak eljátszották az If I Could See You című balladát, amely folytatja balladás vonalukat, és kétségkívül a zenekar egyik legkedveltebb „nyálasa” lesz. Az apatikus, kiskorú közönség azonban fel sem fogta, ki vagy mi játszik a színpadon, és csak csodálkozva nézte a valószínűleg jelenleg a világ egyik legjobb heavy metal zenekarának fellépését. Stu pedig továbbra is meggyőz az énekével és a frontemberi szerepével is, és több mint méltó módon váltotta a közkedvelt Barlow-t. De a 45 perc határozottan kevés volt, és a zenekar néhány tucat jelen lévő rajongóját csak az vigasztalta, hogy két hónap múlva visszatérnek turnéra, amelynek során Ljubljanában is megállnak.
A kísérőcsapatnak jó félórás szünetre volt szüksége, hogy előkészítse a színpadot az est sztárjainak; a munkát egy hatalmas függöny mögött végezték, amelyen egy cowboy-rabló feje díszelgett, szája előtt osztrák színű kendővel. Az imázsukat tényleg a végletekig kidolgozták, és az előtérben minden italt Volbeat-poharakba mértek. Amikor kialudtak a fények, a színpad függöny előtti részére egy férfi lépett ki banjóval a kezében és kalappal a fején, és ezen a jellegzetes vadnyugati pengetős hangszeren egy dallamot kezdett játszani, ami egyben a koncert intrója volt. Masszívan indult, mert az intro végén a függöny pirotechnika kíséretében a színpadra zuhant, a hatalmas fényjáték pedig megtoldotta az eufória hullámát, amely az egész csarnokot elöntötte, és a közel kétórás fellépés végéig nem lanyhult. A rock’n’roll és a heavy metal keveréke, amit a dánok játszanak, láthatóan épp a megfelelő adag frissesség ahhoz, hogy tömegeket vonzzon e műfajhoz, aminek Grácban is tanúi voltunk. A több ezer fős tömeg szó szerint a fiúk kezéből evett. Mivel a dalok többsége rock’n’rollosan rövid, a műsor a zenekar teljes életművét átfogta, feldolgozásokkal együtt. A színpadkép egy vadnyugati jelenetet idézett, középen a dobos erődjével, a Fort Griffinnel; nem hiányzott a temető sem a legutóbbi lemez dalainak szereplőit megörökítő sírkövekkel, és természetesen az akasztófa sem. Poulsennek ügyetlenségből még a karját is sikerült letépnie az akasztott szerencsétlennek, a basszusgitáros pedig később az üres ujjal törölgette a homlokát. Nehéz lenne bárkit kiemelni a színpadról, mert mindenki sikeresen igyekezett kihozni a maximumot a fellépésből, de Rob Caggianót azért megemlíteném. A volt Anthrax-os friss szelet hozott a zenekarba, ami már az albumon is több mint nyilvánvaló volt, a színpadon pedig még inkább érződik. Meglátszik rajta a koncerttapasztalat, könnyedén kommunikál a közönséggel, mintha frontember lenne, a régebbi dalok szólói pedig teljesen újjá, összetettebbé váltak, de még mindig elég fülbarátok ahhoz, hogy a metal ne nyomja el a rock’n’rollt. Az est egyik csúcspontja biztosan az egyik legnagyobb slágerük, a Sad Man’s Tongue volt, amelyet Johnny Cashnek ajánlottak. Felvezetésként ugyanis eljátszották Cash örökzöldjét, a Ring of Fire-t, amelynek refrénjét Poulsen a közönségre hagyta, majd az előbb említett saját számukkal folytatták. Valóban hihetetlen hangulat, ami ebben a stílusban folytatódott olyan pirotechnikával, amilyentől sem az In Flames, sem a Rammstein nem szégyenkezne. Említést érdemel a sok crowd surfing, a moshozás, a közönségre dobált teli sörös poharak is, a crowd surferek között pedig egy tolószékes srác is feltűnt. A 16 Dollars előtt az énekes felszólította a fiúkat, hogy emeljék a lányokat a vállukra, de a tinédzserek reakciója nem volt túl nagy – végül is nem sokan voltak képesek arra, hogy pár percig a vállukon tartsanak egy lányt. Nem sokkal a reguláris rész vége előtt csatlakozott hozzájuk a színpadon Rob testvére, ahogy Poulsen nevezte, Jon Schaffer – a poén abból fakadt, hogy mindketten hosszú hajú, arcszőrzetes gitárosok, és mindketten fekete sapkát viseltek a koncerten. Együtt játszották el a Pool of Booze, Booze, Boozát. Schaffer és Poulsen ugyanis nagyon összebarátkoztak az amerikai turnén, amikor a Volbeat az Iced Earth előzenekara volt, és ott született meg az ötlet, hogy Poulsen fellépjen az egyik Iced Earth-számban, most pedig a történet fordított irányban ismétlődik. A ráadás ismét pirotechnikával indult – ezúttal a színpad mögül szárnyak emelkedtek fel, rajtuk Elvis-frizurás koponyával, és amikor beindították a Caroline Leavinget, a konstrukció alsó része égni kezdett, tűz pedig másutt is bőven volt a színpadon. A koncert egyeseknek túl hamar véget ért, másoknak túl hosszúra nyúlt, tény viszont, hogy több ezer ember csillapította aznap este a heavy metal, a rock’n’roll régi szép idői és a pin-up girlök iránti éhségét.
szerző: Sebastijan Videc
fotók: Jerneja Jerak
Iced Earth
1. Plagues of Babylon
2. Dystopia
3. Dark Saga
4. My Own Savior
5. If I Could See You
6. V
7. Peacemaker
8. Watching Over Me
9. Iced Earth
Volbeat
1. Doc Holiday
2. Hallelujah Goat
3. Radio Girl
4. The Mirror And The Ripper
5. The Nameless One
6. Guitar Gangsters & Cadillac Blood
7. Sad Man’s Tongue
8. Lola Montez
9. Heaven Nor Hell
10. 16 Dollars
11. Dead But Rising
12. The Garden’s Tale
13. Pearl Hart
14. A Moment Forever
15. Fallen
16. My Body
17. Pool of Booze, Booze, Booza
18. I Only Want To Be With You
19. The Hangman’s Body Count
—ráadás—
20. Caroline’s Leaving
21. Maybellene I Hofteholder
22. Cape Of Our Hero
23. Still Counting
