Fellépők: Leprous, Klone, Maraton
Helyszín: Grác (Graz) / Explosiv / Ausztria
Dátum: szerda, 2020. február 12.
A norvég Leprous az elmúlt évtizedben a rendszeres lemezkiadásnak és koncertezésnek köszönhetően végre kivívott magának némi ismertséget. Legalábbis a progresszív rock és metal kedvelői körében a Leprous elég nagy becsben áll. Számtalan turné és fesztivál után tavaly felvették a Pitfalls című albumot, amellyel már komolyan eltávolodtak eredeti stílusuktól, és ennek ellenére sikerült megtartaniuk a rajongótábort, ami a telt házas termekben is megmutatkozott, sőt néhány koncert teljesen el is fogyott. Amikor a Leprous 2013-ban az Orto barban játszott egy maroknyi ember előtt, úgy tűnt, a zenekarnak nincs jövője. De a jelek szerint a kemény munka végül megtérült. A Leprous, amely jó ideig a norvég Ihsahn kísérőzenekaraként is működött, ma már igencsak hangzatos név a progresszív színtéren.
Ezen a turnén a Leprous egész tekintélyes méretű termekben lépett fel. Mondhatni, nem éppen lyukakban játszottak. A turné Ausztria második legnagyobb városában, Grácban is megállt, az Explosiv klubban, ahol mostanában jóval több alternatív koncert zajlik, mint a neves Orpheum csarnokban.
Elsőként a Maraton lépett színpadra, amely magát progressive popként határozza meg. Az első benyomás nem volt túl biztató: az énekes ugyan jól énekelt, de a szerelésével Wernerre emlékeztetett. Hamar megmutatkozott azonban a zenekarban rejlő potenciál. A legutóbbi Leprous-album fényében több mint megfelelő választásnak bizonyultak, csak a Maraton nem hangsúlyozza annyira a melankóliát. Gyorsan érezhető volt viszont, hogy a banda a 80-as évek popdallamaiból merít. A dalok olyan ragadósak voltak, mint az A-ha, a Duran Duran és társaik slágerei. A torzítás és az elektronika miatt pedig a Muse hatása is érződött. A zenekar, amelynek eddig csak egy bemutatkozó lemeze jelent meg, a nyolcvanas évek jó zenéjére próbálja felhívni a figyelmet, ami a mai pophoz képest valódi művészet volt.
Ezután a francia Klone következett, amelynek már szép tucatnyi album van a háta mögött. A hangsúly természetesen a legutóbbi, Le Grand Voyage című lemezen volt, de egy-egy régebbi nóta sem maradt ki. A Klone kellemesen melankolikus muzsikát kínált, amely a svéd Katatonia rajongóinak is bejöhet. Igaz, a Klone-nál a melankólia volt a legszembetűnőbb. A jó összeszokottsággal és különösen a kiváló énekkel viszont a Klone megmutatta az évek alatt szerzett tapasztalatát, és közben már nagyobb közönséget is megmozgatott. A Klone a melankólia iránti érzékével és a groove-jaival valami egészen sajátosat mutatott fel. Több mint megfelelő választás volt a Leprous elé, hiszen hasonlóságokat lehet felfedezni a Riverside, a Soen, a Porcupine Tree, az Anathema és társaik zenéjével. A játékukkal a Klone tudtunkra adta, hogy még sok mindent tud mutatni. A melankólia hangsúlyozása ellenére a Klone zenéje elég dinamikus, és igazán megérdemelné, hogy ismertebb legyen. Úgy tűnik, a franciáknál rengeteg olyan zenekar van, amely különlegessé teszi a színteret.
