Szerző: Urban Bolta
Fotók: Urban Bolta
Helyszín: Dessel / Belgium
A koncert dátuma: 2008. június 29.
Nézőszám: 55 000
Jegyár: 180€ (háromnapos jegy)
A Graspop Metal Meeting, amelyet idén június 27. és 29. között rendeztek meg a belgiumi Dessel mellett, minden évben felvonultatja a hard rock és a metal összes alműfajának legnagyobb zenekarait. Mivel egy irányba tizenkét óra az út, a szlovének körében viszonylag ismeretlen fesztiválról van szó, pedig méretben gond nélkül felveszi a versenyt a legendás Wackennel. A kiváló szervezés és a kedves személyzet mindenképp a fesztivál erősségei közé tartozik. Érdemes már egy-két nappal korábban odaérni, különben a hatalmas tömeg miatt a sátrad egyszerűen túl messzire kerül. Én a csapattal csütörtök éjjel érkeztem, és így is nagyjából 25 percnyi gyaloglásra volt a sátrunk a nagyszínpadtól.
DEF LEPPARD (péntek, 2008. június 27.)
Egy olyan nyolcvanas évekbeli gyöngyszemtől, mint a Def Leppard, elég szokatlan, hogy csak a harmadik főzenekar volt aznap este. Valószínűleg már ők maguk sem emlékeznek, mikor fordult elő velük ilyesmi utoljára. Ennek az lett a következménye, hogy mindössze egyetlen óra jutott nekik – fényes nappal. A Leppard-srácok így persze kénytelenek voltak alaposan megnyirbálni a setlistet, amelyet egyébként a nemrég megjelent Songs From the Sparkle Lounge albumot népszerűsítő turnén játszanak.
A háttérben lógó hatalmas vörös függöny – akárcsak az új lemez borítóján – a sheffieldi nagy ötös érkezését jelezte. És valóban, percre pontosan bevonult a színpadra Joe, Phil, Vivian és a két Rick. A koncertet a kilencvenes évek elejének slágerével, a Let’s Get Rockeddal nyitották, amely rögtön lelkesedéshullámot indított el az első sorokban. A buli a klasszikusok jegyében telt: elhangzott a Let It Go a High’N’Dry albumról, aztán a Billy’s Got a Gun, a Photograph, az Animal és a Hysteria. Az új lemezről csak két dalt mutattak be, a C’mon C’mont és a Hallucinate-et, ezeket a tömeg még nem ismerte, mégis pillanatok alatt magáévá tette őket.
A dallamos hard rock és Joe varázslatos hangja a másik négy tag vokáljaival megtámogatva persze telitalálat, ha fantasztikus hangulatot akarsz, a színpadon és előtte egyaránt. A Leppard-srácok mögött végig ott volt több ezer torok hangos támogatása a refréneknél. Közvetlenül a koncert vége előtt leszakadt az ég, és zuhogni kezdett, ez azonban egyáltalán nem zavarta meg a bulit – sőt –, a felhőszakadás a záró két dal, a Pour Some Sugar On Me és a Rock of Ages kíséretében igazán egyedi (csodálatos) hangulatot teremtett.
A Def Leppard ugyan már nincs a nyolcvanas évekbeli és a kilencvenes évek eleji formájában, de még mindig nagyon tisztességes rockbulit csap, ezt az új album mellett ez a fellépés is bizonyította. A technikusok is kitettek magukért, a hangzás tökéletes volt. Egyedül a közönség létszáma okozott némi csalódást: egy ilyen kaliberű zenekarhoz – persze a fesztivál méretéhez képest – kevés minőségi hard rockra éhes ember gyűlt össze, becslésem szerint úgy 25 ezer.
WHITESNAKE
A Def Leppard után egy újabb csapat következett, amely mély nyomot hagyott a múlt század nyolcvanas éveiben – a Coverdale-féle Whitesnake. A zenekar tagsága folyamatosan cserélődik, csak a főnök ugyanaz a kezdetek óta – David Coverdale –, a rock’n’roll nagy ikonja.
