Kiadó: RPM-ROAR
Megjelenés dátuma: 2025. 1. 17.
Produkció: Chris Boltendahl
Az album hossza: 46.47 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 9.0/10
A Grave Digger a német heavy metal legendái közé tartozik. A zenekar hosszú pályafutása során gyakorlatilag mindent látott és átélt. Annak az elpusztíthatatlan frontembernek, látnoknak és énekesnek, Chris Boltendahlnak a makacs, megalkuvást nem ismerő kitartásnak köszönhetően a Grave Digger a mai napig teljes gőzzel nyomja. A működésük hosszú évei alatt voltak fellendüléseik és mélypontjaik, számtalan felállásváltáson mentek keresztül. Egyszer már „lefejezték” őket, de újjászülettek. Az évek során nagyjából így változott a kiadott albumok energetikai vibrálása is, amelyek – főleg az új évezred korszakában – szinte futószalagon követik egymást!
A stílus nem sokat változott. A zenekar pályáján főleg a gitárosok cseréi jelentettek fordulópontot. Az új albumon ugyanis megint egy új gitáros csatlakozott a Grave Diggerhez. Ő Tobias „Tobi” Kersting, akit Boltendahl a powermetalos honfitársak, az Orden Ogan táborából csábított át a Grave Diggerhez. Kersting segített Boltendahlnak a „Reborn In Flames” (2023) című szólóprojektjén, a Chris Boltendahl’s Steelhammeren, és Boltendahlt Kersting – úgy tűnik – több mint lenyűgözte.
Ellentmondásos, hogy az Orden Ogan neve az utóbbi időben jócskán megnőtt, és népszerűsége egyre csak emelkedik. A Grave Digger ezzel szemben ott maradt, ahol mindig is volt. Időtlen idők óta. Klubszínpadok rácsai mögött. Kerstingnek, akinek csak minden jót kívánunk, és akiről világos, hogy sosem csatlakozott volna a Grave Diggerhez, ha ő maga nem rajongana a zenekarért, egyszer talán még meg is bánhatja a döntést, hogy beszállt. Az Orden Ogan felfelé ível, de bárhogy is nézzük… Ez egyébként nem is a témája a legújabb stúdióalbumnak, amelyet a Grave Digger Kerstinggel a soraiban adott ki.
Az Axel Ritt-tel való együttműködés korszakát az jellemezte, hogy az albumok minősége váltakozott. Vagy nagyon jól voltak újracsomagolva, ami a zenekar összes lényeges és felismerhető védjegyének elhelyezését illeti, vagy kevésbé ihletettek, és ezért gyorsan feledhetők voltak. A Ritt-tel készült utolsó lemez azonban ismét nagyon jó teljesítmény volt („Symbol Of Eternity”, 2022, RocLine recenzió).
A „Bone Collector” nagyon nyers és hihetetlenül egyenes utód. Kivételes sebességlöket járja át, amely mindent maga előtt döntöget. Tele van kifejezetten fogazott, borzas riffekkel és ágyútűzzel, pontosabban a dupla lábdob kíméletlen püfölésével. Mindennek a középpontjában ott áll a kiapadhatatlan, azonnal felismerhető hörgés, a „Reaper bácsié”, akire ebben a történetben egyszerűen szükség van. A klasszikus Grave Digger-tartás összes lényeges eleme ezúttal bőségesebben fel van erősítve. És ez bizonyos értelemben meglepő. Az, hogy a zenekar a működése érett éveiben is képes ennyi dühöt, haragot és agressziót kipréselni magából, az egész albumnak azt az érzetet kölcsönzi, hogy a csapat új lendületet, új szelet kapott a vitorlájába! Az album frissen szólít meg. Ihletettségről csak annyiban beszélhetünk, amennyi ahhoz kell, hogy a Grave Digger ismét nagyon hatékonyan újracsomagolja a maga felismerhetően saját zenei receptjét, és újra felszolgálja a közönségnek. A Bone Collector pedig ebben teljesen sikeres album.
