HammerFall és a power metal kovácsműhelye Grácban (2020)
Fellépők: Serious Black / Battle Beast / HammerFall
Helyszín: Grác (Graz) / Orpheum Teater / Ausztria
Dátum: 2020. február 21., péntek
1997-ben jelent meg a „Glory To the Brave”, amely akkoriban az egyik legfontosabb dokumentuma volt annak, ahogy a metal mint zenei ág – illetve a műfaj akkori pezsgő burjánzása – erővonalai egyensúlyba kerültek. Ez az album ugyanis a power metal néhány évig tartó felfutását jelezte, a kiadók pedig ajtót nyitottak azoknak a zenekaroknak, amelyek a metal klasszikus (muzikális) napjaiból, a nyolcvanas évekből merítettek ihletet, és kitértek a kissé már elcsépelt „agressziókeresés félhangos megoldásokban” elől. Ez tette lehetővé régi heavy metal zenekarok újraéledését is, amelyeket akkoriban a metal extrém szférái felé tartó egyre erősebb elmozdulás – ahol a figyelmet az akkor még viszonylag fiatal black és death metal virágzása vitte el – gyakorlatilag évekre eltüntetett a színtérről.
A „Glory to the Brave” ugyanis a svéd HammerFall debütalbuma. A többi már történelem. Nos, a zenekar azóta a power metal színtér állandó szereplője, és rendszeresen ad ki lemezeket, noha a műfajt már jó ideje a tömegek érdeklődésének peremére szorították. És mégis. A HammerFall 25 év működés után is megbecsült és tisztelt metalbástya, és még mindig több ezres csarnokokat tölt meg. Bár a zenekar fejlődése nagyjából a „Crimson Thunder” megjelenésével lezárult, ma ez már nem is igazán lényeges, hiszen a HammerFall lassan a legendák sorába emelkedik – még ha már jó ideje érezni is, hogy a jól bevált formula újrahasznosítása kissé kopottnak hat, és ezt a művészi állottságot a csapat (főleg az utóbbi években) alkalmankénti „önparódiás” trükkökkel próbálja úgy-ahogy foltozni, ami mindig hálás és bevált fogás.
A „Dominion”, a zenekar új albuma – ismét az osztrák Napalm Records gondozásában (a RockLine kritikája ITT) – új turnéra vitte a bandát. Ennek keretében a közelünkben is megálltak. Grácban. Ott pedig nincs szebb terem az Orpheum Teaternél, amely az utóbbi években rock- és metalesemények szempontjából teljesen kihasználatlanná vált. Nem tudjuk, mi ennek az oka, de a HammerFall azon kevés előadók egyike volt, akiknek a 2017-es „Built to Tour” turné keretében is sikerült ott fellépniük (a koncert RockLine-beszámolója ITT!). Miért is? Mert az Orpheum Teaterben már többször felléptek, például 2001-ben és 2003-ban is. Csakhogy azok rózsásabb idők voltak.
Ezúttal a HammerFall előzenekarnak a német power metalos Serious Blacket választotta, akik 2015-ben is a HammerFall turnéján nyitották a koncerteket (a 2015. február 9-i gráci (PPC) koncert RockLine-beszámolója ITT), amikor a svédek a „(r)Evolution” albumot mutatták be, valamint a tüzes finn power metalos Battle Beastet. Pontban este nyolckor elsőként a Serious Black lépett színpadra. Tapasztalt zenészrókákból álló kvartettről van szó, akik – a zenekar viszonylag rövid múltjától függetlenül – korábban évekig edződtek különböző formációkban, és ezt most is bizonyították saját anyaguk előadásával. Az új, frissen megjelent „Suite 226” albummal kvartettként működnek, 2017 óta azonban ötödik tagként a koncerteken maga a nagyra becsült gitármágus és virtuóz, Christian Münzner segíti őket. A neve mellé csak két nevet dobok be: Alkaloid, Obscura. Innentől nem kell Einsteinnek lenni. A bandának fél óra jutott, és ezt nagyon ügyesen, rutinosan váltotta aprópénzre. Remek hangzás az első másodperctől az utolsóig, és a rendelkezésre álló tér nagyon ügyes kihasználása. Kiváló összeszokottság és folyamatos, hozzáértő interakció a közönséggel. A szórakoztató Urban Breed művésznevű svéd énekes amúgy is igazi hosszútávfutónak számít, ha a HammerFall-lal való közös turnékról van szó (2009-ben a Bloodbound tagjaként kísérte a HammerFallt (a Sabaton is a csomag része volt) európai turnéján, többek között Mariborban is – a koncert RockLine-beszámolója ITT). Az énekes ugyan veszített valamennyit a magasságaiból, de ez törvényszerű, az évekkel ez már csak így jár; a hangja ugyanakkor továbbra is rendkívül átütő és tekintélyt parancsoló. Mario Lochert, a basszusgitáros és zenekarvezető éberen őrködött társai ténykedése fölött, Dominik Sebastian és Münzner néhányszor helyet cserélt jobb és bal oldalon, teátrálisan vállvetve álltak össze a gitárokkal, és bemutatták gitáros összhangjukat – a nagyszerűségben persze Münzner járt az élen. A Serious Black egyszerűen, a várakozásoknak megfelelően magas színvonalú koncertet adott, mert (nem kevésbé) egyszerűen folyamatosan rengeteget koncertezik.