Az átállás alatt az eső valamelyest csillapodott, már csak szemerkélt. A nem túl barátságos idő ellenére óriási tömeg gyűlt össze, öregek és fiatalok vegyesen. Nyitásként a Whitesnake a Best Yearst játszotta, amely az áprilisban megjelent Good to Be Bad albumnak is a nyitódala. A setlistben semmi meglepetés nem volt – a „sláger sláger hátán” elve alapján a fesztiválközönségre szabták. A többszörös platinalemez 1987 kötelező hármasa és az új album reprezentatív dalai mellett elhangzott még a The Heart of the City, a Love Ain’t no Stranger, az Ain’t Gonna Cry no More és a Fool For Your Loving.
David Coverdale. Érdekes őt figyelni. Valóságos fenomén, ahogy egy hatvan felé közelítő pasas a balladák alatti szexi mozdulataival – itt persze elsősorban az Is This Love-ra gondolok – orgazmikus sikolyokig és könnyekig hajszol nála 40 évvel fiatalabb tinilányokat. Ebben mindenképp hasonlít Steven Tylerre. Mi lett volna még, ha a színpadon álló hatos alkalmazkodik az aktuális időjáráshoz, és eljátssza a Crying in the Raint, hehe! David fellépése tényleg különleges. Minden dalnak 100 százalékosan átadja magát, együtt lélegzik vele. Épp ez váltja ki a legnagyobb rajongónők ilyen érzelmi reakcióit. Közben pedig folyamatosan játszadozik a mikrofonnal és az állvánnyal – ez a védjegye. Bár a hangja már nem éri el a legmagasabb hangokat, mint az aranykorban, a színpadon még mindig remekül feltalálja magát, így a többi tagnak csak a figyelem morzsái jutnak. Pedig Doug Aldrich és Reb Beach gitárosok igazán pazar, váltakozó gitárszólót nyomtak le. A többiek – az említett gitárpáros mellett Uriah Duffy basszusgitáros, Timothy Drury billentyűs és Chris Frazier dobos – mind nagy zenei mesterek, a színpadon viszont túl statikusan, hidegvérűen, motiválatlanul mozognak, vagyis nem élik a Whitesnake-hagyományt. A fellépést – szokás szerint – a ráadásként eljátszott Still of the Nighttal és David kötelező „Thank you for your hospitallity” mondatával zárták, és már repültek is a következő koncert felé.
Mint mindig, kiváló Whitesnake-koncert volt, csak a túlzott lelketlenség és a közönség semmibevétele tűnt fel a fellépés során. Az volt az érzésem, hogy David Coverdale és bandája túlságosan is sablonra megy: jössz, lenyomod, lelépsz.
JUDAS PRIEST
A Judas Priest, minden idők egyik legnagyobb és legbefolyásosabb heavy metal zenekara, amely a hetvenes és nyolcvanas években kultstátuszt vívott ki magának, az első nap főzenekaraként lépett fel, és a színpad elé a rajongók tengerét vonzotta, amelynek gyakorlatilag nem látszott a vége.
A koncertet a Dawn of Creation nyitánnyal kezdték, ezt a Prophecy nevű dal követte. A Judas Priest a turné keretében a két héttel korábban megjelent Nostradamus albumot mutatta be, az első két dal is erről származott. A kopasz, szakállas Rob Halford, aki az új Nostradamus-tematikának megfelelően, kereszttel a kezében vonult be a színpadra, puszta megjelenésével lelkesedéshullámot váltott ki. Igyekezete ellenére azonban a vasember Rob nem tudja elrejteni azt, amit már a verebek is csiripelnek – a hangja meg sem közelíti azokat a magasságokat, amelyeket a klasszikus korszakából megszoktunk. Így főleg az ismertebb dalokban a tömeg vette át a szerepét. Halford jellegzetesen energiátlan színpadi jelenlétét viszont egy látványos „light show” pótolta. A Downing & Tipton gitárduó rutinosan és – nagyon jól hozta a koncertet. Nekik Halford hangjával ellentétben javukra válnak a lehúzott kilométerek, így a buli nagyon összeszokott volt, gyakorlatilag mínuszpont nélküli. Az új lemez három dala mellett eljátszották a legismertebb számaikat is: Breaking the Law, Painkiller, Hell Bent For Leather – utóbbinál Rob persze egy Harley-Davidsonnal dübörgött be a színpadra, tipikus Judas Priest-húzás. A ráadás záródala előtt Rob még elszórakozott egy kicsit: jó néhány percen át tovább fűtötte a tömeget a bekiabálásaival, amelyeket aztán a közönség visszaharsogott. „Mintha iskolában lennénk” – szólt az egyik kommentár egy mellettem álló humoristától. Ennek ellenére tényleg lenyűgöző volt látni, ahogy egy ekkora tömeg Rob után ismétel. Aztán jött még a You’ve Got Another Thing Coming, és az első nap fellépései véget értek. A recsegő vokál ellenére szuper koncert volt, a színpadon álló zenészeknek és a keverőpultnál ülő csapatnak is köszönhetően, akik igazán jó hangzást varázsoltak.
