Megjelenés dátuma: 2009.09.21.
Kiadó: G-Wave
Producer: Steve Hillage
Hossz: 75:25
Műfaj: progresszív rock / space rock
Értékelés: 9.5/10
A nemzetközi progrock-legenda Gong tizenkettedik albuma, a 2009-ben megjelent „2032” a hetvenes évek kultikus space rock koncepciótrilógiájának, a „Radio Gnome Invisible”-nek volt az első „igazi” folytatása. Ez a trilógia a „Flying Teapot” (1973), az „Angel’s Egg” (1973) és a „You” (1974) lemezekből állt. A 2032-es évszám, amely gyakran felbukkant a Gong-mitológiában, azt az évet jelöli, amikor a láthatatlan Gong bolygó, amelyen teáskanna-manók és oktávdoktorok élnek, végre testet ölt, és felveszi a kapcsolatot a Földdel.
Ehhez illően a Gong hosszú idő után újra a teljesen klasszikus felállásban jött össze: a csapat főnöke, az ausztrál költő, énekes és gitáros Daevid Allen és angol élettársa, Gilli Smyth mellett itt volt az angol gitármester Steve Hillage, a francia társa, Miquette Giraudy billentyűkön, a fidzsi basszusgitáros Mike Howlett és a francia fúvós Didier Malherbe, aki a „2032”-n ugyan csak vendégzenészként szerepelt. Fúvósokon mellette a visszatérő Theo Travis játszott, aki akkoriban már a The Soft Machine Legacyben (később Soft Machine) muzsikált, a dobok mögé pedig a „Zero to Infinity” (2000) dobosa, Chris Taylor ült vissza. Hillage, aki a „2032” gitárszólóinak többségét eljátszotta, és akinek ez volt az első Gong-albuma a „Shamal” (1976) óta, a producer szerepét is magára vállalta.
A lemezborítón egy stilizált nulla látható, Allen főhajtása a „Radio Gnome Invisible” antihőse, Zero the Hero előtt, akiről az egyik kevésbé ismert művükben még a metálsztárok, a Black Sabbath is énekeltek. Allen szövegeinek többsége a pszichedelikus Gong-mitológia keretein belül maró társadalomkritikát fogalmazott meg, elsősorban a környezetszennyezést, a háborús uszítást, a neoliberalizmust, valamint a társadalom egyre erősödő digitalizálását és robotizálását tűzte tollhegyre a modern kapitalista társadalom egyre elviselhetetlenebb világában.
A „City of Self Fascination” a klasszikus és a modern Gong-hangzás pont megfelelő keveréke volt: izzó gitárriffet és Allen jellegzetes, pszichedelikus énekelőadását kapjuk, közben bőven jut hely gitáros és énekes improvizációknak is. A záró részben még egy rövid rapbetét is felbukkan, ami azt jelenti, hogy az excentrikus ausztrál zenész a megbecsült korában is nyitott maradt számos új, váratlan kísérletre. A Hillage-féle szólók és szellemes riffek, valamint Allen bolondos gitáros improvizációi közötti összjáték a „2032” egyik fő erőssége volt. A „Digital Girl”, a digitális elidegenedést bíráló szám a mai tinilányokról, akik fiatalságuk nagy részét digitális képernyők előtt töltik, nyers gitárfutamokat, szétszórt ritmusokat, pszichedelikus kísérő vokális gügyögést és Allen szarkasztikus éneket tartalmazott.
A „How to Stay Alive”, egy újabb, „modernistább” space rock kísérlet, funkos ritmusokat, számos diszszonáns effektet és Allen megosztott énekstílusát hozta, aki a rapelés és az igazi éneklés között ingázik. A záró rész tiszta space rock orgia volt szellemes szaxofonfutamokkal, éteri szintetizátorhullámokkal és Smyth mantraszerű hangmorajlásával. Az „Escape Control Delete”, az emberi társadalom túlzott robotizálását bíráló újabb szám, dallamos hangulatú alkotás volt ragyogó gitárharmóniákkal, a megsemmisíthetetlen Gong-főnök „lebegő” éneklésével és éteri szintetizátoros fűszerezéssel. A „Yoni Poem” Smyth személyes bemutatkozása volt mint „Yoni, a jó boszorkány”, számos bizarr „pszichedelikus kisállathanggal” körítve. A boszorkány a szaxofontól izzó bolondságban, a „Dance With the Pixies” címűben folytatta pszichedelikus bálját, amelyben egyebek mellett vendégként játszó hegedű kelta hangulatú hangszereléseit hallhatjuk, így az álmokban valóban megjelenhettek a táncoló, földönkívüli manók.