A Grave Digger semmiben sem lep meg rajta, de úgy megrázza a hallgatót a riffelésével és a vészjósló tartásával, hogy az kivételes hevességgel ragad magával. Valójában az a meglepő, hogy Boltendahl ennyi év után sem fogy ki a szuszból. Ellenkezőleg. Be akarja bizonyítani, hogy a zenekar zenéje az évekkel még fogazottabb, élesebb és dühödtebb is lehet. A Grave Digger ismert határain túl. Már az album címadó dalával induló, pusztítóan vészterhes nyitány is meglep, de a Grave Digger rögtön a következő számban, a The Rich The Poor The Dying-ban még rátesz egy lapáttal a gázra, és még több pusztítást présel ki magából. Kersting fenomenális a munkájában. Mindenben igazolja az új Grave Digger-gitáros szerepét, ahogyan előtte főleg Uwe Lulis, akivel a Grave Digger a legnagyobb klasszikusait vette fel, és az utódja, Manni Schmidt. Kersting gyorsan magáévá tette a klasszikus Grave Digger-riff lényegét, ami azt jelenti, hogy teljesen szabályosan beleült a zenekar lényének és működésének rugózásába. Mint kulcs a zárba. A többi már árnyalat. A gitárszólókban, ahol megmutatja a tehetségét és alkotói ragyogását, így téve fel a zenekar új korszakának albumára a saját, egyedi i-betűs pontját.
Kersting érkezése a Grave Diggerhez némiképp emlékeztet arra az időszakra, amikor Manni Schmidt csatlakozott a csapathoz. 1999-ben kiadták a remek „Excalibur”t, és senki nem gondolt arra, hogy gitároscsere készülődik. Aztán mégis beugrott Schmidt. Jött az első album vele, a „Grave Digger” (2001). Éppen ez az album volt elsőrangú bizonyítéka Schmidt gitáros tehetsége legnagyobb ihletettségének, amely diadalmasan vitte tovább a Grave Digger pályáját. Hasonló történt most is. A „Symbol of Eternity” remek albumnak számít, de az utódja nemcsak remek, hanem még nagyobb adag ihletettség is kíséri, ugyanakkor minimális másság, mert új gitáros játszik rajta. A mérgesen hamuvá égető gitárfrázisok sorozata, amelyek az album játékidején át pofozzák a hallgatót, és a kifejezett sötétség, amely minden pusztító erejével együtt még a végzet hatósugarát is növeli, a Manni Schmidttel készült első Grave Digger-album energiájára emlékeztet. Ráadásul a „Bone Collector” egyetlen balladaszerűséget sem tartalmaz. Harap és támad kivételes hevességgel, könyörület nélkül, nem hagy maga után túlélőket. Megállíthatatlanul áthatoló.
És a záró gondolat? Az új Grave Digger-album abszolút kötelező minden Grave Digger-rajongónak és mindenkinek, aki élvezi a bolondosan felpörgetett teuton hangvételű gitárfrazírozást, „semmi cicoma, semmi giccs” alapon. A „Bone Collector”ral a Grave Digger minőségben a kiadott albumai ranglistájának felső részébe nyúlt. A kilencvenes évek klasszikusát az új album nem tudja felülmúlni, de könnyedén kihívja az összes többi, minőségben a legmagasabbra rangsorolt Grave Digger-albumot, főleg a 2000 utánikat. Boltendahl tehát még egyszer túlélte és megállta a helyét, a Grave Digger pedig Kerstinggel és az új albummal még erősebben jött ki a tornádóból.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számok listája:
1. Bone Collector
2. The Rich The Poor The Dying
3. Kingdom Of Skulls
4. The Devil’s Serenade
5. Killing Is My Pleasure
6. Mirror Of Hate
7. Riders Of Doom
8. Made Of Madness
9. Graveyard Kings
10. Forever Evil & Buried Alive
11. Whispers Of The Damned
Felállás:
Chris Boltendahl – ének
Jens Becker – basszusgitár
Tobias Kersting – gitár
Marcus Kniep – dob