KORPIKLAANI (szombat, 2008. június 28.)
Az utóbbi években valóságos finn zenekaráradatnak vagyunk tanúi, ennek jól látható képviselői a Lahtiból érkező zenészek is, akik a Korpiklaani – azaz Erdei klán – néven muzsikálnak. 2003 óta, amióta ezen a néven játszanak, futószalagon gyártják az albumokat, megállás nélkül koncerteznek, és így egyre újabb rajongókat gyűjtenek. Janne Järvelä frontember remek mulatós csapatot verbuvált maga köré, amely a régi finn népzenei hagyományokat nehéz gitárriffekkel keverte össze, az egészet pedig bőséges dallamossággal és énekelhető refrénekkel fűszerezik. A Korpiklaani koncertje maga a népünnepély! Állatbőrökbe és egyéb ősi ruhákba öltözve, sörről és táncról énekelve az egész fellépés alatt jól érezték magukat a színpadon, energiájuk pedig pillanatok alatt átragadt a közönségre, amely minden újabb nótát egyre nagyobb élvezettel nyelt le. A zenekar az idén márciusban megjelent Korven Kuningas című új lemezét mutatta be. Az új dalokat jól fogadták, a buli pedig olyan slágereknél érte el a forráspontját, mint a Pixies Song, a Happy Little Boozer és a Beer Beer. A valamivel kevesebb mint egyórás mulatság persze gyorsan elszaladt, a koncert után pedig még sokáig skandálták a nevüket, miután a finn manók már rég elhagyták a színpadot.
CAVALERA CONSPIRACY
Már Max és Igor Cavalera, Marc Rizzo és Joe Duplantier – akik a Cavalera Conspiracy zenekarban álltak össze – első kislemezének megjelenésekor két tábor alakult ki: az egyik támogatja a Cavalera fivérek új név alatti újraegyesülését, a másiknak viszont ez csak újabb köpés a régi Sepultura-ereklyére. Akárhogy is, Max és Igor visszatért: június közepén megrázták a maribori Štukot, két héttel később pedig a Graspop Festival nagyszínpadát is.
