Helyszín: Grác (Graz) / Orpheum Teater / Ausztria
Dátum: csütörtök, 2017. február 2.
Valaha a HammerFall egyik hivatalos merchandise-pólójának hátoldalán az állt: „Metal heart is hard to tear apart!”. A metalközönség érettebb fele ma már mosolyog ezen, mégis. Az új, „Built to Tour” névre keresztelt turné neve a zenekar aktuális stúdióalbumának, a „Built To Last”-nak az üzenetéből ered. Elmondhatjuk, hogy a HammerFall – szakasztott húsz évvel azután, hogy 1997-es debütalbumával, a „Glory to the Brave”-vel teljesen váratlanul megindította a metal reneszánszát, és a figyelem újra a műfaj klasszikus elemeire irányult – minden ellenállási, kitartási, tartóssági és megalkuvást nem ismerő próbát kiállt. A göteborgi svédeknek tehát oroszlánszívük van!
Mivel manapság csak az számít „királynak”, aki az extrém metalvariációk hallgatásával villog a haverok előtt (őszintén szólva a műfaj az elmúlt húsz évben irtózatosan elágazott és burjánzott), a grázi Orpheum Teater zsúfolásig telt csarnoka elsőrangú meglepetés. Ekkora heavy metal rajongói rohamot egy olyan zenekar koncertjére, amely megcsontosodott power metalt játszik (vagyis a metal „puha” változatát), az ember 2017-ben tényleg nem várt volna, még ha két éve a jóval kisebb PPC klub, egy kőhajításnyira az Orpheumtól, majd szétpukkadt is a HammerFall látogatásakor. És a HammerFall? A kijelölt zenei víziótól nincs eltérés. Egy tapodtat sem. Szorgalmasan tartják magukat a bevált power metal recepthez.
Hogy a koncert tömve lesz, azt jelezte, hogy a zenekar naponta frissítette az aktuális európai turné fotógalériáit, amelyeket rendszeresen közzétesz a honlapján. A németországi koncertek, a pár ezer embert befogadó termekben, egytől egyig vagy zsúfolásig teltek, vagy teljesen elkeltek. Szóval. Amikor megérkeztél a HammerFall grázi koncertjére, az érzés hajszálpontosan olyan volt, mint amilyet e beszámoló szerzője pontosan tizenöt éve élt át ugyanitt (2002. 2. 2.), amikor a HammerFall az akkori „Renegade”-turnén a Freedom Call és a Virgin Steele társaságában játszott.
A rajongók mindenhonnan összegyűltek. Ausztriából, Horvátországból, Szlovéniából. Kiváló hangulat. Ezt jelezte az energia és a derűs kedv is fél nyolckor este, amikor színpadra lépett a Lancer, a svéd power metalosok, akik ezen a turnén előzenekarként a harmadik stúdióalbumukat, a „Mastery”-t mutatták be. Az ötös nem tálalt semmi újat, hallatlant. Játsszák a maguk power metaljét. És ebben kiválóak. Színpadilag nagyon jól kidolgozták a fellépést. Kommunikáció a tagok között, a színpad dinamikus kihasználása. A tagok ide-oda rohangálása. Az Iron Maiden és a Judas Priest színpadi mozgásából átvett trükkök. Magabiztos játék, szép összeszokottság. Teljes erővel a riffekre! A figyelem zöme a kiváló énekesre irányult. Ő egy személyben egyesítette olyan énekesek legjobb vonásait, mint Michael Kiske (Helloween), Bruce Dickinson (Iron Maiden), Geoff Tate (Queensryche) és Tobias Sammet (Edguy) – utóbbira az igaz, amikor még énekhangilag formában volt. Jó fél óra kiváló, ultradallamos és ultraszonikus power metal löket. A közhely az közhely. De mindig bejön, ha szívvel játszod. A Lancer pedig ebben a stílusban vérbeli módon meggyőzött a grázi színpadon.