A Battle Beast nagyon vonzó finn melodikus power metal bástya. A muzikalitás a power metal finn változatában szinte a legragadósabb, sőt már-már túlzó, ha összeveted akár más skandináv országok (Svédország) műfaji változataival, akár általában a német és amerikai zenekarokéval – ugyanakkor nem hat annyira naivnak, mint ahogy az az olasz bandáknak sikerülni szokott. Finnország ősidők óta rendkívül átütő muzikalitást és pompát ápol a power metalban, mégpedig egészen a Stratovariustól kezdve. A szextett új albuma, a „No More Hollywood Endings” már kint van, és Grácban bőséges bemutatást is kapott. A fő- és központi figura persze továbbra is a termetes és talpraesett énekesnő, Noora Louhimo, aki több mint háromnegyed órán át karizmájával és energiájával konkrétan uralta a színpadot. Nem csupán a szerelése, vagyis a teátrális cicomája miatt, amellyel könnyedén Lucifer menyasszonya lehetne, hanem egyszerűen előadásának jellegzetes átütőerejével és robbanékony énekével. Azokat a megoldásokat is, amelyek az amúgy power metalos névjegyen belül a nyolcvanas évek popkozmetikájából merítenek – és amelyeket egy ideje kollégáik, illetve fiatalabb klónjuk, „leágazásuk”, a Beast In Black minden határon túl tovább fokozott –, Noora pehelykönnyedséggel fedi el a színpadon. Egy szóval: az énekesnő fenomenálisan elszállt. Épp a megfelelő mértékben. És ez a zenekar fő ütőkártyája abban, hogy a koncert alatt fenntartsa az érdeklődést, miközben amúgy egy kissé már elkoptatott ötlet-újrahasznosításban mozog, ám csábító és pompázatos csúcspontokkal a fülbemászó refrénekben, amelyek – ahogy mondtam – erősen a nyolcvanas évek popja felé húznak. Talán ezt az érzést erősíti a Björkroth fivérek egyike is, aki szorgalmasan ragaszkodik a vállán átvetett szintetizátorhoz (nem tudom, a szlovén nyelv kitalált-e már fordítást a „keytarra”?). Sőt, a paródia érzetét is, ami egyre gyakoribb jelenség a millennium utáni power metal zenekaroknál. Ezt nyíltan elsőként a Sabaton kezdte, a trükk pedig az utóbbi években még a HammerFallra is ráragadt. Nos, vissza a Battle Beasthez. A billentyűket szinte nem is lehetett hallani a koncert alatt, és a szólógitárt is fel lehetett volna húzni egy leheletnyit a keverésben. Akárhogy is, Noora mindent megoldott! Hihetetlen, igazi mágnes, aki folyamatos színpadi vonzerőt biztosít a bandának. És ez nem minden: ehhez hozzájárul a dalszerkezetek erős pompázatossága is, a már említett, rendkívül fülbemászó refrénekbe torkolló csúcspontokkal.
A HammerFall turnéit mindig rendkívül látványos színpadkép kíséri. Mindegyik más, összhangban az aktuális albummal. Ez sem volt másképp. A kötelező óriási emelvénnyel, amelyen szinte az ég alatt álltak Wallin dobjai, és két rámpával, amelyek balról és jobbról vezettek a színpad elejéről az emelvény tetejére. A felállás Wallinnal a dobok mögött végre ismét stabilizálódott. A csapatban két pótolhatatlan figura marad! Az egyik Oscar Dronjak gitáros, a másik Joacim Cans énekes. Itt van még az eredeti basszusgitáros, Fredrik Larsson, és a kiváló gitáros, Pontus Norgren, aki vitathatatlan erényeivel folyamatosan és hálásan húzza ki a csávából a tőle balra álló, amúgy ikonikus nyurga égimeszelőt – vagyis természetesen Oscar Dronjakot.
