Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés dátuma: 2021. 4. 30.
Producer: Joe Duplantier
Az album hossza: 51.52 perc
A francia Gojira az elmúlt évtizedben nemcsak Franciaország legismertebb metalzenekarává nőtte ki magát, hanem a jelenlegi színtér csúcsán is ott van. Minden lemezüket egyre nagyobb várakozás előzi meg, így az új album körüli eufória ezúttal még az 2016-ban megjelent Magmáénál is nagyobb volt. Nagyjából öt év telt el az előző anyag óta. A Fortitude egyébként már tavaly napvilágot láthatott volna, de a járvány leállította a lemez utómunkálatait, így az egész csúszott.
A Magma albummal a Gojira a érzelmesebb oldalát mutatta meg, ami a Duplantier fivérek édesanyjának halála után született. A lemezt meglepően jól fogadta mind a rajongótábor, mind a kritika. Hiába tértek el az eredeti stílusuktól, a Gojira ezzel a kicsit más megközelítéssel is képes meggyőzni. Logikus lett volna, ha a zenekar ezen az úton halad tovább. A Gojira az 2001-es Terra Incognita első lemez óta komoly stílusbeli átalakuláson ment keresztül. A kezdetek kétségkívül death metalosak voltak, de minden albummal egyre több groove került a zenéjükbe, miközben a technikásságot megőrizték.
A Gojira minden lemezén igyekszik valami újat belecsempészni, ami egyfajta természetes fejlődést mutat, ugyanakkor a zenéjük hozzáférhetőbbé, a nagyobb közönség számára is barátibbá vált. A dalok szerkezete egyszerűbb lett, a refrének pedig még kiemelkedőbbek. Másfelől még mindig van elég technikásság ahhoz, hogy az egész annál izgalmasabb legyen. A Gojira a lényegre törő, ötletes stílusával nyilvánvalóan valamit nagyon jól csinál: nemrég a Metal Hammer magazin az évtized legfontosabb metalzenekarává kiáltotta ki őket. Végül is Szlovéniában is az egyik legkívántabb zenekar.
A régóta várt Fortitude kétségkívül ígéretesen indul a Born For One Thing című dallal. A korábbi lemezekkel ellentétben a Gojira rombolóan és ütősen nyit, a szám egy breakdownban csúcsosodik ki. A From Mars to Sirius és a The Way of All Flesh felidézése itt teljesen jogos. Közvetlenül utána viszont jön az Amazonia, amellyel visszaváltanak egy lassabb fokozatba. A tempó kicsit megnyugszik, a dal pedig erősen emlékeztet a Sepultura Roots albumára, csak a Gojira az egészet jobban kidolgozta és magasabb produkciós szintre emelte. A dallal a zenekar egyúttal az veszélyeztetett amazonasi esőerdőre is felhívja a figyelmet, amely az emberi pusztítás miatt évről évre zsugorodik. A zenekar már régóta figyelmeztet az ökológiai katasztrófákra, és ezek a témák egyhamar nem fognak elfogyni.
Az Another World című dalt a Gojira már tavaly bemutatta. Mivel nem éppen a legkiemelkedőbb szám, vegyes fogadtatásra talált. Egy inkább átlagos dalról van szó, amely leginkább a refrénnel jön érvényre. Itt már az is elég világos, hogy a Gojira felhagyott a szerkezetek bonyolításával, és az erős refrénekre helyezi a hangsúlyt, amelyek persze mágnesként vonzzák a közönséget a nagyobb koncerteken. Ha úgy tűnik, hogy az Another World nem győz meg a legjobban, a Hold On viszont tökéletesen betalál. A hosszabb bevezető álmodozó a capella vokálokkal indul, a Gojira fokozatosan építkezik ütősök és gitárok hozzáadásával, majd rombolóan felrobban, erős refrénnel, amelyben még „gang” vokálok is felcsendülnek. Hasonló stílusban, a groove-ot és a technikásságot megtartva folytatják a New Found című dallal. Mindenekelőtt pedig látszik egyfajta következetesség.