Szokásos színpadi felállás – Max középen, Marc gitáros tőle jobbra, balra Johny basszusgitáros, aki a zenekarral lép fel, de hivatalosan nem tagja, hátul Igor a dobok mögött, a banda mögött pedig persze vörös függöny óriási CC betűkkel. A kezdés a debütáló album címadó dala, az Inflikted, valamint a zenekar eddigi egyetlen kislemezdala, a Sanctuary volt. Persze azonnal beindult a moshpit, az egyetlen igazi a nagyszínpad előtt mindhárom nap alatt. Általában közvetlenül az első sorok mögött alakul ki, most azonban olyan szorosan préselődött össze a tömeg, hogy csak nagyjából 20 méterrel hátrébb indult be. A „crowdsurferek” is megtalálták a számításukat. Marc, aki egyébként a Soulflyban is gitározik, és Jonny Chow basszusgitáros tényleg kiváló választás – remekül feltalálták magukat a színpadon. Főleg Johny ijesztő a szőrzetével és a tetoválásaival. De hiába, minden szem a nyilvánvaló frontemberre – az idősebb Cavalera tesóra –, Maxra szegeződik. Az ember nem kifejezetten szimpatikus és nem is túl beszédes, mégis akkora név, hogy a láttán és a lenyűgöző fellépése közben feláll a szőr a hátadon. A márciusban megjelent album dalainak többsége mellett persze nem maradhattak el a régi Sepultura-klasszikusok sem: Territory, Arise, Refuse – Resist, Propaganda, Inner Self, amelyek természetesen újabb lelkesedéshullámot váltottak ki. Ráadásként, amit a tömeg a folyamatos részvételével bőven kiérdemelt, eljátszották a halhatatlan, bár agyonjátszott Roots Bloody Rootst, amely általános nirvánát okozott! Ezt követte a kötelező pengető- és dobverőszórás, ami totális mészárlást robbantott ki ott, ahová a hőn áhított tárgyak landoltak.
Jó bulit csaptak, de kezünket a szívünkre téve: csak a kultikus Sepultura-klasszikusoknak köszönhetően. Nélkülük a Cavalera Conspiracy csak egy lenne a sok ezer hasonló, lélektelen banda közül…
KISS
Fennállásuk 35. évfordulóját ünneplő turnéjuk során a glam rockerek, a Kiss tagjai a GMM fesztiválon is megálltak, ahol a második nap headlinerei voltak. A koncert egyébként a turné legutolsó európai állomása volt. Imázsuknak és show-juknak köszönhetően a Kiss az évek során hatalmas rajongói hadsereget gyűjtött maga köré szerte a világon, ugyanakkor a legnagyobb rocknevek között nehéz lenne olyan bandát találni, amelyről ennyi vicc kering.
Rögtön a Cavalera Conspiracy fellépése után a személyzet egy gigantikus függönnyel takarta el a színpadot, amely mögött a nagy Kiss-show-t készítették elő. Ahogy lehullott a függöny, és felcsendültek a Deuce első ütemei, a tömeg egyszerűen megőrült, és elkezdődött egy igazán lenyűgöző koncert. A Kissre jellemző jelmezekben Paul, Gene, Eric és Tommy lassan ereszkedtek le a hatalmas színpad mennyezete alól. A színpadon a megszokott műsor ment: Paul Stanley a mellkasát mutogatta, Gene Simmons szüntelenül öltögette és forgatta a nyelvét, a többiek fölé magasra emelt Eric Singer pedig végig a két dobverőjét pörgette és dobálta a levegőbe. Mindenek fölött természetesen ott tündökölt a jellegzetes Kiss-felirat, amely folyamatosan váltogatta a sárga és a narancs kombinációit. A színpadon meglepően frissnek tűntek, főleg Paul, aki azzal, hogy többször is kirándult a színpad jobb, illetve bal szélére, és úgy általában energikus fellépésével jól leplezte már 56 évét. Azt, hogy a zenekar legnagyobb slágerénél, az I Was Made For Lovin’ You alatt elfelejtette a szöveg egy részét, nem lehet felróni neki, a többség ezt amúgy sem vette észre. A koncert első részében Paulon kívül mindenki megkapta a maga dicsőséges pillanatát. Elsőként Eric Singer emelkedett a magasba „Mötley Crüe-módra” a teljes dobszerkezettel együtt, mert szólószáma volt, és az énekesi szerepet is átvette. Nem sokkal később Tommy Thayer gitárszólója következett, ami szerintem érezhetően túl hosszúra nyúlt. A saját showszámában Gene Simmons szárnyakon repült fel a színpad mennyezete alá, ahonnan előbb szórakoztatta kicsit a tömeget, aztán – finoman szólva – undorítóan összekente magát vérrel, ami utána végig csöpögött a magasból a színpadra. Ezt kifejezetten élvezte – hát, ilyen ez a Gene Simmons. A koncert egyik csúcspontja a Love Gun volt, amelyet Paul egy mini színpadon énekelt el a keverőpult tetején, magasan a szinte beláthatatlan tömeg közepén, ahová csigán húzatta át magát. Konfettik ezrei, tűzijátékok, Paul szétvert gitárja – mindez együtt adta ki a nagy Kiss-show-t. A slágerek többségét megkaptuk, a tömeg pedig mindenképpen a Rock’n’Roll All Nite ritmusaira zúzott a legjobban, amit akár a fesztivál himnuszának is kikiálthatnánk, hiszen a kempingben tényleg éjjel-nappal ezt énekelték – mindhárom napon.