Egy HammerFall-koncerten valójában a műsort a legérdekesebb figyelni: mennyi lesz a régi és mennyi az új. Néhány hangkulissza persze gépről megy, ez állandó elem, egyébként viszont a banda „áll”. Rutin, magabiztosság, tapasztalat. Ennyi. Mellélövések itt nincsenek, és nem is megengedettek. A nyitás a várakozásoknak megfelelően beköszönő tornádót hozott, amely az új Never Forgive, Never Forget és One Against the World után a kultikus Heeding The Callban csúcsosodott ki. Joacim Cans ugyan néhányszor egy leheletnyit alulmaradt (a The Way of the Warrior refrénje), de ezt el kell nézni neki, mert a turné ezen szakaszában torokgyulladással küzdött. Az olyan pontokon, mint az Any Means Necessary, lehetősége volt pihentetni a hangszálait. A Last Man Standing már régóta a műsor állandó darabja, ahogy az úgynevezett instrumentális medley is, amely ezúttal a „Renegade” album motívumaira helyezte a hangsúlyt (a zenekar az album megjelenésének 20. évfordulóját ünnepli). Ebből a szempontból rendkívül kellemes meglepetést hozott a fenomenális The Way Of the Warrior, a kultikus „Renegade” album egyik csúcspontja. A banda a záró rohamban a Last Man Standing mellett pályafutása egy másik legjobb dalát, a Where Dragon Lies Bleedinget sem felejtette ki, a rendes műsort pedig kiszámíthatóan a Let the Hammer Fall zárta. A ráadás a vártnál kissé gyengébb válogatást hozott, így nem érte el azt a végső csúcspontot, amit könnyedén elérhetett volna, ha a HammerFall bátrabban nyúl vissza az első négy album repertoárjához. A ráadást a pompázatos, már-már önparodisztikus Hammer High nyitotta, amelyet Pontus kivételes gitárbetétje követett – ez legalább tíz perc játékot érdemelt volna –, a banda pedig erről a szólóról egy újabb, összesen a harmadik új dalba ugrott át, az aznap este „hiányolt” (We Make) Sweden Rockba, amely az új album egyik húzókislemeze. A HammerFall mindenesetre csak egyféleképpen zárhatta új, látványos fellépését: forrpontig hevítve a közönséget, hogy a Hearts on Fire lángnyelveiben még egyszer, utoljára a zsúfolásig megtelt Orpheum Teater minden szíve lángra lobbanjon. A terem majd’ szétrepedt. Így volt ez három évvel ezelőtt is.
Cans (a szünetekben) a jól bevált trükkökkel foglalkoztatta és szórakoztatta a tömeget, Dronjak kalapács formájú gitárjával olajat öntött a tűzre a teátrumban, a második félidőben pedig a „kolosszus” „topless” módra ismét „büszkén” mutogatta „bőséges” izomzatát. Oscar a zenekar vitathatatlan ikonja. A lehető legszórakoztatóbb. A banda láthatóan jól érezte magát, és az előadásban mindenben meggyőzött arról, hogy egy romboló, alaposan beolajozott power metal gépezetről van szó, amely nem tud és nem is képes cserben hagyni.
A zenekar promóciós tevékenységét kísérő „folklór” alapján várható, hogy a HammerFall 2021-ben, ha nem már idén ősszel, az új anyagot népszerűsítő európai turné második részével is jelentkezik, vagyis nagy valószínűséggel hamarosan újabb alkalom kínálkozik valamelyik koncertjük megtekintésére. Grác azonban olyan közel van és olyan könnyen elérhető, ráadásul maga a kivételes Orpheum Teater is csábít – ennek egyszerűen nem lehet ellenállni. Ezért azonnal megragadtuk az első alkalmat. Ezen az estén a teremben mindenki élvezte a látványos power metal körhintát. Az energia ismét kiváló volt, és egészen hihetetlen, hogy a HammerFall a power metal iránti érdeklődés csökkenése ellenére is folyamatosan megőrzi vonzerejét, és magán tartja a tömegek figyelmét.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
SERIOUS BLACK:
1. Akhenaton
2. I Seek No Other Life
3. Mr. Nightmist
4. Serious Black Magic
5. We Still Stand Tall
6. High and Low
BATTLE BEAST:
1. Unbroken
2. Familiar Hell
3. Straight to the Heart
4. The Hero
5. Eden
6. No More Hollywood Endings
7. King for a Day
8. Beyond the Burning Skies
HAMMERFALL:
1. Never Forgive, Never Forget
2. One Against the World
3. Heeding the Call
4. The Way of the Warrior
5. Any Means Necessary
6. Hallowed Be My Name
7. Blood Bound
8. Redemption
9. Renegade Medley
10. The Dragon Lies Bleeding
11. Last Man Standing
12. Let the Hammer Fall
—ráadás I.—
13. Hammer High
14. (We Make) Sweden Rock
—ráadás II.—
15. Hearts on Fire



