Valószínűleg az egyik legmegdöbbentőbb szám, amit a Gojira kínál, a The Chant, amely az azonos című rövid instrumentális dal folytatásaként szolgál. A dalt „aaaaaaah oooooooh” skandálás kíséri, ami a System of a Down és a Mastodon jut az ember eszébe. Joe Duplantier kizárólag dallamos éneket használ, és gitárszóló is bekerült, ami megint csak újdonság. A The Chant a maga módján az elődalbum Shooting Star című számának vidámabb változataként is működik. Mindenesetre váratlan fordulat, de végül kiderül, hogy éppen az ilyen kitérők adnak az albumnak sok dinamikát. Persze várható, hogy a zenekar nem minden rajongójának fog tetszeni.
A The Chant ellensúlyaként a Gojira rögtön a következő számként az ütősebb Sphinxet kínálja, amely a jellegzetes Gojira-groove-val és ütőerővel büszkélkedhet, ami inkább azoknak fekszik, akik a „keményebb” Gojirát szeretik. A vad oldalt az Into The Storm tartja fenn, amelyben a dobos Mario Duplantier ötletes poliritmusokkal ragyog. A refrén kissé lecsillapítja az ütőerőt, de az összképet egy cseppet sem rontja el.
A The Trails című számmal a Gojira ismét megnyugszik. Duplantier újra dallamos vokált használ, az egész álmodozón és atmoszférikusan hat, ami remek kikapcsolódás a záró Grind előtt, amellyel a Gojira megmutatja agresszívabb és ütősebb oldalát.
A Gojira tehát ismét kipróbált valami újat, ami nem biztos, hogy minden hallgatónak megfelel, de egészében véve az album a változatosságával és egy-egy váratlan fordulatával meggyőz. A dalok átgondoltan íródtak, és bár a szerkezetek már nem olyan összetettek, van fejük és farkuk. Valószínű az is, hogy az album néhány hallgatás után sokak bőre alá kúszik, vagy akkor, amikor kiderül, hogyan működnek a dalok élőben. Az elődalbum, a Magma is az idővel kapott nagyobb tiszteletet, miután kezdetben vegyesebb benyomások övezték.
A produkciót is dicsérni kell. A kivitelezés ismét meggyőző. A hangzásra sem lehet panasz, mert több mint jó. Alig 52 percben megmutatják, hogy a Gojirának nem hiányzik az alkotókedv. Ugyanígy magabiztosak az előadásban is. Joe Duplantier többet kezdett kísérletezni a hangjával, és még többet használ dallamos vokált, amivel az album a dallamosság terén is nyert. Kiemelkedő tag továbbra is a dobos, Mario Duplantier, aki manapság a metal egyik legelismertebb dobosa. A ritmusérzéke még mindig különlegessé teszi a Gojirát, és a tulajdonképpen egyszerű gitároknak konkrét értelmet ad. De a többi tagot sem szabad figyelmen kívül hagyni, a hangszerek tisztán hallhatók, a basszusgitárral együtt, amely néha még saját vonalat is kap.
A Gojira öt év után erősebben tért vissza, mint valaha. A Fortitude az elődeihez hasonlóan nagyon jó produkcióval, változatossággal, ütőerővel, erős ritmusszekcióval és természetesen technikássággal büszkélkedhet. Az albummal megőrzik a stílusukat, miközben új területeket fedeznek fel, ami talán a jövőbeli, kicsit más arculatot is előrevetíti. Hogy a Gojira tulajdonképpen merre fog tartani a jövőben, azt nehéz megjósolni, mert még mindig tudnak meglepni.
8,5/10
Számlista:
1. Born for one Thing
2. Amazonia
3. Another World
4. Hold On!
5. New Found
6. Fortitude
7. The Chant
8. Sphinx
9. Into the Storm
10. The Trails
11. Grind
Felállás:
Joe Duplantier – ének, gitár
Mario Duplantier – dob
Christian Andreu – gitár
Jean-Michel Labadie – basszusgitár