A „Wacky Baccy Banker” Allen szarkasztikus támadása volt a bankári elit ellen, és ehhez illően dühös gitárfutamokat, kihívó szaxofonbetéteket tartalmazott. A „The Year 2032” titokzatos atmoszférával volt átitatva, amely jól tükrözte Daevid meglehetősen fatalista látásmódját az emberiség jövőjéről, hiszen a Gong-mitológia szerint az emberiség nem élhet túl a Gong bolygó lakóinak segítsége nélkül, a bolygó pedig 2032-ben válik láthatóvá. A futurisztikus kísérlet, a „Robo-Warriors” egy újabb igazi elektronikus-pszichedelikus utazás volt, a vokóder bőséges használatával. A „Guitar Zero”-t átszőtték Hillage mindig újszerűen csengő gitárvariációi és egy újabb adag vokóderrel előállított, különc „földönkívüli manóhang”. A „The Gris Gris Girl”-t játékos fuvolafutamok fűszerezték, Allen pszichedelikus-erotikus énekes fantáziáit pedig szokatlan ritmusváltások tarkították.
A „Wave and a Particle” egy újabb monológ volt a bedrogozott, khm, jó boszorkánytól, Yonitól, a természetes pszichedelikus-avantgárd közegében. Az ambient space rock csemege, a „Pinkle Ponkle” éteri hullámaival, merész szaxofonfutamaival, valamint az éneklés és a filozofikus monológok közötti átmeneteivel úgy szólt, mint valami elfeledett „You”-szám, természetesen modern produkcióval. Az album Hillage epikus instrumentális alkotásával, „The Portal” címmel zárul, amely a „2032” egyik csúcspontja: a szinte metálos gitárfutamok a hatalmas szólóban csúcsosodnak ki, az izzó, elektronikus színezetű ritmusokat pedig időnként egy megvadult szaxofon kíséri, így nagyon emlékeztet néhány klasszikus szólómunkájára.
A (majdnem) klasszikus Gong visszatérése a szuperekletikus „2032”-n, amely az együttes egyik legjobb lemezének és a „Radio Gnome Invisible” trilógia méltó folytatásának bizonyult, minden bizonnyal kellemesen meglepett sok régi rajongót. Allen egy pillanat alatt feltámasztotta a régi varázst Hillage-dzsel, akiről kár, hogy nem maradt hosszabb ideig a bandában, hiszen a kivételes gitárjáték és a minőségi produkció mellett a „2032”-n a dalszerzői feladatokban is fontos nyomot hagyott. Sajnos már a „2032” koncertturnéjának végére egyre világosabbá vált, hogy Daevidnek, aki az album megjelenésekor már 71 éves volt, nem maradt sok éve hátra, és hogy ez volt a klasszikus Gong utolsó felvonása. A Gong a jócskán megváltozott felállásban Allen élete utolsó időszakában még egy remek stúdióalbumot fel tudott venni, az „I See You”-t (2014).
A kritika szerzője: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. City Of Self Fascination (6:04)
2. Digital Girl (4:23)
3. How To Stay Alive (8:06)
4. Escape Control Delete (7:58)
5. Yoni Poem (2:09)
6. Dance With The Pixies (4:37)
7. Wacky Baccy Banker (8:21)
8. The Year 2032 (5:39)
9. Robo-Warriors (3:00)
10. Guitar Zero (4:55)
11. The Gris Gris Girl (6:29)
12. Wave And A Particle (2:05)
13. Pinkle Ponkle (4:359
14. Portal (7:08)
Gong:
Daevid Allen – ének, gitár
Gilli Smyth – ének
Steve Hillage – gitár
Miquette Giraudy – szintetizátor
Theo Travis – szaxofon, fuvola
Mike Howlett – basszusgitár
Chris Taylor – dob
Vendégzenészek:
Didier Malherbe – duduk (3,13), szopránszaxofon (8), fuvola (11)
Yuji Katsui – elektromos hegedű (4,14)
Elliet Mackrell – hegedű (6)
Stefanie Petrik – kísérő ének (1-4,6,10)