Mindenesetre rövidebb szólók és egy kicsivel kevesebb önimádat semmit sem rontott volna a fellépésen. Utóbbiról elég beszédesen árulkodik Paul egyik, két szám között elhangzott mondata: „Now you have to scream my name 3 times! Louder, louder..!” Ezzel együtt a Kiss a 2:15 hosszúságú, két hosszú ráadást is tartalmazó programjával, a közönség szuper fogadtatásával és a látványosságával kétségkívül a fesztivál egyik nyertese lett. A záró Detroit Rock City után a „Kiss army, the biggest army in the world” – Paul Stanley szavaival – lassan elindult a sátrak felé, hogy erőt gyűjtsön a fesztivál utolsó napjára.
ROSE TATTOO (2008. június 29., vasárnap)
A Rose Tattoo, ez a nagyközönség előtt egyébként nem túl ismert banda, vasárnap kora délután vette birtokba a fesztivál nagyszínpadát. Az ausztrálok, akik – egy közbeiktatott 13 éves szünettel – már 1976 óta zenélnek, a híres AC/DC-vel együtt az ottani hangzás megalapozói, és Ausztrália egyik legjobb rock’n’roll exportcikke.
És volt mit mutatniuk! Minőségi blues / hard rock elegy, szüntelen színpadi mulatozás és a jókedv szétosztása a jelenlévők között – ezek a védjegyeik. Angry Anderson, a zenekar egyik alapítója, az igazi vezér. Kopaszra borotvált fejével, rengeteg tetoválásával, sörhasával és hatvan évével a régi rockeriskola tipikus képviselője. Megjelenésével és eredeti humorával – természetesen jellegzetes ausztrál akcentussal előadva – egyetlen hallgatót sem hagyott hidegen. A zenekar többi tagja sem marad le mögötte semmiben. Mick Cocks és Dai Pritchard gitárosok, valamint Geordie Leach basszusgitáros végig mosollyal az ajkukon és sörrel a lábuk között, Paul DeMarco dobos vezényletére nyomták a klasszikus rock’n’roll riffeket, és közben irdatlanul élvezték. Igazi öröm nézni ilyen könnyed játékot! A tavaly megjelent Blood Brothers album dalai mellett, amelyet a nyári turnén mutatnak be Európában, természetesen nem maradhattak el a vasrepertoárjuk darabjai sem: a We Can’t Be Beaten, a Rock’n’Roll Outlaw, és hab a tortán, a himnuszuk, a Nice Boys (Don’t play Rock’n’Roll). Számomra személy szerint a fesztivál egyik legjobb fellépése volt, amelyet viszont igazságtalanul elhomályosítottak a legnagyobbak koncertjei. Rose Tattoo, viszlát, és jöhettek máskor is!
APOCALYPTICA
A szlovén rockerek számára biztosan jól ismert zenekar, hiszen gyakorlatilag minden turnéjukon megállnak az Alpok napos oldalán is – most sem volt ez másként –, a srácok ugyanis alig egy héttel később a Metal Campen is felléptek.