A Gloryhammer afféle paródia-power metal formáció, amelyet bizarrsága miatt egy csipetnyi fenntartással kell kezelni. A skót–svájci ötfős társulatban, amelynek billentyűse az Alestorm kalózrészeg bandájának vezetője, Christopher Bowes, két album van a tarsolyban: a „Tales From The Kingdom Of Fire” (2012) és a „Space 1992: Rise of the Chaos Wizards” (2015). A banda háromnegyed órás műsoridőt kapott, és a „kitsch és csicsa” színházi színpadi bulival teljesen kielégítette a közönség azon magját, amely elsősorban miattuk jött el erre a koncertre. Ezért nem csoda, hogy a közönség fújta a szövegeket. Az első sorok nagyon be voltak pörögve a zenekar minden színpadi tettétől, még ha az az abszurdba hajlott is. A közönség ismerte a zenekar minden trükkjét. A basszusgitáros cideresüveg-kiivásától kezdve – amit a koncert végén egy nagy korsó sörrel megismételt – egészen a fellépés végi térdelő meghajlásig. Röviden: az egész begyakorolt színpadkép, a lovagi jelmezeket viselő zenekarral, ahol a műsor alatt az énekes, Thomas Winkler legyőzi a gonosz trollt, és ellopja a csodakalapácsát. Zeneileg a Gloryhammer eléggé érdektelen, különösebb ötletek nélkül. A szólók, a riffek is jóval kevésbé érdekesek, mint a Lancer rendkívül gyors, precíz és kidolgozott kompozíciói. De a Gloryhammer ezeket a zenei tehetséghiányból adódó „lyukakat” persze kidolgozott színpadi bohóckodással kompenzálja, ami a kölykökön vérbeli módon bejön. E tekintetben a Gloryhammer jó úton halad afelé, hogy lassan még szélesebb rajongótábort hódítson meg, ahogy az például a Powerwolfnak is nagyon könnyedén sikerült. Akárhogy nézed, a Gloryhammer alapjában véve egy nagy metalos gyerekes móka, amely megtalálta a megfelelő receptet ahhoz, hogy a fiatalok nagyon bevegyék.
A HammerFall este tízkor lépett színpadra. A csarnok az utolsó sarokig megtelt. Egy hajszál választotta el attól, hogy teltházas legyen. A „Built To Last” album a tavaly novemberi indulástól, illetve az idei februári indulástól kezdve kiválóan megfogott, és a közönség az új dalokat is ismerte a HammerFall repertoárjából. A nyerő pontokat mindenesetre a „népszerűvé vált” klasszikusok vitték el, élükön a kiváló induló Crimson Thunderrel, majd a nyitó, epikus, bombasztikus Riders Of The Storm. Felcsendült a Let The Hammer Fall, jött a kötelező Renegade, és a kiváló ballada, a Glory to the Brave. Mindegyik felsorolt klasszikus a levegőbe emelte a csarnokot. Az első sortól az utolsóig. Minden ököl az ég felé! Közönségéneklés. Szüntelenül. Az első sorokat pedig mindazok is elfoglalták, akik 2000-ben tizenöt évvel fiatalabbak voltak, és különösen nosztalgikusan élték át a HammerFall-együttlét minden pillanatát. Hihetetlen érzés volt. Mintha a power metal újra felemelkedett volna. Újra talpra állt. Visszatért a tömegek fókuszába.
Egyébként a HammerFall a minőség állandó záloga. Fellépéseik a legapróbb részletekig kidolgozottak. Minden mozdulat. Minden tett. Minden szó, amit Joacim Cans a közönséggel való kommunikáció során kimond. A közönséggel való érintkezésben ez a karizmatikus és markáns énekes azt bizonyítja, hogy e tekintetben továbbra is a power metal egyik legjobb frontembere. Énekben is Cans jól, sőt több mint korrektül abszolvált mindent. A színpadi díszlet a várakozásoknak megfelelően az új album fantasy borítójához igazodott. Hector érkezését ezúttal nem vártuk meg, de Dronjak egy megrendelésre készült, Hector kalapácsára emlékeztető formájú elektromos gitárt vett a nyakába. Ahogy a Glory to the Brave balladánál sem havazott. Szóval. Mindennek valahogy kapcsolódnia kell a kalapácshoz. Pontus Norgren a várakozásoknak megfelelően a legnehezebb szólókat és átvezetéseket játszotta, hiszen egykor Yngwie J. Malmsteen gitártechnikusa volt. Előadásban a HammerFall továbbra is jól megolajozott gépezet, amelyben a koncert alatt semmi nem akad el. Túl sok mindent megéltek és megízleltek karrierjük eddigi szakaszán. Jó volt a színpadi történések szélén időnként megpillantani Stefan Elmgrent, aki a zenekar egykori tagjaként ezúttal gitártechnikusként tartott társaságot a bandának. A zenekar sikeresen bemutatta új dobosát, Johan Kolebergot, miközben velük újra játszhatott az eredeti basszusgitáros, Fredrik Larsson (az előző turnén családi kötelezettségei miatt éppen Stefan Elmgren helyettesítette basszusgitáron).
