Megjelenés dátuma: 2020. 5. 29.
Kiadó: Napalm Records
Produkció: Grave Digger
Hossz: 53:42
Stílus: heavy metal/power metal
Pontszám: 8/10
A „Fields of Blood” a német heavy metal intézmény, a Grave Digger jubileumi, huszadik albuma. Ezzel a németek egyik legrégebbi metalzenekara fennállásának negyvenedik évfordulóját ünnepli, ami minden bizonnyal tiszteletre méltó évforduló, különösen azok után, hogy a nyolcvanas évek végén már teljesen leírták őket. Egy ilyen kerek évforduló éppen elég jó ok volt arra, hogy gyorsan elkészüljön a „The Living Dead” (2018) utódja, és megszülessen a skót véres történelemről szóló sagájuk harmadik fejezete, amelyet először a „Tunes of War” (1996) című klasszikuson dolgoztak fel koncepcióalbumként, és amelyet sokan a diszkográfiájuk csúcsának tartanak.
Közvetlenül az új album felvételei előtt minden Grave Digger-rajongót meglepett a hír, hogy a hosszú ideje a zenekarban doboló Stefan Arnold távozott. A banda főnöke, az énekes Chris Boltendahl nem keresett új embert, hanem egyszerűen a dobok mögé ültette a billentyűs Marcus Kniepet, aki mostantól kettős hangszeres szolgálatot teljesít, a Grave Digger pedig 1996 óta először működik kvartettként. Ez a hír azonban közel sem volt olyan meglepő, mint a döntés, hogy elkészül a „Tunes of War”-saga újabb fejezete, különösen a meglehetősen meggyőződés nélküli „The Clans Will Rise Again” (2010) után, amely sok régi rajongót elkeserített ennél a kultikus, énekhangját tekintve egyedi német metalzenekarnál. Boltendahl jól tudja, hogy az úgynevezett „középkori trilógia” (az említett „Tunes of War”, az 1998-as „Knights of the Cross” és az 1999-es „Excalibur”) még mindig a zenekar legbecsültebb alkotói korszaka, ezért a koncepció kiválasztásakor oly szívesen tér vissza ehhez a történelmi időszakhoz.
A nyitó instrumentális „The Clansman’s Journey” a „Margaret” néven ismertebb skót himnusz metalváltozata, amely természetesen nem hiányozhat egyetlen, a skót történelemről szóló koncepcióalbumról sem. Az „All For the Kingdom” klasszikus, „ész nélkül előre” Grave Digger-szerzemény, egyben power metal „himnusz” is a szinte kiszámítható, többszólamú refrénnel. Kicsit feldobja Axel Ritt gitáros minőségi szólója, aki lassan kilép két elődje hosszú árnyékából. A kislemezként és videoklipként is megjelent „Lions of the Sea” a gazdag skót tengerészettörténetről és a vikingekkel vívott összecsapásokról szól, bár az oroszlán mindig is az angolok nemzeti jelképe volt. Ez egy olyan szám, amely nem hagy mély nyomot, főleg a meglehetősen közhelyes, power metalosan harsány refrén miatt.
Valamivel érdekesebb a „Freedom”, amely a skót nemzeti hősnek, William Wallace-nak, ismertebb nevén Braveheartnak állít emléket. Jó instrumentális felvezetést kapunk Becker basszusmenetei hangsúlyával, bár végső soron ez is egy meglehetősen tipikus Grave Digger-teljesítmény tomboló dupla lábdobbal, szokásos gitárfrázisokkal és egy újabb kiszámítható refrénnel. Az album egyik jobb száma minőségben persze nem éri el a tematikailag rokon klasszikust, a „Tunes of War” lemezen szereplő „Braveheart”-ot. A „The Heart of Scotland”, a skót király, Robert the Bruce története, aki Wallace halála után folytatta a harcot az angol hódítók ellen, az album első olyan száma, amelyen a Grave Digger-nek sikerül megteremtenie azt a sötét hangulatot, amely általában a legjobb dalaikat jellemzi. Ezt főleg jó, kelta hangulatú hangszereléssel, szaftos gitárszólóval és epikus refrénnel érik el, amely ezúttal a változatosság kedvéért nem hangzik túlzottan olcsónak.
A „Thousand Tears”, egy részlet Stuart Mária skót királynő tragikus életéből, minőségi ballada, időnként skót duda kíséretével, amelyet Boltendahl a változatosság kedvéért tiszta hangon énekel, miközben vendég női hangként a Battle Beast énekesnője, Noora Louhimo csatlakozik hozzá. A vokális duett meglepően jól sikerült, bár a régi Grave Digger-rajongók valószínűleg továbbra is inkább a „Tunes of War” klasszikus balladáját, a „Ballad of Mary (Queen of Scots)”-t hallgatják majd szívesebben.