Eicca Toppinen, Perttu Kivilaakso, Paavo Lötjönen, Antero Manninen csellisták és Mikko Sirén dobos a korai időpont és a tűző hőség ellenére is tekintélyes tömeget gyűjtöttek a színpad elé. A fellépést nagy ütéssel kezdték – a Sepultura Refuse – Resist című dalával. Eicca és Perttu láthatóan jó formában voltak, hiszen már a nyitószámtól kezdve folyamatosan headbangeltek, csellóval a kezükben rohangáltak fel-alá a színpadon, és helyet cserélgettek – általában csak néhány dal után szoktak így belelendülni. A legutóbbi, az előző év szeptemberében megjelent Worlds Collide albumról mindössze két dalt játszottak, cserébe annál több feldolgozást hallhattunk – természetesen főleg Metallica-dalokat, amelyek kiadásával a finn apokalipszis lovasai 1996-ban vonták magukra először a szélesebb közönség figyelmét. Az öt zenész fellépése egész jó volt, csak hát a közönség nem lélegzett velük együtt. Csak a fellépés vége felé ébredt fel kicsit jobban, amikor a mindenki által jól ismert Seek and Destroy szólalt meg. Eicca és Perttu a dalok között végig szórakoztattak minket – előbbi rendkívül erős finn akcentusával, utóbbi a humorával. Így ugratta a jéghideg Anterót is, aki a másik három csellistától eltérően játék közben végig ül, és a teljes érdektelenség benyomását kelti, nagyjából ilyen szavakkal: „Látjátok Anterót, milyen teljesen nyugodtan ül és játszik? Nem ismeritek ti őt jól! Figyeljetek a következő szám alatt, hogy fogja szétverni a hangszerét!”
Ezután jött az In the Hall of the Mountain King, és le is telt az 50 percük. Korrekt fellépés volt, de a metalfesztiválon szokatlan csellók láthatóan kemény diónak bizonyultak a keverőpultért felelősöknek, mert a hangzásuk határozottan gyengén szólt, időnként csak a dobokat lehetett hallani.
AT THE GATES
A Marquee 1 színpadát körülvevő sátorban kicsivel este nyolc előtt forrt a levegő. Az újra működő At The Gatest vártuk, a legkiválóbb svéd death metal bandát, ahogy azt a honlapjukon olvasni lehet. Nagyon szubjektív, mondanák valószínűleg sokan, de kétségtelenül az egyik legnagyobb metalnévről van szó azok közül, amelyek az utóbbi időben újra összeálltak és világkörüli turnéra indultak – amely viszont nagy ívben elkerülte kis országunkat, így a belgiumi fellépés volt az egyik legközelebbi hozzánk! Az At the Gates a kilencvenes évek elején négy stúdiólemezt adott ki, megrengette az ottani színteret, és a híres göteborgi hangzás egyik vezető zenekarává vált.
Tomas Lindberg (ének), Anders Björler, Martin Larsson (mindketten gitár), Jonas Björler (basszusgitár) és Adrian Erlandsson (dob) – ennél eredetibb felállás nem is lehetne. A fellépést a Slaughter of the Soul album címadó dalával kezdték, amely 1995-ben jelent meg, és egyben az utolsó lemezük volt a két évvel későbbi feloszlás előtt. A svédek a színpadon nagyon magabiztosnak és összeszokottnak tűntek. Anders és Martin a gitárokon gyakorlatilag tévedhetetlenek voltak, és a hangzás is tényleg jó volt. A srácok láthatóan sokat gyakoroltak, az eljátszott dalok ugyanis nem tértek el a stúdióalbumokon hallható változatoktól. A dugig telt sátor a dalok ismeretével is kitett magáért, ami (pozitívan) meg is lepett. A dalismeret ellenére viszont maradt a már emlegetett statikusság – semmi moshpit, egy kis headbangelés, csak felemelt kezek az első sorokban, és ennyi!
A setlist szinte kizárólag a későbbi korszakukból – az utolsó két albumról – állt össze, így természetesen nem maradhattak el a klasszikusok sem: a Suicide Nation, a Need, a Nausea, a Terminal Spirit Disease és a Blinded by Fear. Az 50 perc gyorsan elrepült. A kiváló fellépés még jobb is lehetett volna, ha Tomas Lindberg frontembernek jobb érzéke lenne a közönséggel való kapcsolattartáshoz – gyakorlatilag egyszer sem szólt hozzá –, és a banda többi tagját nézve is úgy tűnt, mintha alig valamivel több mint fél év játék után máris belefáradtak volna. Egy kicsit több energiát, srácok!