A koncert egyetlen kevésbé látványos húzásának azt lehet nevezni, amellyel a HammerFall a fellépés egyik csúcspontját akarta megteremteni. Megrendezték ugyanis a „Glory to the Brave” album dalaiból összeállított egyveleg előadását, és a közönséget instrumentális módon végigvezették a debütalbum öt legmarkánsabb számának öt riffjén. Vagyis Stone Cold, The Metal Age, HammerFall, Steel Meets Steel, Unchained, egészen a Where the Dragon Lies Bleedingig, ahol Cans végre bekapcsolódott énekkel. Teljesen feleslegesen úgy döntöttek, hogy a riffeket „a levegőbe” (ének nélkül) játsszák. Így ez a pont inkább nyilvános főpróbára emlékeztetett, mint egy igazi koncertfellépés elemére. Jobb lett volna, ha az öt kiválasztott közül ebben a „Medley to the Brave” egyvelegben egyetlen számot választanak, és azt elejétől végéig eljátsszák.
Egyébként nincs miért panaszkodni. Remek hangzás. Mindkét gitár jól kivehető volt, mind a tercekben, mind az önálló szólókban. Kiváló energia, a zenekar rendkívül jó kedvű, ezért mindig kapható egy jó viccre is. A HammerFall-együttlét egyik csúcspontját ismét a záró Hearts On Fire hozta, amelynél az Orpheum Teater szó szerint szétrobbant. A HammerFall tehát továbbra is vízálló, rozsdamentes gép, amely rendkívüli előadói meggyőzőerőt és egyedülálló bájt meg karizmát tart fenn. Mind a kompozíciókban, amelyek mindig erős gitárfrázisokkal szolgáltak, mind magában a színpadi jelenlétben. Jövőre a zenekar belép fennállásának első 25. évfordulójába. Reméljük, rendez nekünk valami különleges meglepetést. Addig viszont amerikai turné következik, nyári európai fesztiválfellépések és még ez-az.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
HAMMERFALL:
1. Hector’s Hymn (felvételről szóló intró)
2. Riders of the Storm
3. Bring It!
4. Blood Bound
5. Any Means Necessary
6. Renegade
7. Dethrone and Defy
8. Crimson Thunder
9. Last Man Standing
10. Let the Hammer Fall
11. Built to Last
12. „Medley to the Brave” (eljátszott fő gitárfrázisok a következő dalokból: Stone Cold, Unchained, The Metal Age, HammerFall, Steel Meets Steel, The Dragon Lies Bleeding)
13. Glory to the Brave
14. Origins
15. Punish and Enslaved
—ráadás II.—
16. Hammer High
17. Bushido
18. Hearts on Fire
GLORYHAMMER:
1. Infernus Ad Astra (felvételről szóló intró)
2. Rise of the Chaos Wizards
3. Legend of the Astral Hammer
4. Hail to Crail
5. Questlords of Inverness, Ride to the Galactic Fortress!
6. The Hollywood Hootsman
7. Angus McFire
8. Universe on Fire
9. The Unicorn Invasion of Dundee
10. The National Anthem of Unst (felvételről szóló outró)
LANCER:
1. Dead Raising Towers
2. Future Milennia
3. Purple Sky
4. Behind the Walls
5. Mastery
6. Masters and Crowns