A „Union of the Crown”, amely jó közelítése néhány „Tunes of War”-szerzeménynek, főleg az epikus refrénre épít, miközben a meglehetősen közhelyes, power metalos „oh-oh-oh-oh” típusú előrefrén-fokozást egyáltalán nem hiányolnánk. A „My Final Fight” érdekes módon a nyitórészben a súlyos riff és a ritmikai elemek miatt úgy szól, mint valamelyik elfeledett Running Wild-os „kalózmetal” szerzemény. Ez egészen addig tart, amíg be nem csatlakozik Boltendahl jellegzetes, károgó énekhangja, amely teljesen megváltoztatja a dal hangulatát.
A „Gathering of the Clans” (szándékosan?) szinte azonos riffet tartalmaz, mint a „Tunes of War” klasszikusa, a „The Dark of the Sun”. Ez azt jelenti, hogy egy meglehetősen generikus és „óvatos” Grave Digger-szerzeményről van szó, amelyben az egyetlen nagyobb meglepetés a skót dudák váratlan belépése. A záró többszólamú refrén inkább emlékeztet egy skót kocsma részegeinek dalolására, mint a büszke skót klánok harci himnuszára, ezért igazi szerencse, hogy csak egyszer használták. A „Barbarian” – vagyis az a megnevezés, amellyel az angolok még a késő középkorban is előszeretettel illették skót riválisaikat – az egyszerűsége ellenére is egy újabb elég jó közelítése a „Tunes of War” hangulatának.
A tíz percesnél is hosszabb címadó dal az album egyfajta epikus csúcspontja, amelyben a Grave Digger végre közel kerül a „középkori trilógia” színvonalához. A skót dudás instrumentális bevezető, amely Queen-stílusú gitárhanggal zárul, után klasszikus Grave Digger-csatamenet következik, amelyet sikeresen egészít ki az epikus refrén. A billentyűk, amelyek az album nagy részén alig hallhatók, ezúttal valamivel jobban kivehetők, Boltendahl pedig végre némi énekesi sokszínűséget is felmutat, többet, mint amit az elmúlt néhány évben megszoktunk tőle. Ritt eközben sikeresen bizonyítja gitáros fejlődését dicséretes gitárharmóniákkal. A kevés tiszteletre méltó német metalbasszusgitáros egyikeként Becker is kitűnik megvastagított basszusmeneteivel. A „Requiem for the Fallen” drámai instrumentális, megrázó zenekari hangszereléssel, amely könnyedén megjelenhetett volna a címadó dal szerves, záró részeként, de úgy tűnik, a Grave Digger nem akarta a rajongóit túlságosan „kifárasztani” a szimfonikus progresszív metalban való túl hosszú időzéssel.
A „Fields of Blood” albummal a Grave Digger legalább részben jóvátette azokat a gyengébb lemezeket, amelyeket az elmúlt tíz évben kiadott. Az előddel, a „The Living Dead” (2018) albummal összevetve is érezhető javulást jelent a „Fields of Blood”. Néhány meglepően ihletett pillanat ellenére, főleg az album második felében, a „Fields of Blood” mégsem hozza vissza a német „sírásók” legjobb időinek színvonalát, ezért mindazok a Grave Digger-rajongók, akik a megjelenés előtt talán irreálisan magas elvárásokat tápláltak, bizonyára kissé csalódottak lesznek. A sikerült záró szakasznak köszönhetően, főleg a címadó dal csúcspontjával, mégis nagyon szolid teljesítményről van szó, néhány nosztalgikus pillanattal, amelyek a zenekar legjobb alkotói éveit idézik.
A kritika szerzője: Peter Podbrežnik
Számok:
1. The Clansman’s Journey (1:27)
2. All for the Kingdom (4:10)
3. Lions of the Sea (3:58)
4. Freedom (4:53)
5. The Heart of Scotland (5:19)
6. Thousand Tears (4:57)
7. Union of the Crown (3:58)
8. My Final Fight (4:09)
9. Gathering of the Clans (3:57)
10. Barbarian (3:42)
11. Fields of Blood (10:10)
12. Requiem for the Fallen (3:00)
Grave Digger:
Chris Boltendahl – ének
Axel „Ironfinger” Ritt – gitár
Jens Becker – basszusgitár
Marcus Kniep – dobok
Vendégénekesnő:
Noora Louhimo – ének a „Thousand Tears” című számban