IN FLAMES
Az At the Gates után ugyanazon az estén, csak másik helyszínen, ezúttal a nagyszínpadon lépett fel a svéd színtér egy másik nagy neve – a szélesebb metalközönség körében minden bizonnyal az utóbbi évek legnépszerűbb svéd bandája –, az In Flames. Míg a zenekar pályafutásának első felét a melodic death műfajában rendkívül meghatározónak nevezhetjük, a Clayman lemeztől kezdve metalcore / nu metal elemeket kezdtek becsempészni, amivel jócskán eltávolodtak a kezdeti hangzástól.
Már a színpadra lépés jelezte, hogy nagyon laza fellépés lesz. Szűk farmerek, szűk fehér pólók, adidas cipők.. tényleg ez az In Flames? Anders már a nyitószám után elnézést kért: „Sorry, our clothes stayed in Copenhagen, that’s why we look like that. But doesn’t matter, we are here not to play, we are here to see Iron Maiden!” Tényleg kicsit komikusan festettek, ahogy ilyen szépen felöltözve ugráltak és headbangeltek a színpadon! Mindenesetre ezzel jó hangulatot teremtettek. És tolták tovább. Sajnos az In Flames azon bandák egyike, amelyek sosem lepnek meg a setlisttel – természetesen most sem volt ez másként. A Pinball Map, a Cloud Connected, a Quiet Place és a pályafutásuk második felének többi slágere sorjázott egymás után. A színpadon igazán jó hangulat uralkodott, Jesper és Björn gitárosok, valamint Peter basszusgitáros játék közben még beszélgettek is, és nevettek a saját poénjaikon. A felkészületlenség, ami elég nyilvánvaló volt, még inkább a felszínre tört, amikor a gitárcserék (és technikai problémák?) miatt Anders kivételével kétszer is mindenki jó egy percre elhagyta a színpadot, így Anders konferanszié szerepébe került, amelyben viszont remekül feltalálta magát, és meg is nevettette a közönséget. Az egyik ilyen szünetben az egyik gitáros a színpad mögül eljátszotta a „Rock You Like a Hurricane” riffjét, amit Anders ezekkel a szavakkal kísért: „Scorpions, the best fu**in’ band in the world!”. Érdekes, mi tagadás!
A zenéjük, amelyben az energikus gitárokat és a scream/growl vokált a refréneknél jellemzően dallamos alap és tiszta ének váltja, vagyis eleve koncertezésre termett, hatalmas „crowdsurf”-hullámot indított el, holott a feliratok minden sarkon figyelmeztettek, hogy ez tilos.
Érdekes volt látni az első 3-4 sort, akik egyáltalán nem élvezték a koncertet – néhányan ugyanis már órák óta legelöl várakoztak, kizárólag a vasszűzre. Na de még ők is legalább részben felébredtek a My Sweet Shadow alatt, amellyel az In Flames – szokás szerint – lezárta korrekt, de semmi kiemelkedőt nem nyújtó fellépését.
IRON MAIDEN
A fesztivál zárásaként, hab a tortán, a már régóta legnépszerűbb heavy metal banda lépett színpadra – a brit vasszűz, a Graspop fesztivál amúgy is régi ismerőse. A Somewhere Back in Time turné keretében – a nagy Bruce szavai szerint – a belga fesztivál eddigi rekordja, egy 55 ezres tömeg várta őket a színpad előtt.
