Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés: 2019. 04. 26.
Az album hossza: 43.36 perc
Produkció: Fortune
Stílus: AOR
Értékelés: 8.5 / 10
A Fortune a nyolcvanas évek kultikus AOR-zenekara. Kultikus, mert 1985-ben kiadtak egy kiváló albumot, aztán eltűntek a rocktérképről. Keveset írtak a csapatról, pedig az AOR és a melodikus rock rajongói, akik mélyebbre áshatnak mindkét műfajban, nagyon jól ismerik, hiszen a bemutatkozó lemezét a műfaj egyik legjobb, valaha megjelent albumaként tartják számon a szegény, elmúlt nyolcvanas években. Az amerikai nyugati parti zenekarok AOR-csúcsáról beszélünk, akik akkoriban rendkívül sikeresen ötvözték a hard rockot a pop esztétikájával. Igen, a Fortune is tanult akkoriban egy keveset az ABBA-tól, egy keveset a Bostontól, a Styxtól, a Journeytől, és végül Bonnie Tylertől is.
Igaz, a zenekar már 1979-ben kiadta az első lemezét. Akkor is Fortune volt a nevük, és az album címe is „Fortune” volt. A következő években azonban alapvető hangzásbeli és stílusbeli átalakuláson ment át a banda, ezért teljesen logikusnak tűnt, hogy újra nulláról kezdje. Az elejéről. Ugyanazzal a névvel. A zenekar még a bemutatkozó album (pontosabban a második lemez) megjelenése előtt, három évvel korábban ismertté vált az Airwaves című számmal, amelyet a „Last American Virgin” című filmhez adott. A „Fortune” album kivételes potenciállal bírt, megjelenésekor nagy szeretettel fogadták, a zenekritikusoktól és a szélesebb közönségtől is rengeteg dicséretet kapott, ám a Camel/MCA Records, ugyanaz a kiadó, amelyik a Night Rangert és a Giuffriát is a szárnyai alatt tartotta, csődöt jelentett.
Közel 35 évvel a bemutatkozó lemez megjelenése után tehát megkapjuk a folytatást. Eljátszották, felvették és megprodukálták azok, akik az első stúdióalbumot készítő felállás gerincét adták. Itt van a védjegyének számító hangú énekes, Larry Greene, akinek 1985-ös csatlakozásával a Fortune a dalszerzés kifejezőerejében is rengeteget nyert, valamint a zenekar alapító testvérpárja, Richard Fortune (gitár) és Mick Fortune (dob).
A „II” remek folytatása a kultikus bemutatkozó lemeznek. Már az első hallgatásnál megfog a kiváló Don’t Say You Love Me nyitányával, és nem ereszt. Ha (képletesen szólva) 1986-ban jelent volna meg, ez a megállapítás pontosan ugyanígy állna. Szóval. Manapság nehéz olyan albumot letenni az asztalra, amely ennyire ódivatúan szól, és ennyire mélyen lélegzi a nyolcvanas éveket. Már csak a teljesen más stúdiós háttér miatt is. Valójában itt rejlik a lemez egyetlen hibája. A szerzeményei értéke nagy és megkérdőjelezhetetlen, az AOR-rajongók egy szempillantás alatt lecsapnak rá, ebben nincs kétség. A produkció viszont kicsit sántít. A zenekar egy hangyányival több figyelmet fordíthatott volna a hangzás részleteinek kidolgozására: elkapta ugyan a nyolcvanas évek hangzásvilágának varázsát, de ezzel a félúton is kicsit túl megállt. Egy kis további hangzásbeli „csiszolással” még jobban elmélyíthette volna a hangkép építőelemei közötti kontrasztokat, és a csapat kreatív nedveiből még több bombasztikus hatást, drámai színházat, illetve a magas oktánszámú zenei fertőzőképesség pompáját facsarhatta volna ki. A másik út természetesen az lett volna, hogy melegebb, szervesebben szóló albumot csinálnak. A „II” valahol a kettő között van, mégis közelebb áll a nyolcvanas évek túlfényezett produkcióinak hangzásjegyeihez. Igen! Gyorsan eszembe jut még például a kultikus Aviator az egyetlen, a nyolcvanas évek közepén megjelent, azonos című albumával, a QE5 bemutatkozó lemeze, aztán a Giuffria mindkét albuma, az Autograph… Olyan zenekarok, amelyek platformot teremtettek a későbbi glam metal bandák inspirációjához, és ez a produkciós megoldásokra is igaz.
Az egyik legérdekesebb album, és egyúttal olyan, amelyre nem kell kerülgetős, „melodikus rock” jellegű címkéket aggatnom, hanem egyenesen a „tisztavérű” AOR jelző illik rá. Nosztalgikusabban csengő lemezt 2019-ben az AOR-ban, vagyis ebben a kihalt műfajban nem is kaphatsz. Ezt pedig csak olyan zenészek tudják kihozni magukból, akik a nyolcvanas éveket lélegezték. Szerinted honnan merítenek ihletet a különböző skandináv revivalisták, mint a Work Of Art vagy a Houston?
Elég sok dal, amely felkerült a „II” albumra, évekig várt a felvételre. Poros archívumokból előkerült ötletek. Nem, persze nem mind egyforma színvonalú, de szerzeményi szempontból valamennyi nagyon jól „be van csomagolva”. A mid-eight részek szólói a műfaj csemegéi, és fontos ellenpontjai a különben kijelölt stílusnyomnak. A kísérő énekharmóniák, amelyek a fülbemászó refrénekben atmoszferikus crescendóval fokozzák a drámai színházat, és a szintetizátorfüggönyök, amelyek hitelesen „nyolcvanasan” csengenek. A szintetizátorok és a gitár összekapcsolása a hangtájak építésében alapvető. Larry Greene hangja átütő, védjegyszerű, felismerhető, tekintélyt parancsoló. Ha a Fortune a produkciós fázisban több hangsúlyt fektetett volna a részletekre, a „II” szinte „makulátlan” teljesítmény lenne. Hogy a „II” a zenekar hattyúdala-e vagy sem, azt hamarosan megtudjuk.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Don’t Say You Love Me
2. Shelter Of The Night
3. Freedom Road
4. A Little Drop Of Poison
5. What A Fool I’ve Been
6. Overload
7. Heart Of Stone
8. The Night
9. New Orleans
10. All The Right Moves
Felállás:
Larry Greene – ének
Richard Fortune – gitár
Mark Nilan – billentyűs hangszerek
Ricky Rat – basszusgitár
Mick Fortune – dob