A Leprousnál az volt a nagy kérdés, milyen műsorral rukkol elő a zenekar, miután az aktuális Pitfalls album vegyes fogadtatásban részesült. A banda ugyanis ezen a lemezen mutatta meg a legszelídebb oldalát. Mondhatni, az album jóval „poposabb”, mint a korábbi anyagok. A Leprous ezt a turnét sem vette félvállról. A lemezt a lehető legjobb fényben akarták bemutatni. A zenekar hattagúként lépett fel, ugyanis Raphael Weinroth csellista is elkísérte őket, aki gazdagabbá tette a hangzásképet. A Leprous az aktuális album dalaival kezdett, így az elején minden nyugodtabban folyt. Az album ugyanis Einar Solberg, a zenekar énekes-billentyűsének sötét időszakát tükrözi. A gitárok nincsenek előtérben, a ritmika nem bonyolult, az egész inkább álomszerű. A Below és az I Lose Hope alatt a hangulat meglehetősen visszafogott volt. Az új album mindenképp előtérben állt, de szerencsére a Leprous nem feledkezett meg a korábbi lemezekről, illetve a slágereiről sem.
A Stuck és a The Valley hozott több életet. Utóbbi a zenekar rajongóinak igazi csemege, hiszen jobban tükrözi azt a progresszív beállítottságot, amelynek a banda az ismertségét is köszönheti. Einar Solberg az évek során kivételes énekesnek bizonyult, aki az „A” magánhangzó gyakori használatával komoly magasságokba jut fel. De a zenekar többi tagjáról sem szabad megfeledkezni: főleg, amikor többszólamú énekre kerül sor, a hangkép tökéletes. A legkiemelkedőbb tag persze továbbra is Solberg, aki ezzel az albummal úgy döntött, hogy kommunikálni kezd a közönséggel, amitől maga a műsor is színesebb lett. Ami a Leproust még különlegesebbé teszi, az Baard Kolstad dobos. Kolstad dinamikus és ritmikailag igényes játékának köszönhetően ma fontos név a progresszív színtéren. Bár fiatal dobosról van szó, Kolstad már rendkívül sokat letett az asztalra. Persze a többi tagról sem szabad megfeledkezni, akik az egész koncerten magabiztosan játszottak, egy-egy dalnál pedig a gitárról billentyűkre váltottak, ami tovább erősítette a tagok sokoldalúságát és profizmusát.
Ezúttal a legutóbbi album határozottan előtérben volt. Talán kicsit túlságosan is, mert bizonyos nyugodt és álomszerű részek kissé túlságosan elnyúltak. Az Alleviate alatt pedig olyan érzésem volt, mintha a Leprous egy Eurovízióra való dalt írt volna. Egy kicsivel több torzítást a The Price hozott. A Distant Bellsszel a Leprous ideiglenesen elköszönt. Ez egy új dal, amely lassan épül fel egy pontig, ahol a többi hangszer is bekapcsolódik. Ráadásként a zenekar eljátszotta még az előző albumról a From The Flame-et, a zárás pedig a The Sky Is Red volt, amely a legutóbbi lemezt is zárja. A morbid és összetett dallal történő befejezés, amely a fényeknek köszönhetően még erősebb hangulati hatást kapott, végérvényesen igazolta a zenekar kreativitását és profizmusát.
Az elmúlt évtizedben a Leprousnál sok minden megváltozott. A zene a szélesebb tömegek számára is befogadhatóbbá vált, ami a koncerten is hallatszott, amikor a közönség egy-egy sort együtt énekelt. A terem telítettségét látva úgy tűnik, a Leprous megállíthatatlan. A következő években tehát arra lehet számítani, hogy a Leprous még nagyobb termeket fog megtölteni.
A Leprous a nem éppen vidám műsor ellenére igazi hangulatot varázsolt a gráci Explosiv klubban, amely a koncert végéig talpon tartotta a közönséget. Persze a remek előzenekarokról, a Klone-ról és a Maratonról sem szabad megfeledkezni, hiszen nekik is köszönhető, hogy a koncert tényleg különleges lett.
szerző: Primož Novak
fotók: Aleš Podbrežnik
Leprous setlista:
1. Below
2. I Lose Hope
3. Stuck
4. The Valley
5. Third Law
6. Observe The Train
7. Alleviate
8. The Cloak
9. The Price
10. Distant Bells
—ráadás—
11. From the Flame
12. The Sky Is Red