Hiába húzódott kordon középen egészen a keverőpultig, az első sorokban elviselhetetlen tömegnyomor uralkodott – ez amúgy az Iron Maiden-koncertek állandó kelléke. Churchill beszéde, közben régi háborús felvételek a kivetítőn, lehull a függöny, és kezdetét veszi az idei Graspop legjobban várt koncertje, az Aces High-jal, amellyel a katonai pilóta Bruce Dickinson biztosan jól azonosul. Mennyi energia van még mindig benne! Folyamatosan rohangál a színpadi konstrukción, és hozza a jellegzetes mozdulatait. Az egész banda rendkívül összeszokottan játszik – nem csoda, hiszen folyamatosan turnéznak. A Murray & Smith & Gers gitártrió és a basszusgitáros zenekarvezető, Steve Harris a látottak alapján szinte versenyeztek egymással, ki élvezi jobban a játékot. A koncert alatt kétszer Eddie is felbukkant – először csak a háttérből figyelt, másodszor viszont végigmasírozott a színpadon, és egy pillanatra még gitárt is ragadott. A fellépés során többször is cserélődött a háttér – természetesen mindig az éppen játszott dalok témájához igazodva. A setlista persze semmiben sem tért el a jelenlegi turné hivatalos listájától. Az Iron Maiden 1982 – 88 közötti aranykorszakának dalai mellett így elhangzott két szám még a Paul Di’Anno-érából, valamint – egyesek bánatára, mások örömére – a Fear of the Dark is, a felületesebb ismerők kedvéért. Cserébe viszont az epikus Rime of the Ancient Mariner, amelyet 1985 óta nem játszottak, vagy éppen a Powerslave totális extázist váltott ki az első sorokban. A különben kis létszámú spanyolok körében még nagyobb extázist okozott a labdarúgó-Európa-bajnokság döntőjének eredménye: a meccs épp az Iron Maiden fellépése alatt ért véget, az eredményt pedig maga Bruce Dickinson árulta el nekünk. Az egyik dal közben egy technikus futott fel a színpadra, és Dickinson fülébe súgta a döntő eredményét, aki aztán tudatta az ötvenezres tömeggel. Egy pillanat alatt eltűnt az ég alól a több száz (vesztes) német zászló – micsoda vicces és megfizethetetlen jelenet! Érdekes pillanat volt az is, amikor a Heaven Can Wait instrumentális része alatt a teljes Iron Maiden-stáb felugrált a színpadra, és egy kicsit együtt bulizott a tömeggel. Szép gesztus a munkaadók részéről, nincs mit mondani! A Hallowed Be Thy Name zárta a ráadást, Steve Harris kezéből még néhány frizbi repült a tömegbe, és a Graspop Metal Meeting 2008 hivatalos része véget ért.
A vasszűz fellépése gyakorlatilag tökéletes volt. Páratlan összeszokottság, és ha ehhez hozzávesszük a turnén játszott álomszerű dalválasztást, a közönség lelkes fogadtatása garantált. Az Iron Maiden az évek során egy szemernyit sem veszített az élességéből!
Setlista
JUDAS PRIEST:
1. Intro: Dawn Of Creation
2. Prophecy
3. Metal Gods
4. Eat Me Alive
5. Between The Hammer And The Anvil
6. Devil’s Child
7. Breaking The Law
8. Hell Patrol
9. Messenger of Death
10. Dissident Aggressor
11. Angel
12. The Hellion/Electric Eye
13. Rock Hard, Ride Free
14. Sinner
15. Painkiller
——————–
16. Hell Bent For Leather
17. Green Manalishi (with the Two Pronged Crown)
18. You’ve Got Another Thing Comin’
KISS:
01.Deuce
02.Strutter
03.Got To Choose
04.Hotter Than Hell
05.Nothing To Loose
06.C’Mon And Love Me
07.Parasite
08.She
09.100,000 years
10.Cold Gin
11.Let Me Go Rock N Roll
12.Black Diamond
13.Rock N Roll All Nite
14.Shout it out Loud
15.Lick It Up
16.I Love It Loud
17.I Was Made For Loving You
18.Love Gun
19.Detroit Rock City
IRON MAIDEN:
01. Intro – Churchill’s Speech
02. Aces High
03. 2 Minutes to Midnight
04. Revelations
05. The Trooper
06. Wasted Years
07. The Number of the Beast
08. Run to the Hills
09. Rime of the Ancient Mariner
10. Powerslave
11. Heaven Can Wait
12. Can I Play With Madness?
13. Fear of the Dark
14. Iron Maiden
———————–
15. Moonchild
16. The Clairvoyant
17. Hallowed Be Thy Name
Képgaléria
