Kiadó: Insideout Music
Megjelenés dátuma: 2004
Produkció: Happy The Man
Az album hossza: 55.18 perc
Stílus: Progressive Rock
Értékelés: 9.0/10
Az amerikai progresszív zenekar, a Happy The Man a hetvenes évek végén három többé-kevésbé nagyon érdekes albumot készített, majd csaknem huszonöt évre teljesen eltűnt a zenei színtérről, és úgy tűnt, örökre a „jó öreg idők” része marad, amikor a zene nagy részét még szívvel csinálták, és nem a haszon játszotta a főszerepet. Az amerikai progrock-kortársakkal, például a Kansasszel, a Styxszal és a Dixie Dregsszel ellentétben a Happy The Man – amelynek legismertebb tagja a későbbi, rövid életű Camel-billentyűs, Kit Watkins volt – sosem került be a legnagyobb becsben tartott nevek „első ligájába”, pedig addigi albumai mind irigylésre méltó színvonalon szólaltak meg. A progresszív rock számos rajongója ma már az elfeledett gyöngyszemek között tartja számon őket.
Az első teljesen új Happy The Man-anyag huszonöt év után a »The Muse Awakens« címet kapta (a harmadik albumuk 1979-ben készült, de csak 1983-ban jelent meg, az 1990-es »Beginnings« és az 1999-es »Death’s Crown« pedig korai korszakuk kiadatlan anyagát tartalmazta). A lemez a neves progrock-kiadónál, az InsideOut Musicnál jelent meg, és a Happy The Man korábbi munkáihoz hasonlóan szinte teljes egészében instrumentális. A klasszikus hetvenes évek végi Happy The Man-felállás a »The Muse Awakens« felvételei idején nagyrészt változatlan maradt, Watkins kivételével: őt a korábbi Rainbow-billentyűs, David Rosenthal váltotta, az új dobos pedig Joe Bergamini lett, aki korábban a Bumblefootban és Dennis DeYoung mellett játszott.
A kivételes virtuozitás, a fúziós eklektikusság iránti érzék, az aranzsőri összetettség és a szerzői tökély átsüt a »The Muse Awakens« minden szerzeményén, ami nem meglepetés azoknak sem, akik jól ismerik Rosenthal társszerzői munkásságát a Rainbow-ban, ahol Ritchie Blackmore-ral közösen írta az 1981 és 1984 közötti időszak néhány legjobb dalát. Az új Happy The Man a »The Muse Awakens« lemezen érezhetően jazzrock-fúziósabb irányba mozdult el a hetvenes évek végi inkarnációjához képest, és időnként még a brit canterburyi színtérre is kissé emlékeztet.
Mindez már a nyitó „Contemporary Insanity”-ben hallatszik, amely Bergamini és az alapító basszusgitáros, Rick Kennell összetett ritmikai bűvészkedésének, valamint az alapító gitáros, Stanley Whitaker ujjai alól előbukkanó, kiélezett gitárfutamoknak köszönhetően úgy szól, mintha a UK, a Brand X és a Soft Machine közös gyereke lenne. Ez az energikus katalizátor után a hangulat kissé megnyugszik a romantikus színezetű címadó dallal, amelynek hallgatása közben a hallgató először élvezheti az alapító tag, Frank Wyatt finom szaxofonfutamait.
A »The Muse Awakens« zenéjének jelentős összetettsége ellenére minden dalt dallamos hangszerelés és gördülékeny gitár–billentyű harmóniák jellemeznek, így sosem válnak megterhelővé. A „Sleeping Through Time” csodálatos szimfonikus harmóniákat tartalmaz a fuvola és az elektromos zongora összefonódásán keresztül, miközben a nyitórész ritmikai árnyalatai kissé játékosan szólnak. Közben Rosenthal mellékesen előránt egy összetett szintetizátorszólót, amelyre Whitaker nem kevésbé bonyolult gitárszólója felel.
A „Maui Sunset”, amely a tenger hullámzásának hangjaival és finom ütőhangszerekkel nyílik, egészen addig, amíg be nem törnek a tágas billentyűs harmóniák és a bájos fuvolafutamok, a »The Muse Awakens« hangulatilag legszebb dala. A nyitó- és záró rész a xilofon használata miatt néhány „proghívőt” a Pierre Moerlen’s Gongra fog emlékeztetni. A „Lunch At the Psychedelicatessen” már a címével elárulja, hogy játékos darab, amely a kicsapongó harmonika, a nyugtalan szaxofon, a tehéncsengők, a szinte gúnyosan szóló gitárfrázisok és a széttördelt ritmusok kombinációjával sokakat emlékeztet majd a canterburyi színtér pszichedelikusabb csapataira, élükön a felejthetetlen Daevid Allen vezette Gonggal. A zongora-központú „Slipstream”, amely egy pillanat alatt kellemes ambient hangulatot teremt, bájos szimfonikus hangszerelést tartalmaz, aminek minden szimfonikus prog rajongó örülni fog, az összetett ritmikai árnyalatok pedig a minőségi jazz fusion minden tisztelőjét lenyűgözik.
A rendkívül szórakoztató és ritmikailag hihetetlenül gazdag „Barking Spiders”, amelyben Whitaker gitáros bűvészkedése játssza a főszerepet, sokakat a King Crimsonra fog emlékeztetni, hiszen a központi gitárfrázis gyakorlatilag ellopott a King Crimson-klasszikusból, a „Red”-ből. Hogy a Happy The Man tagjai – akiknek a King Crimson az egyik fő példaképük volt – miért döntöttek e kevéssé eredeti húzás mellett, jókora rejtély marad. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, ez lehet a »The Muse Awakens« legszórakoztatóbb és legérdekesebb szerzeménye, amelyben az egyetlen nem eredeti elem a fent említett híres gitárfrázis.
A nyugodt, teljesen jazzfúziós irányultságú „Adrift”, amelyben a melankolikus szaxofon- és billentyűfutamok állnak előtérben, tökéletes hangulati ellentétet alkot az előző dallal. A „Shadowlites”, egy újabb kifejezetten melankolikus darab, ezúttal Whitakerrel az énekmikrofonnál – akinek hangja kissé Steve Walsh (ex-Kansas) gyengébb változatára emlékeztet –, az egyetlen énekes szám az egyébként teljesen instrumentális »The Muse Awakens« lemezen.
A „Kindred Spirits”, amely pillanatokra szinte altatódalként vagy olyan békés zenéként szól, amilyen a Super Mario-játékokban megy, amikor a bajszos vízszerelő sikeresen megmenti a hercegnőt, és véget ér a kalandja, a vibrafon gyengéd, melankolikus hangjaival és a billentyűk bájos harmóniáival hat. A záró instrumentális csemegén, az „Il Quinto Mare”-n a zenekar utoljára veti be minden virtuóz és kísérletező tudását, és rendkívül szórakoztató, harmonikus szimfonikus prog/jazz fusion körhintát épít, amelyet minden progrock-gurmand élvezni fog. Az ilyen szerzeményeknél az ember sokszor megkérdezi magától, hogyan lehetséges, hogy ez a zenekar ennyire széles körben elkerülte a figyelmet.
A »The Muse Awakens« lelkesítő visszatérés volt az amerikai progrock-színtér „leírt”, balsorsú hőseitől az elmúlt század hetvenes éveinek végéről. A szimfonikus prog rock és a jazz rock fusion elemeinek kivételesen összehangolt keveredése, amely az album nagy részén uralkodik, megerősíti, hogy a Happy The Man huszonöt év után is mestere maradt a szakmájának. Miután úgy tűnt, hogy a Happy The Man-re huszonöt év kihagyás után szép jövő vár az InsideOut Musicnál, amelynek segítségével már sok kultzenekar frissítette fel a karrierjét, a zenekar a »The Muse Awakens« megjelenése óta is szünetel. Egyelőre úgy tűnik, ez az állapot nem fog megváltozni, bár Whitaker és Wyatt 2006-ban közös albumot adott ki »Pedal Giant Animals« címmel, ami a legközelebb állt az új Happy The Man-zenéhez.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Contemporary Insanity (3:24)
2. The Muse Awakes (5:36)
3. Stepping Through Time (6:31)
4. Maui Sunset (5:10)
5. Lunch At The Psychedelicatessen (4:59)
6. Slipstream (4:43)
7. Barking Spiders (4:11)
8. Adrift (4:04)
9. Shadowlites (3:52)
10. Kindred Spirits (5:26)
11. Il Quinto Mare (7:22)
Felállás:
Stanley Whitaker – gitár, ének
Frank Wyatt – billentyűs hangszerek, szaxofonok, fúvósok
David Rosenthal – billentyűs hangszerek
Rick Kennell – basszusgitár
Joe Bergamini – dob, ütőhangszerek
